Élménybeszámoló Alaszkából
Részletek alaszkai naplómból, amit a tábori sátram előtt a Nowitna folyó partján írtam: Átölel a csend, szinte beleolvadok a tájba, a mozdulatlanságba, mely körülvesz és átjárja minden porcikám. Valótlan érzés, távoli, talán túlvilági, amely néha riasztó, félelmet keltő, máskor pedig megnyugvással tölt el és felszabadít olyan érzéseket, melyek valahol nagyon mélyen bennem vannak. Mintha egy lassított felvétel részese lennék, süketen…
Az első pár napban az európai utazó keresi a helyét, idegennek, betolakodónak, az egység és harmónia megbontójának látja magát. Majd ahogy telnek a napok, egyre inkább úgy érzi, hogy ez az, ami otthon sokszor hiányzik neki: a megnyugtató, örömteli csend, a természet ölelése. Itt minden egyszerű és kiszámítható: béke van.
Jó hogy tíz napra jöttünk. Idő kell átállni, felvenni a ritmust és hátrahagyni azt a sok civilizációs kényszert, törvényt, megfelelést és időbeosztást, amiknek itt nincs jelentősége.
Vadászként sokszor ezt a megnyugvást keresem otthon is, amikor magam cserkelek vagy pár lopott órát egy lesen töltök, de sajnos egyre ritkábban találom meg. Talán utoljára Édesapám kíséretével gyerekként éltem át hasonló érzést… Rég volt.
Vendégemmel, Lajossal és helyi vadászkísérőnkkel, Tommal a hetedik vadásznap reggelén ereszkedünk le csónakunkkal a kanyargós, de viszonylag sebes folyású Nowitna folyón. A hajnali fagy, a víz feletti pára és a sűrű hóesés, mint jeges zuhany járja át testünket.
Mintha egy nagyon szép természetfilm szereplői lennénk, ahol minden mozdulatlan és csak a mi ladikunk halad irányt mutatva a folyónak.
A két part egymástól átlagosan 40–50 méterre fut, de ahol kiszélesedik a folyómeder, ott a száz métert is eléri. Fenyőerdők és nyírfák szegélyezik és ezernyi kisebb – nagyobb holtág, tó és elmocsarasodott ártér követi.
A hegyekből lezúduló csapadék vékony ereken keresztül nagy vízhozamú folyóvá duzzad, mely lassan de magabiztosan alakítja környezetét. A part melletti fák sorsa elkerülhetetlen: csak idő kérdése hogy a gyökerük alatti talajt mikor mossa ki végleg a vízrengeteg és hajolnak meg, majd dőlnek bele, a folyó hordalékát növelve.
Álmosan igyekszünk figyelni a víz alatt megbúvó fatörzsekre, melyekre a sodrás változása figyelmeztet. Ilyenkor lapátjainkkal nagyot taszítunk a csónakon, hogy elkerüljük az ütközést. Aztán újra síri csend, amit csak néha a szorgos hódok farokcsapásai törnek meg, ahogy közelségünket már tovább nem tűrik. Rengeteget látni belőlük.
A hódok mellett gyakori a vidra és a nyest, jelen van a rozsomák, a hiúz és nagyon sok a ragadozó madár, elsősorban az amerikai címermadár, a fehér fejű rétisas.
Már ötödik napja, hogy nem láttunk jávorszarvast, egy borjú kivételével, amely a folyóparton az utolsó lővilágnál egy sűrű bozótosban állt. Valószínű, hogy a tehén is vele volt, aminek jelenlétére csak az ágak mozgásából következtettünk. Pedig a jávorbőgés leginkább ajánlott tíz napjában, szeptember második felében vagyunk. Mégis az első két nap látványos élményei az öt üres nap után már nagyon távolinak tűnnek.
Kezdetben még az időjárás is kedvünkre valóbb volt: sütött a nap és a hideg idő ellenére a napsugarak bársonyosan simogatták arcunkat, jóleső érzést, melegséget nyújtva. A szezon első dekádjának, az első vadászati periódusnak utolsó fényei voltak ezek, hisz a helyiek elmondása szerint túl meleg volt a minket megelőző terminus.
A bőgésnek sokkal kedvezőbb hideg hajnalok megvárták érkezésünket. Hajnali fagypont alatti hidegek, egész napos esők, gyakori havazások és felhős idő jellemezte napjainkat. Bőgésre kiváló, mondták a tapasztalt prémvadász kísérőink!
A legelső alaszkai jávorbikánk egy tehén társaságában az első vadásznap délutánján, közvetlenül a folyóparton állt és az első agancsú bika szinte szájtátva figyelte a tőle tizenöt méterre elhaladó bárkánkat. Valószínű az első ember lehetett, akit valaha látott. Nagy örömmel köszöntöttük és bizakodással tekintettünk a következő vadásznapok elé.
A második napon négy bikát tudtunk megfigyelni, ebből egy hívásunkra mozdult ki a völgy mélyéből. Mindegyikük azonos korosztályú, 3-4 éves kisiskolás, de ígéretes lapátos volt, a törvény által megszabott minimális méret alatti. A vadászati szabályzat kimondja, hogy minimum 50 inch (127 cm) terpesztésű vagy az elő lapátján legalább az egyik oldalon négy ágú bika ejthető el. A kísérők ezt nagyon alaposan ellenőrzik is mielőtt a lövésre az engedélyt kiadják.
A terület fedettsége miatt szinte elképzelhetetlen a távoli lövés, a jávorok nagy részével közvetlenül a folyóparton vagy egy-egy holtág, belső tó mellett futhat össze a vadász. A tehenek a táplálék miatt a hegyekből a völgybe, a folyókat övező galériaerdőkbe vonulnak le, ahova a bikák követik őket. A felajzott agancsosok az üzekedő tehenek után nagy távolságokat is megtesznek és a területek „gazdái” gyakorta cserélődnek.
A „bőgés” kifejezés és annak elképzelt intenzitása – ahogy azt mi magyarok a hazai gímbika vadászatból kiindulva értelmezzük – távol áll a valóságtól. Sokak számára ez a hívó hang első hallásra csalódást is okoz, hisz messze nem az a vehemens, libabőrös harsona, mint amit a jávor méretéből adódóan várnánk.
A faj üzekedése nagyon rapszodikus, az alacsony populációsűrűség és a hatalmas területek miatt csak lokálisan lehetnek csúcspontjai és nagyban befolyásolja az időjárás. E mellett a bika hangja csak viszonylag közelről hallható és ritkán is kérkedik vele. Sokszor az agancsok koppanása, az ágak roppanása, a fák természetellenes törése, kilengése árulkodóbb. A felsorolt okok miatt sok csalódott vadász mondja utólag, hogy rossz időben ment, mert bőgés nem volt. Az esetek többségében pedig csupán arról van szó, hogy nem volt szerencséjük, de az üzekedés természetesen rendben végbement a területen.
Egyik kísérőnk fogalmazta meg jól a jávor vadászat lényegét: légy jó időben (Alaszkában szeptember 5–25.), jó területen, és várd a szerencséd.
