NOVEMBERBEN

Hosszú volt ősz abban az évben, csak novemberre kopaszodtak le a fák, s bár túl voltunk az első fagyokon, az esti disznóles nem ígérkezett fogvacogtatónak.

Vadászni készültünk aznap este, csakhogy baleset történt, ami már önmagában is elég nagy baj – ráadásul lezárták miatta az egyetlen utat. Miklós, a vendéglátó vadászcimbora ezért húsz percet késett – novemberi estéken ez már sokat számít.

Késve indultunk a területre, hogy egy domb gerincét elállva, a váltók mellett várjuk a kertek felé igyekvő disznókat. Miklós, én, Bandi bátyám sorrendben siettünk kifelé a csapáson, amikor Miklós hirtelen megtorpant… Abban a pillanatban észrevettem én is az út szélén a süldőt. Lövésről azonban szó sem lehetett – nem azért, mert a disznó nem volt kellőképpen türelmes, hanem mert egyikünk sem töltött be addig.

A haditerv már készen is volt:én ezen a helyen maradok, Miklós bal kéz felé átmegy a gerinc túloldalára, Bandi bátyám meg jobbra várja a jó szerencsét.

Gyorsan besötétedett. A búgás fő idejében jártunk, a disznók vagy két órán keresztül épp’ előttem bújták a kökényest, némi csatazaj kíséretében, sőt, néha szívdobogtató, nagy fújásokat is hallottam. Lövésre azonban nem jött semmi, a sűrűbe meg – bár jó szél fújt – nem lehetett bemenni.

Elég rövidre sikerült az esti leselkedés, mert novemberben korán sötétedik: hat órára beszéltük meg, hogy találkozunk, az én helyemen.
Hat óra előtt egy perccel az ösvényen már megláttam Miklós fekete árnyékát, amint közeledik. Még az is eszembe jutott, hogy felvillanthatná a lámpáját a biztonság kedvéért. Aztán valami erőteljes zörgés hallatszott a sűrűből, néhány horkantás is, mire a közeledő fekete árny megtorpant.

„Miklós előtt a disznó” – magamban felkészültem, hogy lövés dördül. Aztán pár másodperc múlva csend lett, a fekete folt pedig tovább indult felém, már nem lehetett messzebb negyven méternél…
„Ejnye, ilyen nesztelenül is járhat egy ember?” Meg-megállva jön, mintha kissé imbolyogna is… Már csak harminc méter…
Ez nem Miklós! Ez egy nagy disznó!

A vad talán harminc méterre volt ekkor, szabad szemmel is jól láttam. Mintha lövésre akarna csábítani, keresztbe fordult az ösvényen… Csapott far, magas mar, alighanem kan! Nem mozdultam azonban, a puska a vállamon pihent, mert addigra végiggondoltam a dolgot: nem tudom, hol van a cimbora, de talán már el is indult a találkozóhelyre, éppen ezen az ösvényen, ahol a vad kínálja magát. A golyó azonban téveszthet célt, át is ütheti a disznót, főleg ilyen közelről, s ki tudja, merre veszi az irányt, hol áll meg… Felelőtlenség lenne lőni, hiába, hogy épp’ arra emelkedik a terep – most néma marad a puska!

A disznó elunta a dolgot, belépett a sűrűbe. Az ösvény végén nemsokára lámpa villant, én pedig jobb arcomon éreztem a szelet, mire pár másodperc múlva nagyot fújva megugrott mögöttem a disznó a bozótban.
Lövés nem esett azon az estén, sőt, a nagy kan várat azóta is – viszont nyugodtan alszom!

                                                               A nagy disznó