1920 november

„HUBERTUS ORSZÁGOS MAGYAR VADÁSZATI VÉDEGYLET.” Írta: Bársony István. Ez a cím két országos vadásztestületnek az összeolvadását fejezi ki és így forduló pontot is jelent a magyar vadászat ügyéért dolgozók jövendõbeli aktivitásában. Ha ez a munka eddig párhuzamosan haladt elõre: ezentúl együttes erõvel, teljesen egy úton fog haladni. Két egymással mindig békében és szeretetben megférõ, a közös célokért egyképen lelkesedõ, a magyar vadászok körében a testvériséget ápoló és fejlesztõ vadásztestület, — a régi «Országos magyar vadászati védegylet» és a fiatal «Hubertus magyar vadászok országos egyesülete» fuzionált október 5-én az «Omge» (Köztelek) nagy tanácstermében. Amire e sorok írója évek óta állandó kitartással és reménységgel törekedett, aminek propagandát csinálni igyekezett, amit a közös érdekek eszményiségére hivatkozással annyiszor prédikált: a vadásztársadalom egységességének a «treuga dei»-ben megvalósítása, ezzel jórészben megtörtént. Még pedig megtörtént azzal a teljes egyetértéssel és lelkesedéssel, azzal az egymásban bízással és melegséggel, amelyre az összeolvadást sürgetõk méltán alapíthatják legszebb reménységeiket. A két testület tagjait tulajdonképen azelõtt sem választotta el egymástól elvi ellentét; ellenben minden egymásra utalta õket, ami a közös eszményi érdekek kapcsával összeköthet. Az egybeolvadás mindenesetre megnövekedett erõt és nagyobb tekintélyt jelent. Ezzel tehát máris nyertünk mindnyájan. Munkakedvünk, szívósságunk csak nagyobbfokúvá válhatik annak a tudatában, hogy táborunk két része eggyé vált. Mi nem verbuválunk híveket aranyhegyek igérgetésével; egészségtelennek tartjuk a kortesfogásokkal mûködõ taggyûjtést, amelynek a sikere mindig csak látszólagos és ideiglenes. A nagyhangú igéretek teljesítése elmarad és elmarad a «tag» is, ha nem eszményi együttérzés vezette valahová. Mi csak egyet igérünk, de azt meg is tartjuk. Szolgálni fogjuk a magyar vadászat ügyét minden becsületes hû törekvésünkkel és megnövekedett erõnkkel. Szeretetünkbõl, s ha erre kerül a sor, támogatásunkból nincs kizárva egyetlen becsületes korrekt magyar vadász sem, akár tagja egyesületünknek, akár ha a körülményeinél fogva kívül is marad a velünk társulás formaságain. Annyi bizonyos, hogy vadászatunk végtelenûl szorongatott helyzetén egymáshoz való nagyobb közelségünk erejével közvetetlenebbül bírunk segíteni, mint eddig szétforgácsoltan tehettük. Ebben a törekvésünkben elsõ vezérelvünk: rendíthetetlen, fanatikus magyarságunk és ezzel kapcsolatban magyar érzésvilágunk dokumentálása minden lélekzetvételünkkel. Azt akarjuk, hogy testületünk nagyobb összeforrása olyan magyar erõt jelentsen egyszersmind, amelynek a hatását lehetetlen legyen meg nem érezni mindenütt, ahol ma szomorú magyarok élnek, akik egymást keresik, egymásra vágynak, egymás szemébõl olvasnak, együtt könnyeznek és együtt esküsznek némán is örök hûséget az ezeréves Magyarországnak, amelynek a visszaállításában van minden reménységök s enélkül a reménység nélkül az élet sem kell nekik. Minden, amit a magyar vadászat érdekeiért hivatásosan tenni akarunk, ezzel a magyarságot hangsúlyozó jelszóval kezdõdik; ez a mi «veni sancte»-nk, amelyre el kell következnie egyszer a boldog «Te deum»-nak. De addig sok dolgunk van. Felelõsségünk nagy és terhes; egész embert kiván; kell, hogy testületünk tömörsége ezt az egységes egészet jelentse. Mert a mi külön hivatottságunk munkakörének a területe, a magyar vadászat egésze, ma kétségbeejtõen sivár. A szaharai sivatagok alig lehetnek kietlenebbek. S a roppant méretû rombolás után, amelyet a «forradalmak» és következményei zúdítottak ránk: a züllesztés, a kifosztás, a megsemmisítés még most is folyik. Ennek a megakadályozására nem lehet elég a szétforgácsolt erõ. Ide egy nagy, önfeláldozó, bajtársias érzésû hadsereg kell, amely már számának a tömegével s vezetõ tagjainak a tekintélyével alkalmas legyen arra, hogy közvéleményt reprezentáljon s a közérdeket védeni is bírja. Ma a vadászat terén leplezett anarhia van. Félreértett szabadságot szabadossággá változtatnak azok, akik jogokat sietnek szerezni, amelyekkel élni vagy nem tudnak helyesen, vagy nem is akarnak. A vadászat ma szinte teljesen ki van szolgáltatva a politikai okokból végletekig kímélt és dédelgetett «föld népének», amelynek pedig egyszerûen halvány fogalma sincs arról, hogy vadászosan vadászni mit jelent. Én imádom a mi népünket, hisz az egész életem minden igaz szépsége és öröme abból a külsõ világból való, amelyben ez a nép él; — ideköt engem a szívem, a lelkem és az irodalmam, én boldog vagyok annak a tapasztalatára, hogy a magyar nép gyarapszik és ezzel felszabadúl a könnyû kizsákmányoltatás veszedelme alól; a magyarság jövõjét egyenesen a magyar paraszt megerõsödésében látom biztatónak: de lelkesedésem nem terjed a józan ész határán túl és még ennek az annyira dédelgetett édes magyar népemnek sem engedem meg, hogy bolondokat csináljon a saját kárára is, amikor egy országos jelentõségü nagy értéket, amilyen a vadászat, tönkre teszen a járatlanságával s a mohóságával, amelylyel magát a vadászatra veti. Nyiltan megmondom: a parasztság túlzott térhódítását a vadászat lefoglalásában még sokkal nagyobb veszedelemnek tartom a vadászatra, mint az annyit kárhoztatott régimódi vadorzást. A vadorzó legalább maga is tudta, hogy tilosban jár s ehhez képest lehetõleg titokban «dolgozott», gondos õrzés mellett minimálisra szállott a vadállomány ilyen megdézsmáltatásának a veszedelme. De ma a hirtelen meggazdagodott «nép» azt sem tudja, mit csináljon a temérdek pénzével és mint ahogy szó nélkül fizetett egy-egy finom zongoráért (!) nehéz tízezreket, amíg volt eladó zongora, épúgy meg sem kottyan neki ugyancsak tízezreket adni egy puskáért és akár százezreket valamely vadászterületért, ahová azután elvbõl nem ereszt be úgynevezett «urat», akármilyen szegény «úr» és régi igaz vadász legyen is az. Ez nem vezethet másra, mint a vadászat teljes csõdjére, megsemmisülésére. Mert a «nép»-nek semmi kvalifikációja sincs ma még arra, hogy csak meg is értse a vadászatban rejlõ közérték természetét. Arról, hogy a területeket szakszerûen kell óvni, gondozni, fogalma sincs. — Úgy bánik a vadászattal, mint a gyermek valamely játékszerével, amely tart ameddig tart, de addig nyúzza, azután eldobja. — Már magában véve az, hogy a «községbeliek»-bõl alakult vadásztársaságok rendesen nagyon is sok «tagot» számlálnak, aggályos. Ahol annyian vadásznak folytonosan, — hisz módjukban van bármikor kimenni a határba, — ott magnak sem maradhat vad. Mert lõni talán megtanul a paraszt, (kivált nyulat lõni, mert ez a «gyöngéje») de vadat kimélni, azt nem tanul meg; ahhoz még nagyon messzire van a kellõ kvalitástól, amelynek az elsõ kelléke a fegyelmezett önmérséklet és az önzetlenség, azután az áldozatkészség és a lemondás, továbbá a türelem és a méltányosság, amire mindre ráadásul még legalább is valamelyes elfogadható szakértelemnek kell járulnia a vadóvás, vadtenyésztés stb. szakmabeli dolgokban. Ezelõtt is volt arra eset, hogy a községi parasztság kilicitálta az «urat(!)» a határából; — de számtani bizonyossággal az történt mindig, hogy már az elsõ évben kilõttek az új «vadászurak» minden vadat s a másodikban már visszakinálták az üres területet a régi bérlõknek, akik kezdhették elõlrõl a tenyésztést, a vadóvást és kímélést, a költséges fenntartást, mindaddig, amig a sok áldozattal ujra megalapozott vadászatra megint rá nem éhezett a község maga s ott nem folytatta a kilicitálást, ahol elhagyta volt. Mi lesz ennek az országnak a vadállományával, ha ez egyszerre mindenütt így történik, illetve történhetik?! Hisz nincs az a horribilis pénz, amit ma az ezresekben kuglizó parasztság, amely egy rezes bandának egy napra (templomszentelés ünnepén) hatezer koronát fizet, — meg ne bírna adni és meg ne adna azért, hogy õ vadásszék ezentúl, ne az «úr». Tudok esetet, hogy egy nagy uradalom szomszédságában levõ községi területet csak azért is pár száz ezer koronára rúgó költséggel vett ki a községi birtokosság, hogy az uradalmi erdõkbõl a földekre kiváltó nagyvadat kedvére lõhesse. — Most azután az uradalom maga löveti le a nagyvadját, amelyet nem akar többet a kapzsiaknak tenyészteni. Ha így folytatódik, akkor pár esztendõ alatt odajutunk, ahova Olaszország már rég eljutott, hogy pacsirtára vadászhatunk, meg fecskére; és három pacsirtával az aggatónkon, kérkedve büszkélkedhetünk majd, hogy ime milyen nagyszerû zsákmányunk van. Ha itt nem történik valami gyökeres orvoslás, akkor máris meg lehet állapítani, hogy vége a magyar vadászatnak és néhány év mulva még hírmondónak sem láthat vadat a piac, pedig a vadhús aránylag még az olcsóbb, s egyben legkitünõbb táplálkozási anyagunk volt a mai elviselhetetlen drágaság elõtt. Ha hozzávesszük, hogy legalább is tiz-tizenkét millió kilogrammnyi vadhúsról van szó évenkint, akkor kiszámítható a száz milliókra tehetõ kár is, amely a vadállomány megsemmisítésével az ország közönségét éri. Ezt pedig semmiféle indokolással, semmiféle konjunkturázással és megalkuvással sem szabad ide zülleszteni és a züllesztést eltûrni. Addig is, amíg több történhetik, érvényt kell szerezni legalább a mai vadásztörvénynek az egész vonalon. Ez elemi dolog. Ha más törvények tiszteletben tartására lehet rászorítani az embereket, akkor erre is lehet. Azután komoly intézkedéssel kell biztosítani a jogtalanúl bitorolt fegyverek beszolgáltatását, mert ezen a téren nemcsak az alsóbb néposztályok régióiban akadhatunk megdöbbentõ visszaélésekre. A vadásztestületeknek külön is figyelmökbe ajálom ezt az ügyet. Sok úri (!) vadászt lehetne ma sarokba szorítani például azzal, ha becsületszavát vennõk tõle, hogy a puskája valósággal az övé és kifogástalan úton az övé. Cikkem kerete nem engedi meg minden kivánalom felsorolását; ezek összegyûjtése és lehetõ megvalósítása úgyis a dolgozó szakegyesületek feladata. De egyre már most felhívom az illetékes körök figyelmét. Mielõbb törvényt kell hozni, amely röviden kimondja, hogy Magyarország területén minden vad az állam tulajdona. A többi magától folyik. A vaddal való szakszerû bánás követelménye ennek az okkupációnak velejáró természetes járuléka, amit rendeletileg is alaposan kilehet fejteni, megfelelõ körülirásával annak, hogy mire köteles az, akinek az állam bizonyos területeken haszonbérbe adja a saját vadját, illetve annak a vadászatát. Ha a vad az államé, akkor az állam vagyona fölött õrködni köteles hatalmi szervezetnek elháríthatatlan kötelességévé válik a vad olyan védelme, amelyre csak szakemberek lehetnek alkalmasak. Akkor nem adhatja oda a vadászat jogát szigorú megkötések nélkül senkinek sem. Isten mentsen attól, hogy bárkit, aki ennek a hazának tisztességes igaz hû fia, a legcsekélyebb méltánytalanságban is szándékozzunk részesíteni. De a legderekabb magyar embertõl is megkövetelhetjük, hogy az országnak kárt ne tegyen, sõt az ország vagyonát inkább gyarapítsa, ha teheti. — A vadászat értékeit se szabadjon tehát elbitangolni senkinek sem; még azon a címen sem, hogy most õ az úr az országban, tehát neki minden szabad. Elõbb tanuljon meg vadászosan vadászni, azután vadásszék. Adja Isten, hogy a társult, egybeolvadt vadásztestületek egysége komoly eredményeket bírjon elérni a magyar vadászat megmentése és felvirágoztatása körül.