Visszatekintés és búcsú

Húsz évvel ezelőtt indítottam el a vadaszat.net honlapot, amelyet most, kissé szomorúan, az év végével bezárok. Mielőtt azonban – pestiesen szólva – „lehúznám a rolót”, szeretnék visszatekinteni az elmúlt húsz évre, feleleveníteni az indulás izgalmas éveit, felidézni a két évtizedes elkötelezett munka gyümölcseit, megemlékezni vadászbarátaimról, segítőimről.

2000-ben vettem a fejembe, hogy vadászati honlapot indítok, amelynek hasznosságát abban láttam, hogy apróhirdetéseket jelentetek meg. Ez manapság már nem kunszt, de annak idején, ha egy vadász el akarta adni puskáját, távcsövét vagy bármi egyebét, csak az a lehetőség állt előtte, hogy meghirdeti  a vadászújságban, ahol – helyhiánnyal küzdő havilapokról lévén szó – egy-két hónappal később  jelent meg a hirdetés, amikor már nem is volt biztos, hogy aktuális.

Na, az volt az én nagy találmányom, hogy az interneten ez az idő egy-két napra rövidíthető. Kissé ingatag önbizalommal felkerestem a Nimród szerkesztőségét azzal az ötlettel, hogy működjünk együtt, szívesen megjelentetem a Nimród apróhirdetéseit is.

Arra már nem emlékszem, mit mondhattam a telefonba dr. Zoltán Attila főszerkesztőnek, de fogadott a szerkesztőségben és beleegyezett az együttműködésbe. Mielőtt rábólintott volna, azért el kellett mondanom azokat a dicsekvésszagú mondatokat, amelyek valamennyire meggyőzték: hogy jól ismerem a számítógépet, tördelőszerkesztőként dolgozom, tizennyolc éves korom óta vadászom, alaposan ismerem a vadászirodalmat, az első szakmám puskaműves, továbbá élsportoló voltam koronglövészetben és szívügyem a vadászat.

Az első hónapokban a hitelesített számláló még csak napi tíz látogatót mutatott, és máig emlékszem, arról álmodoztam, hogy majd egyszer, nem tudom mikor, de elérem a napi száz látogatót, az milyen nagy dolog lesz. Öt, tematikus rovatot működtettem: sörétes, golyós, vegyes csövű, kutya és egyéb rovatot, ahová egyre több apróhirdetés érkezett.

Az év végére száz fölé ugrott a napi látogatók száma, az étvágyam is megnőtt, és már szerettem volna egyéb tartalmakkal kibővíteni a honlapot. Muray Róbert festőművész önzetlen segítségével létrehoztam művészeink internetes tárlatát. Ezzel párhuzamosan saját tárhelyet béreltem, számlaképes céget alapítottam, szóval komolyan nekiláttam a munkának.

Közbevetőleg megemlítem, hogy az első megyei vadásznap, ahonnan tudósítottam, az – akkori nevén – Komárom Megyei Vadásznap volt Tatán, a honlap indításának évében. Ez csak annyiban érdekes, hogy megnyertem a fődíjat a tombolán, egy szarvasbika elejtését, ami akár mennyei bátorítás is lehetett. Utólag már látom – az volt.

Életem első szarvasbikáját a Süttői Erdészet területén ejtettem el (4,70 kg)

A második évtől kezdve szorosabbra fűztük az együttműködést a Nimróddal, s mivel a főszerkesztő úr néhány alkalommal felkért vidéki tudósításokra, javasoltam és létrehoztam egy tudósítói hálózatot, gondolván, egy-egy megyei tudósító sokkal jobban ismeri a helyi viszonyokat és szakembereket, arról nem is beszélve, hogy közelebb van, sok száz kilométernyire utazás megspórolható.

A tudósítói hálózat tagjai valamennyien lelkes vadászemberek vagy szimpatizánsok voltak, feladataik elvégzéséhez segítségként fényképes kitűzőt kaptak. Meleg szívvel gondolok vissza lelkiismeretes munkájukra, ezért név szerint is szeretnék megemlékezni róluk: Baranyi László, Bátai György, Borcsa-Bodolay Zoltán, Cseh Györgyi, Csernák Roland, Faragó Zoltán, dr. Gaál Ágnes, Gubritzky Mária, Hermánné Bedics Rita, Juhar Viktória Emese, Kántor Péter, Kiss János, Mag Árpád, Modok Imre, Nagy Krisztián, Németh Attila, Nagy Patrícius, Rosta László, Szilágyi Péter, Taksár Ferenc, Zsoldos Barnabás. Ha kihagytam véletlenül valakit, utólag is elnézést kérek.

A honlapnak az első pillanattól kezdve megvolt az a „hármasszabálya”, amely meghatározta működését két évtizeden keresztül. Ezek az alapelvek a következők voltak: pontosság, naprakészség, hitelesség. Amikor pedig meg kellett határozni irányultságát, magam is meglepődtem, hogy gondolkodás nélkül vágtam rá: közszolgálati vadászati portál.

A hírszolgáltatás beindítása mellett szerettem volna, ha minél több vadásztörténet is megjelenik a portálon, mert az internet módot adott arra, hogy ha nyomtatásban nem is, de elektronikusan bárki megoszthatja vadászélményeit. A vadásztársak, nagy örömömre, éltek az új lehetőséggel és számtalan élvezetes és tanulságos történettel színesítették a portál tartalmát. (A vadásztörténetek további sorsáról még nincs döntés, mivel ezeket nem tekintem saját tartalomnak, keresem a módját, hogy valamelyik portálon továbbra is elérhetőek legyenek.)

A harmadik évben felvettem a kapcsolatot Mangi nénivel, gróf Széchenyi Zsigmond özvegyével, akinek hathatós támogatásával katalogizáltam a Természettudományi Múzeumban féltve őrzött vadászati könyvtárat. Nagy megtiszteltetésnek éreztem Széchenyi Zsigmond vadászkönyvtárát feldolgozni, vigyáztam, véletlen se legyek méltatlan a munkára.

Közben megjött az étvágyam, és mindenféle kutatási engedélyeket lobogtatva befurakodtam a Magyar Rádió archívumába és sok-sok órai magnóhallgatással kibogarásztam régi nagy magyar vadászaink (Fekete István, dr. Nagy Endre, Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond) hatvanas-hetvenes évekből származó hangfelvételeit, amelyeket aztán elérhetővé tettem a honlapon. Nagyjából ez az első három év volt a hőskor.

Ezután a vadaszat.net a Nimród hivatalos honlapja lett, elmélyült és jóbaráti viszony alakult ki a szerkesztőséggel a kölcsönös előnyök mellett.

Ugyanettől az időtől számítva jelentettem meg üzleti hirdetéseket (bannereket) az apróhirdetések mellett, és négy hirdető különösen hosszú időre, több mint egy évtizedre kötelezte el magát, hogy a vadaszat.net-en is hirdessen, álljon itt a nevük: Hargita Jagd Vadászbolt, Seeland Vadászbolt, Diana Szakképző Iskola valamint Pipics Endre, kanadai vadásztató. Hálásan köszönöm nekik, hogy hozzájárultak a portál anyagi biztonságához!

Néhány éven keresztül online vadászvetélkedőket is szerveztem, eleinte kisebbeket végül nagyobbakat, utóbb már egy 30-06-os golyós puska volt a fődíj, amelynek szerencsés nyertese, remélem, a mai napig jó egészségben használja nyereményét.

A kétezres évek elején még nem voltak okostelefonok, de arra a kis képernyőre, ami a nyomógombok fölött volt, lehetett valami képet (fizetősen) rendelni a szolgáltatóknál. Felkerestem az egyik mobilszolgáltatót, leszerződtem velük, és onnantól kezdve vadászos képeket gyártottam mobiltelefonra, amelyeket le lehetett tölteni (plusz csengőhangnak a Vadászhimnuszt), ami nagy sikert aratott.

Akkoriban tele voltam ötletekkel, például nem értettem, miért tilos vadászfegyvert hitelre venni, ezért felkerestem az OTP-t, és a Seeland Vadászbolttal karöltve meggyőztük a bank hitelosztályának vezetőjét arról, hogy engedélyezzék a vadászboltoknak a vadászfegyverek hitelre történő árusítását. Bizonyításképpen én is így vettem új golyós fegyvert.

Elsőként kezdtem működtetni Eseménynaptárt, amelyet különös figyelemmel tartottam napra készen, majd beindítottam a rendszeres hírlevél-szolgáltatást, ügyelve arra, hogy a címlistába csak azon magánszemélyek e-mail címei kerüljenek, akik legalább egyszer felvették a kapcsolatot a honlappal.

Tulajdonképpen egyetlen cél lebegett folyamatosan a szemem előtt szerkesztőként, szolgálni a magyar vadászat ügyét, folyamatosan tájékoztatni a vadászati közvéleményt minden fontos szakmai és kulturális eseményről, részévé válni a hazai vadászati kultúrának.  Mindezt a nagy magyar vadászelődök szellemiségével, morális és vadászetikai örökségükkel összhangban, amelyeket jól ismertem és zsinórmértéknek tekintettem.

Sok vadászbarátra, jó ismerősre tettem szert időközben, akiknek sokat köszönhetek, akikhez mindig fordulhattam segítségért, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak a vadászatról.

Így teltek el, mindennapi munkával az évek, évtizedek, és amikor egyre nagyobb teret kezdett hódítani a social media, tapasztalnom kellett, hogy a figyelem eme új média irányába fordul. Tudomásul vettem, hogy megváltozott a világ, felnőtt egy újabb vadászgeneráció, amely elsősorban a facebookon keresztül tájékozódik az online világ dolgairól. Ehhez társult a Nimród főszerkesztői pontján történt változtatás, ami után az én érdeklődésem is kezdett más irányba fordulni. A hagyományőrzés és szépírói munka egyre jobban kitöltötte az időmet, és már egyre kevésbé éreztem, hogy hozzá tudnék tenni valamit a hazai vadászati közélethez.

Ezért búcsúzom most a Kedves Vadásztársaktól, Isten áldja meg Önöket.

 

Vadászüdvözlettel

Preisz Gyula
szerkesztő