Vadászélményeim
Miután elhatároztam, hogy vadász leszek és letettem a vadászvizsgát, megvettem életem első sörétes fegyverét. Sikerült bekerülnöm a falunkban lévő vadászegyesületbe, ahol csak a kijelölt egy év próbaidő leteltével járhattam egyedül a területen.
Már ez idő alatt megkaptam az engedélyt vaddisznóra. Sajnos mivel a sörétesemen nem volt céltávcső csak alkonyatig tudtam maradni és az izgalmas éjszakai lesvadászatokon csak mint megfigyelő tudtam részt venni. Az igazi nagyvadra való vadászat akkor kezdődött számomra, amikor vadásszá válásom után úgy másfél évvel megvettem a golyós fegyverem.
Fiatal vadász lévén gyorsan szerettem volna felavatni az új puskám. Ez a puska megvétele és az elhatározás utáni második héten valósult meg.
November 9-e volt, éppen telihold. Zolival és Árpival úgy döntöttünk, hogy vallatóra fogjuk a falunk határában húzódó akácost. Az elhatározást tettek követték, a szokásos procedúrák (készülődés majd a beiratkozás) után elindultunk az akácosban elhelyezkedő magaslesek felé, ahová engem apám is elkísért. Én Zoli jóvoltából felültem az ő magaslesére, majd a szokásos „törd a csontját” jókívánság után elindultak ők is a kiválasztott, tőlem jobbra lévő lesek felé. Árpié tőlem kb. 200 méterre volt majd tőle újabb 200 méterre a Zoli által választott magasles.
Zoliék még kényelmesen el sem helyezkedhettek, amikor velem szemben a patak túlsó partján lévő szórón megjelent egy sötét folt. Apámnál volt a távcső ezért én azt hittem, hogy a telihold által megvilágított gazcsomóról van szó. De alapos távcsövezés után, mely során az éppen leszálló köd is zavart, rájöttünk, hogy a fekete folt nem más, mint egy vaddisznó. Most már csak azt kellett eldöntenünk, hogy kan-e. Mivel csak egyedül volt, ami kanra utal, eldöntöttem MEGLÖVÖM.
A leszálló köd hatására a 4×40-es gyenge fényerejű céltávcsövön keresztül nem tudtam megállapítani, vajon merre néz a vadkan. Ezért az apámnál lévő gukker segítségével (amely úgy járt kettőnk között, mint a komp a Dunán), megállapítottuk, hogy a disznó jobbra néz, épp Zoliék felé. Már épp lőni akartam amikor egy picit elfordult tőlünk.. Várnom kellet egy jobb helyzetre, nem akartam farba lőni vagy épp hibázni. Nem váratott sokáig, hamarosan a teljes oldalát mutatta felém.
A gyorsító halk kattanására azt hittem elmegy, de szerencsére nem így történt. Céltávcsövem T-keresztje megállapodott a disznó legvastagabb részénél, a váll lapjánál. Ezt a puska durranása követte és a meglőtt vad utolsó menekülése.
Ezután következtek az igazi izgalmak: a vadászláz elhatalmasodása, vajon meglesz a vad, vajon milyen találatot kapott. Az apám nyugtatgatott, meglesz, mert figyelte a disznót és a lövés után szépen jelzett. Felhívtam a Zolit a megbeszélés szerint „ha lövés van, telefonálunk, értesítjük a másikat”. Mondtam neki, hogy szóljon az Árpinak is mert meglőttem egy disznót és lehet, hogy keresni kell.
Apámmal együtt megvártuk a többieket míg leérnek, addig is hátha kiszenved a vad. Mire leértek már mi is leszálltunk a lesről, Zoli is nyugtatott, biztos meglesz mert hallotta a becsapódást.
A patakon átérve, amelyben a nyári szárazságok következtében még nem volt víz, megnéztük a rálövés helyét, ahol csak elég kevés vért és egy kis golyó vágta hájdarabot találtunk. Némi keresgélés után a mederben már rendesen találtunk vért. Árpi meg is jegyezte „rendesen fest, a közelben kell lennie”. A rengeteg vér láttán kezdtem én is megnyugodni.
És valóban, a rálövés helyétől kb. 80 méterre ott feküdt életem első vadkanja. Érdekes módon nem dőlt az oldalára, mert menekülés közben, ahogy kétségbeesetten próbálta elérni a menedéket jelentő sűrűt befúrta magát a sűrűsödő szederindák és hasonló folyondárok közé, s ezek megtartották a hasán.
A gratulációk és a megkönnyebbülés után kivonszoltuk a disznót a rálövés helyére, ahol következett a töretátadás, vaddisznóvadásszá történő felütés és az elmaradhatatlan fényképezkedés. Ezek után a disznónak (mint kiderült kétéves kant sikerült lőnöm) a rendbe rakása, a nyúzás és a zsigerelés a vadászháznál létesített nyúzóhelységben megtörtént. Végezetül meghívtuk a többieket hozzánk egy kis ünneplésre, élménybeszámolóra.
Hát lényegében ennyi az én első disznóm története, remélem nem az utolsó.
