Szeptember: szeretem
Mínuszosan kezdtük az idei gímszarvaskeresést, ugyanis második kutyásként próbáltunk megtalálni egy felugrasztott sebzett bikát, de sajnos nem tudtunk komoly eredményt felmutatni. Aztán jött egy 9,3 mm-es fegyverből leadott lövés eredménytelenségének ellenőrzése: 900 métert mentünk egy sáros, a dagonyából nemrég kikelt vad nyomán, majd úgy ítéltük meg, hogy nagy valószínűséggel kimondható a hibázás.
Vasárnap hajnalban sikerült kiegyenlíteni. A 30-06-os kaliberből leadott lövés csak picit csúszott hátra: a lövedék a májat roncsolta, de a tüdőt is érte. Az első sebágyban találtuk a páros tizenkettest, alig 60 méterre attól a helytől, ahol abbahagyták a keresést, mert jobbnak látták békén hagyni a vadat.
* * *
Hajnalban már úton voltam, mikor a következő sebzésről értesültem: még csak derengett, mikor egy gyakorlott vadász, egy kukoricás és nádas közötti tisztáson 30-06-os kaliberrel egy bika jobb oldalára lőtt; a vad egy pillanatra ledermedt, majd kis kört futott, s ahelyett, hogy beugrott volna nádasba: megállt! Ekkor a bal oldalába is kapott a rutinos jágertől egy golyót. Ezt lassú kocogásba váltással nyugtázva eltűnt – két, az izgalomtól már remegő kézzel leadott díszlövés kíséretében – a kukoricában, fejét egyre mélyebbre eresztve.
A gyanús körülmények miatt csak fél óra múlva kezdték a keresést, mikor egy pár nagy agancsot láttak billegni a kukorica között a nádtenger irányába, körülbelül kétszáz méterre a rálövés helyétől. A keresést azonnal abbahagyták.
A felhőszakadás közepén visszafordultam a kutyáért és felszerelésemért, kapkodva pakoltam össze a délutánra tervezett munkához. Mivel azonban még délelőtt bizonyos adathiány miatt egy-két órára fel kellett függesztenem a munkavégzést, nem tudtam az irodában tovább haladni, úgy gondoltam, öt órával a lövés után teszek egy próbát, hátha rövid munka lesz: mégiscsak mindkét oldalában van egy-egy golyó! Legalábbis elvileg. De hát akkor meg hogyan ment el? No mindegy, megnézzük, aztán ha nem boldogulok, munka után folytatom…
A rálövés helyén Vitéz nem reagált, csak futkosott, ugrándozott, körbe-körbe szaladgált. Háromszor kezdtem újra, mire megváltozott a viselkedése, de még mindig vissza-visszakeresve haladtunk csak, igen sokat körözve. Aztán durván száz métert egészen lendületesen haladtunk a kukoricában, s újra visszakeresés, körözés következett. Mivel saját fegyverem otthon felejtettem, megtapasztalhattam, hogy mennyivel nehezebb egy kölcsönkért egyszerű vadászfegyverrel bújni a kukoricást, még akkor is, ha a távcső nincs rajta; állandóan elakadt a cső vagy a tus.
