Barkás suta

A „fiús” suta történetének kezdete még 2002-re nyúlik vissza. Hivatásos vadászunk, Szabó Tibor és bátyám selejt őzbak elejtését tervezték április végén a Bátaszéki Vadászegylet Zsizsák nevű területrészén.

A területen lévő őzbakok megfigyelése közben vették észre a barkás agancsot növesztett sutát. Azonban a lőtávolon belül látott selejtbak elejtésének lehetősége sokkal inkább lekötötte őket, úgyhogy még aznap töret került bátyám kalapjára.

2003-ban a hivatásos vadász területét bejárva már nem találkozott vele, idén azonban ismét feltűnt ugyanazon a helyen, mint két évvel korábban. Késő nyáron több alkalommal is körülnéztem ott, de nem láttam. Mintha a föld nyelte volna el. Azután teltek a hónapok, és elérkezett december 23-a. Ezen a napon a szokott csapat – a hivatásos vadász, Csapó Attila vadásztársam és jómagam – reggel 8 órakor elindult őzsuta és őzgida selejtezésre.

Az időjárással nem voltunk teljes mértékben megelégedve. A pár napja lehullott hó még megmaradt foltokban, –2 fok volt a hőmérséklet, és egy kicsit zavaró volt a közepes erősségű déli szél. A vadkár megelőzésének érdekében a szőlőültetvényeken illetve azok közelébe terveztük utunkat.

Az összeverődött rudliból a hozzáértő szemek gyorsan kiválasztották a selejtezésre érett sutát vagy sutagidát. Ez nagy segítség volt, csak a pontos lövésre kellett koncentrálnom. Sajnos a terület emberek és gépjárművek által nagyon zavart –– és itt nem csak a vadászokra gondolok ––, így a vad mozgás nélkül csak másodpercekig várja be a közeledő embert. Ezért is jó, hogy már négy éve együtt vadászunk és mindhárman tudjuk, hogy gyorsnak kell lennünk, ha szakszerűen és eredményesen akarunk vadászni.

Én maximálisan megbízok vadásztársaim tudásában, és ők is tudják, hogy csak azt a sutát ejtem el, amit ők selejtezésre alkalmasnak talának. Három órával indulásunk után egy sutát és egy sutagidát sikerült elejtenünk. Természetesen lett volna még több lehetőségünk, de nem volt semmiféle indok a többi példány kilövésére.

Az idő előrehaladta miatt csak a zsizsáki területet nézhettük meg. A szántás közepén hattagú rudlit láttunk. A bírálók tették a dolgukat, én a napos tájat néztem. „

– Ott az agancsos suta!” –– mondja Tibor.

Persze mindezt teljes nyugalommal. Vérnyomás, adrenalin emelkedőben, nem is kicsit. Attila megerősíti a hírt. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam. Úgy 300 méterre voltak tűlünk és távolodtak. Haladási irányunkon úgy változtattunk, hogy a vonuló csapat hozzánk minél közelebb kerüljön. Ez bevált, de a felénk araszoló őzek szél alá kerültek.

A „fiús” suta volt a vezérük, agancsa segítségével egy tőle még nagyobb sutát noszogatott maga előtt. A céltávcsőben már én is láttam az agancsát. A suta helyzetéről folyamatosan megerősítettek a „megfigyelők”: első, második a sorban, ne lőj, mert mögötte van egy másik stb.

Vonalunkba érve tőlünk kb. 220 méterre megálltak és a 22-250 kaliberű Remington fegyveremből 1130 m/s kezdősebességgel elindult lövedék. A másodperc tizedrésze alatt csapódott a suta testébe, a lapocka felett a gerincbe. A suta azonnal összeesett és szenvedés nélkül múlt ki.

A hagyományoknak megfelelően megadtuk a tiszteletet az elejtett vadnak.

Zsigerelt súlya 19 kg volt, életkorát nyolc évre becsültük. A bal agancsszár 12 cm hosszú, a jobb oldalon 2 cm hosszú és 2 cm széles csontkinövés található. Mindkét agancs barkában volt, ugyanúgy, mint két évvel korábban is.

A petefészkek épek voltak, de semmilyen jel nem utalt arra, hogy korábban utódot hozott volna világra. Az emlője előtt „fiús” szőrpamacs volt látható kisebb dudorral együtt. A felvágáskor láttuk, hogy a dudort zsírlerakódás okozta.

Titkon reméltem, hogy nekem sikerül majd elejteni, mert ez nem mindennapi trófea egy vadász életében. Édesapám, aki 1956-tól 39 évig vadászott ezen a területen, nem emlékszik arra, hogy ilyen suta élt volna itt.

Köszönöm a vadásztársaimnak, hogy az elejtésben segítségemre voltak. Bízom benne, hogy nekik is örök élmény marad a közös vadászatunk. Igazi csapatmunka volt.