Első két vaddisznóm
A július afrikai hőséggel kezdődött. Este fél nyolckor még 30 fok fogadott a leírhatatlan szépségű bükki táj egyik meredélyén őrt álló lesen. János barátom kedves meghívásának köszönhetően már negyedik alkalommal nyűgöz le e táj mindig más évszak-ruhájában tündökölve.
A másképpen szép alföldi rónához szokott tekintet izgatottan táncol a hegygerincek, lankák, völgyek, patakmedrek kesze-kusza egymásba fonódásán. Az ember nem akar, nem tud szólni. Úgy érzi, e módon esélytelen kifejezni, leírni az elé táruló látványt és még inkább e látvány által valahol messze a lélek mélyén, az ősi ösztönök legeldugottabb szögletében megszülető borzongást, bizsergést.
János barátom – lévén, hogy mindennapjait Pesten tölti – a helyi vadásztársaktól érdeklődve igyekezett a disznó mozgásáról pontos képet kapni. Biztosabbnál biztosabb helyek kerültek szóba és ezek ellenkezője is. Az általa tervezett területen előző este hoztak terítékre egy disznót. Ennek már lőttek. Némi mérlegelést, latolgatást követően indultunk el kettesben a jó öreg Suzuki szamurájjal a kiszemelt leshez.
Tócsákkal gazdagon tagol, mély kerékvágás fogságában araszoltunk előre, mígnem egy számomra magas „hegy” mellett kiszállva barátom az annak kinyúló meredélyén található lesre mutatva mondta el, hogy merről várhatom életem első disznóját. Sportos, erősen mázsa feletti alkatom nem könnyítette meg a leshez való feljutást. Az utolsó métereket a Repintől ismert „Hajóvontatók a Volgán” modorában tettem meg, de végre fent voltam, és az imént már lefestett táj ölelt körül.
Jobbról egy katlanban kalászos ringatózott változatos színű virágokkal tarkítva. Előttem a hegy lábánál frissen kaszált rét terült el, azon túl előbb lankásan, majd egyre meredekebben állta útját a lebukó napfénynek egy másik hegyvonulat. A lankákon boróka, vadszeder és megannyi bokor jelentett menedéket a vadnak. Tőlem balra eső völgyben futott tovább az út, melyet patak kísért kitartóan, méregzöld sással védve medre titkait. Azon is túl hosszan elnyúló, változatos ligeterdőkkel tarkított hegygerinc zárta le a látóhatárt.
Örömmel nyugtáztam, hogy pulzusom visszatért száz alá és lassan a nap is szemérmesen lebukott a szemközti hegy mögé, feladva a látásommal való incselkedést. Minden csodálatos volt, a meleg vesztett erejéből, alig észrevehető szellő páhogott szemből és lassan egyre sötétebb árnyalatokban mutatkoztak a kevéssel ezelőtt még élénkzöld fák, bokrok, cserjék. Álomra készülődő nyugodtság borított be mindent.
Minden pillanatban feltűnhetett a vadászember – hát még az út elején járó – számára oly áhított vad a maga kifinomult érzékeivel, ösztöneivel, melyek gyakorta hozzák ki győztesen ezen ősidők óta folyó párharcból.
Fél kilenc után pár perccel tőlem kicsit balra a lankás, cserjés domboldalon három disznót pillantottam meg, melyek meg-megállva, de mégis ütemesen közeledtek az előttem elterülő lekaszált réthez. A szívverésem egyetlen pillanat alatt lepipálta a hegy megmászása során elért, eddig csúcsnak gondolt értéket. A fülemben üstdob-ütésekként jelentkezett mindez.
Finom remegés járta be tagjaimat. Ez a felfokozott, édeskésen émelyítő állapot egy másodperc alatt következett be. Még ebben a pillanatban nyúltam a keresőtávcsövemért és megcsodáltam az első két jószágot. Ez sem tartott hosszú ideig, következő pillanatban már a céltávcső szálkeresztjével kísértem az élen haladó vezért.
A megjelenésüktől 10–15 másodperc telhetett el, amikor a kaszált rétre kilépő és tanítani valóan keresztbe megálló disznóra lövést adtam. A 7 mm-es Remington Magnum irgalmatlan mennydörgésként szakította szét az éjszakára készülődő csendet. A disznó tűzben rogyott, láthatóan halálos lövést kapott. Ekkorra társa már a hegy gerincéhez közelítve igyekezett menedéket találni. Távolodva meg-megállt és kémlelt az első rálövés irányába.
Látva, hogy első vaddisznóm lábra kelésétől nem kell tartanom, puskám távcsövében már az erősen 200 méterre lévő és éppen megálló második jószággal néztem farkasszemet, és ismét lőttem. Órákig hihetetlennek tűnt számomra is, de ez a disznó is tűzbe rogyott.
Az álomszerűségből Jancsi barátom hívása zökkentett vissza a valóságba, aki azonnal közölte, hogy tőlem 6–700 méterre lévő lesén gyönyörűen hallotta a mindkét lövést szinte azonnal követő jellegzetes becsapódási hangot. Mámorosan válaszoltam, hogy én meg látom mindkét disznót, de a harmadikra már nem volt időm lövést adni. Arra kért tapasztalt barátom, hogy ezen talán ne bánkódjak.
Együtt mentünk a közelebb fekvő 80 kg körüli kanhoz, akit kegyelemlövéssel váltottam meg a szenvedéstől. A lapockán elhelyezett első lövés ellenére volt erre szükség. Nem így a jóval távolabb, már élettelenül fekvő koca esetében, aki gerinclövést kapott. Társam gratulált, külön kiemelve a második „szép hosszú lövést”!
A terítékre hozott két vadat kellő tisztelettel, fedetlen fővel bocsátottuk égi útjukra.
János barátom – aki nem mellesleg három hete vette át vadgazda mérnöki diplomáját – illendő módon parancsolt az elejtett jószágokhoz és az intelmek sorolása közben „igazi” disznóvadásszá avatott. A bükki dombok nevelte vesszőt megvágva, azzal a dógot elvégezve, átadta azt nekem.
Az élmény mindössze néhány napos, de hogy mindvégig társam lesz a hátralévő úton, az bizonyos. Túl szép, és mégis igaz… Köszönöm Hubertusznak, János barátomnak és nem utolsó sorban családomnak!
