| 1920 december | Írta: Kittenberger Kálmán. Afrika steppéit egy nagyon érdekes vadkutya lakja. 5–25-ös csapatokba állva ûzi-hajtja kiszemelt áldozatát, addig, míg az üldözött el nem pusztul irtózatos fogaik marásától. Nem biztos e tarka hiéna-farkasoktól (Lycaon pictusnak nevezi õket az állattan) a hatalmas jávorantilop sem és mint a feketék beszélik, félve kerülik e had találkozását a nagy macskák, az alattomos leopárd, sõt a pusztaság királyi ragadozója, az oroszlán is. Nagyon sok eredeti tapasztalatot volt alkalmam gyûjteni errõl az érdekes ragadozóról és igen sok mondát hallottam róluk Kelet-Afrika különbözõ néptörzseinél. Azonban errõl talán máskor. Szobám falán két oroszlán kipreparált bõre lóg.** Egyik egy szép fekete sörényes hím, másik egy óriási nagyságú nõstény. A hímoroszlánt a hyaenafarkasok árulták el és szolgáltatták ki puskámnak. Ezt avadászkaladomat fogom itt elmondani. …Sikertelen zsiráfbaby fogás után voltunk… Fegyverhordozóim lassan majszolták a magukkal hozott nyárson sült húsdarabokat, magam meg szokásom szerint cipõm sarkához kopogtattam egy keményre fõtt tojást. Mikor ezt lehéjjaztam, elõkerült a forró teát tartalmazó thermos flaskó is, de ahogy annak tartalmából a flaskó nyakára csavart apró csészébe töltöm, a megriadt gnubika bõgésére leszek figyelmes. Odanézve látom, hogy két gnúbika rohan zászlóként lobogó farkkal a legõrültebb karrierbe. A kis «flótázó akácosból»*** morogva kiperdül egy… kettõ… összesen hét hiéna-farkas. Most már értem, — gondolám — hogy miért galoppoznak e groteszk kinézésû barmok oly õrült módon! Hirtelen azonban más kép ragadja meg a figyelmemet és ezzel kapcsolatban egyszersmind más következtetéshez jutok. A hiéna-farkasok rá se hederítettek a gnúkra, hanem libasorban lassan oldalogva vissza-vissza fordultak és az utolsó — a legöregebb — gyakran visszaugat panaszos üvöltõ ugatással arrafelé, hol lomha szárnycsapásokkal emelkedik fel egy-két dögkeselyû. Sejtettem, tudtam, hogy oroszlánoktól vonul el e kutyanépség. Rendes körülmények között már rohantam volna le a hegyrõl, de most a sikertelen zsiráfbaby-hajszától fáradtan, kedvetlenül szürcsöltem tovább a teámat, persze folyton szemmel tartva a kis akácerdõt. Akkorára arra téved egyik emberem, Matikó, ki egy kissé félszeg ugyan, de karavánomnak «legambiciózusabb» embere volt s kinek ezért tréfából és díjmentesen cimzetes munyamparaságot adományoztam, mit aztán õ büszkén viselt is. Nekem különben is nagyon szimpatikus volt ez a «legniggerebb nigger» (irtózatos nagy szája volt és így hasonlított az amerikai élclapok néger torzképeire), mert balog volt s így ha intettem neki, hogy vágja nyakon ezt vagy azt a szemtelenkedõ vagy butaságokat csináló fekete gentlemant, – Matikó ilyen megbizásokat túlságosan komolyan vett – az persze jobbról parirozott és balról kapta a nyaklevest. És ez a mûvelete annyira komikus volt, hogy még maga a pofont kapó is mulatott rajta. Tehát Matikónak integetéssel azonnal telegrafáltam, hogy nézze meg a hiéna-farkasok gyülölködésének okát. Távcsövemen látom, hogy Matikónak szája még jobban széthúzódik a kitüntetõ megbizástól s aztán óvatosan lopakodik a «flótázó akácos» belseje felé. Mi feszült figyelemmel nézünk utána. Egy-két perc mulva visszarohan és lándzsájával, kezével integetve visszatelegrafál, hogy siessünk, rohanjunk hozzá. Ahogy felszökök, felborul a «thermos», de nem törõdöm most annak — a vadonságban pedig oly értékes — tartalmával, hisz megint erõt vett rajtam a vadászszenvedély! — Óriási fegyverhordozómtól, Magombetól elkapom a hatalmas cordite puskát s még futás közben kiszedem a teljes köpenyû lövedékkel töltött töltényeket és «dum-dum»-mel töltöm meg. Az való oroszlánra; amaz átszalad csak rajta, emez csontot érve deformálódik és így rögtön ölõ halálos sebet ejt. — Matikó nyugodtan várja beérkezésünket s aztán súgva mondja, hogy két oroszlánra akadt, ezek morogva felugrottak és beváltottak a steppei bozótos erdõbe. A hím — mondja «egész férfi» erre, a nõ — hála legyen Diannának! oroszlán hölgyekkel és hölgyekkel egyáltalában, nem szeretek veszekedni — arra. Vagy 200—300 lépést tettem a hím nyomán, mikor oldalt — alig 40 lépésnyire — egész tisztán egész oldalát mutatva elõttem áll az öreg úr, egy szép sárga sörényû hím oroszlán. – Fejbe nem akartam lõni, «mert ezáltal értékébõl sokat veszít» (így kénytelen gondolkozni még ilyenkor is egy magyar gyûjtõ-kutató), nyakba — gondolám — ilyenkor egész gondolat-özön villan át az ember agyán — a sörény miatt bajos egész biztosan halálos helyet kinézni, tehát vállapon, de úgy, hogy ne igen mozoghasson utánna. Lassan emelem a puskámat, de ennek a szíjja — tudja fene hogyan — belegabalyodik a látcsövembe és így a célbevevés lehetetlen. Szép lassan kibontom, de abban a pillanatban — még egyet felém mordulva — egy szökéssel bentterem a bokrosba. Egy riszkirozott lövést engedtem utánna, de az persze célt tévesztett. Utána futok, hogy majd egy tisztáson elkapom, de «állj»-t parancsol egy szomszédos bozótból kihallatszó mérges morgás. A fene egye — gondoltam — a nõstény rohan felém, mikor látom, hogy valami fekete igyekszik nekem a bozót között. Ekközben a mérgesen morgó valami irányt változtat és körülbelül 80 lépésnyire tõlem kitörtet egy fekete sörényes hím oroszlán. Dübörgõ galoppban rohan át egy kis, alig 20 lépés hosszú tisztáson s ebben a pillanatban már vágja is, bukfencet, mint egy kupán lõtt «Schlesinger»! — Nyúzás közben a kóválygó keselyük között megjelenik egy-két marabú is, egy le is száll egy száraz fára, honnan a kis Winchester le is emeli. Most az egyszer szerencsém volt, a lelõtt marabú oly szép tollakkal pompázott, milyeneket még soha nem húzgáltam ki marabuból. Matikó megkapja a jól megérdemelt jutalmat s azonkívül az oroszlán zsírját, mi a legértékesebb csodaszer Afrika és éppen úgy India lakói elõtt. De a jó Matikó nem tudta úgy értékesíteni ezt a drága kincset, mint a többiek, kik — a néger mind jó kereskedõ — egy kis kapitálist hoztak össze ilyen ajándékokból. Törzsbeliei hamar kiismerték gyengéjét s ha azzal szólították, hogy «munyampara», úgy minden ellenérték nélkül kiszolgáltatta ezt a drága kincset. |
| * Ezt a közelményt több hasonló és
még nem jelent vadászkalandommal együtt még 1912.
évben írtam. — Az elmondandó vadászkalandom
Ruvána-steppén 1911. évben történt. ** Sajnos, csak lógott 1912-ben. *** A német kolonisták azért nevezik «flótázó akácos»-nak, mert a legkisebb szellõfuvásnál is gyenge flótázó hangot hallatt minden egyes ilyen fa. A párosan kinövõ tüskék «gubacsa», — melyben mindig hangyák laknak — két oldalán ki van fúrva és az ezeken átjáró szellõ adja azt a különös hangot. |