1920 december

MIRÕL ISMERHETJÜK FEL AZ ALOM LEGJOBB KÖLYKEIT? Írta: Kerpely Béla. Talán egy kérdést sem intéztek hozzám hosszú praxisom alatt a kezdõ ebtenyésztõk annyiszor mint azt, hogy mit tegyenek, ha a szukakutya nyolc-tíz és még több kölyket vetett, mennyit hagyjanak meg alatta? Mindenesetre dilemma elé kerül a tenyésztõ ilyen esetben, mert bizony nem egyszer megesett már, hogy a nagyreményû alom, mely az anya alatt meghagyatott és felneveltetett, nem váltotta be a hozzáfûzött reményeket és bizonyos, hogy a java kölykek irtattak ki. Oswald Frigyes 1894-ben már a 8. kiadást megért könyvében (mely könyv alapját képezte a késõbb német nyelven megjelent vizslaidomítási és tenyésztési könyveknek) a közvetkezõket írja a fenti kérdésre vonatkozóan. Ezeket elõrebocsájtom megjegyzéseimmel, azután majd elmondom saját megfigyeléseimet, tapasztalásaimat és véleményemet errõl a kérdésrõl. «A kölykek válogatásáról igen sokat írtak, még többet beszéltek már. Egyesek a továbbtenyésztésre a négy elsõszülöttet hagyják meg az anya alatt, mások azokat választják, amelyek az anya melltõgyeit szopják. Vannak akik kis távolságra elhordják a kölykeket az alomtól és azt a négyet tartják meg felnevelésre, melyeket az anya elsõknek hordott vissza, míg sokan a legsötétebb színezésûeket favorzálják.» Ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanez a szerzõ a késõbbiek folyamán a következõket írja: «én vizslatenyészetemben mindig arra néztem, hogy az alom legnagyobb fülû, erõs ivarú és komoly, sötét, ráncos pofájú kölykét tartsam meg és azt, amelyik kedvencünkhöz, az anyához leginkább hasonlított» — akkor feltehetjük, hogy õ maga sem teszi magáévá az elõbb említett példákat, illetve az egész kérddésre nem ad kellõ, kielégítõ felvilágosítást. Ezért vizsgáljuk meg behatóbban az elmondottakat. Az a nézet, hogy «egyesek a négy elsõszülöttet hagyják meg az anya alatt», nem állja meg a helyét. Magam és sok tapasztalt tenyésztõ állítása szerint is éppen az elsõszülöttek a leggyöngébbek. Rendszerint — ha ugyan nem mindég — a szuka elõször a legcsenevészebb, legkisebb kölykét hozza a világra s utána jönnek az erõsebbek. A szín szerinti választást («sokan a legsötétebb színûeket választják») a tenyésztõ ízlésére bízhatjuk. Egyenesen a mesébe való azonban az, hogy «az a négy lesz a legjobb, melyet a széthordott alomból az anya elõször visz vissza fekhelyükre». Tessék háromszor-négyszer megpróbálni ezt a mûveletet és azt fogják tapasztalni, hogy az anya válogatás nélkül mindannyiszor más és más kölykét fogja elõször a szájába venni, nincsenek tehát kiválasztott «hercpinkerli»-jei, egyszerûen ösztönszerûleg cselekszik, mikor a kölykeit az anyaszeretettõl késztetve visszaviszi vackába. Amit pedig a szerzõ saját praxisából ír (speciel a német viszláknál), hogy a «legnagyobb fülû, ráncos pofájú kölykeket tartja meg», nos a mai németvizsla-tenyésztõk ezt sem írják úgyhiszem alá, miután éppen ellenkezõleg, a mai modern német vizslától száraz, sima fejet és nem a régi nagy lapátfüleket követelik. Egy pontban adok igazat Oswald fejtegetéseinek, ahol azt mondja, hogy azok a legerõsebbek, «amelyek az anya melltõgyeit szopják». Azt magam is nemegyszer tapasztaltam, hogy a legerõsebb kölykek mindég a legtöbb és legtápdúsabb tejet adó, a mellen levõ csecsbimbókhoz tülekednek, elnyomva a gyöngébbeket, kik meg kell hogy elégedjenek a hasi tõgyekkel. Német szakirodalomban sokat vitatkoztak már ezen a témán, mert hiszen igazán fontos, hogy lehetõleg a java ivadékok kerüljenek felnevelésre, ha már a túlszaporulatot ki kell irtani, — de bármennyire elõrehaladott tudomány is ma már az állattenyésztésnek ez az ága (különösen Németországban), a nézetek még mindég nagyon eltérõek. Természetesen minden fajtánál más és más nézõpontok mérvadók a választásnál: a nagyság, a csontozat, a színezés, a szõrözet stb., úgyhogy minden egyes fajtára külön-külön kitérni egy szaklap keretében lehetetlenség, azért nem mondhatok mást, minthogy a kezdõ tenyésztõ legjobban teszi, ha a választás dilemmája elé kerül, forduljon egy ugyanolyan fajtát tenyésztõ, tapasztaltabb régi tenyésztõhöz tanácsért. Mégis általánosságban a következõket tanácsolom útmutatóul. Elõször is szerintem ne dobjunk el, ne irtsunk ki lehetõleg egy kölyket sem, csakis azt amelyik beteges, csenevész, a többi alomtestvérétõl elmaradott és egyébként is hibás valamelyik pontban. Amelyik kölyök életerõs, a fajtajellegnek mindenben megfelel, azt vétek kiirtani, különösen manapság, mikor olyan kevés a telivérfajta kutyánk, oly nagy a kereslet irántuk és oly magas az áruk. Igaz, egy anya alatt sohase hagyjunk öt kölyöknél többet (a fajta nagysága szerint 4—5), mert ez a kölykek fejlõdésének is, az anyának is rovására válna, hanem gondoskodjunk idejében ún. szoptatós dajkáról. Ez a szoptatós dajka lehet akármilyen korcseb, csak egészséges legyen és az anyaszukával lehetõleg egyidõs tejelõs. Az is a mesevilágba való tévhit, hogya kis kölykek az ilyen korcseb tejével mindenféle rossz tulajdonságokat szívnak magukba. A tapasztalt tenyésztõnek egyébként szeme kell hogy legyen, ez a választás alfája. És hogy a gyakorlat ezt a szemet meg is hozza, mutatják egyes tenyésztõk elért sikerei, kik évrõl-évre elsõrendû egyedeket hoztak ki kennelükbõl. A tapasztalt tenyésztõ nem az anyaszukára bízza a választást, hanem maga eszközli azt, amennyiben az összes kölykeket anyjuk alatt hagyja három napig, azután a neki nem megfelelõ hibás színezésûeket veszi el tõle elõször. A kezébe veszi azután a kölykeket és a csontozatot mérlegeli; amelyik kemény, erõs csontú, azt megtartja. Szemügyre veszi a fajtajellegnek legjobban megfelelõ szõrözést, annak finomságát, keménységét, hosszát, már amint azt az illetõ fajta standardja elõírja. A kiválasztott kölykek azután a legjobb ápolásban és etetésben részesítendõk, amíg szopnak közvetve az anyjuk útján. Sok mozgásuk legyen a szabadban, akkor a tenyésztõ mindég jó átlageredményeket fog elérni és nem egy alomban lesz egy ún. «star», «kiállítási példány» is. Eddig a küllemre való kiválsztás. A vadászkutyafajtáktól azonban elsõsorban is jó orrot (szimatot) kívánunk. Ezt a szimatot persze nem láthatja meg mégoly tapasztalt tenyésztõ szeme sem, itt tehát a kis kölyöknél kell azt mentõl hamarább kitapasztalnunk. Sokszori kisérletképpen a következõmód jártam el és mindig eredménnyel: A még vak 8—10 napos kölykeket széthordattam a fekhelyüktõl 1—2 méteres körzetbe, elõzetesen azonban az anyát külön zártam. Egyes kölykek — a legtöbbje — azonnal vinnyogva a fekhelyük felé kezdtek kúszni, egy-egy azonban ügyefogyottan ellenkezõ irányba tévelygett. És akárhányszor próbáltam ezt, az eredmény mindég egyforma volt. A vadászkutya fenomenális szimata már legzsengébb, vak korában is ki van némileg fejlõdve, mert szimatja után kúszik vissza vackába, hiszen még nem lát. Viszont amelyik ellenkezõ irányba akar kúszni, annak a szimatja sincsen meg. Ismétlen, ezt minden alomnál kipróbáltam, melyet húsz év alatt tenyésztettem és a próba mindég bevált, és az ellenpróbaként felnevelt rossz szimatot elárult kölyök tényleg gyönge orrú kutya lett.