| 1920 szeptember | Írta: Kittenberger Kálmán. Uschangi folyónál történtek az alább elmondandó vadászkalandjaim is, mikor a kafferbivalyok nyomában jártam. Ekkor már állatfogó voltam (1910) és így nagyon kapóra jött, hogy ruvana-steppei állatfogó campem közelében — csak egy erõs napi járóföldre volt campemtõl Uschangi — oly jó bivalyos területre bukkantam. Ez idõtájban a kafferbivalyok már nagyon kiheverték a két évtized elõtt dühöngött marhapestis pusztításait és nagyon szépen elszaporodtak, ugyannyira, hogy a német vadásztörvény — mely különben is nagyon sok kivánnivalót hagyott hátra — nem is korlátozta a lelövendõ bivalyok számát. Így hát bõven kivettem a részem ebbõl az izgalmas vadászatból, annál is inkább mivel minden egyes elejtett bivaly egy kis «vagyont» képviselt részemre. Mint említettem, állatfogással foglalkoztam akkor, s így nagy szükségem volt tejelõ tehenekre, hogy a fogságomba kerülõ állatbabykat fölnevelhessem. Teheneket pedig nehéz volt kapni. A bennszülöttek pénzért nem szivesen adták el teheneiket, vagy ha igen, úgy csakis a legrosszabbakat. Egész más dolog volt, ha egy-két bivalybõrrel tértem vissza Schiratiba*, hol a rátarti wagayák minden egyes bivalybõrért két szép fiatal tehenet adtak. Bivalybõrökbõl készültek a wagaya harcosok óriási pajzsai és azért igyekezett minden «szultán» annyi bivalybõrt biztosítani harcosai számára, mennyit csak tudott. Én természetesen kihasználtam a kedvezõ konjunkturát és az egymással vetélykedõ három wagaya szultán közül az kapta meg a bivalybõröket, ki a legszebb teheneket hozta nekem és azonkívül más módon is — pl. teherhordozók adásával stb. — kiérdemelte bivalybõröket liferáló kegyeimet. 1910 október havának elsõ felében újra bivalyvadászni voltam Uschangi folyónál. Eleinte rossz helyen kerestük õket, de második napon egyik nyomozóm egy ritkás «fuvolázó akácia»-erdõben** három összeverõdött kivert vén bikát látott. A hírt késõn kapta meg, s így már nem is kisérelhettem meg, hogy aznap a kicsapázott bivalyokat fölkereshessem. Reméltem azonban nagyon, hogy a bivalyokat másnap is ott fogom találni, mert nyomozóm esküdözött, hogy a bivalyok nem vették õket észre és nyugodtan továbbra is fekve maradtak. * Schirati a volt Németkelet-Afrkában
a Viktoria-Nyanza ésszakeleti partján fekszik. Nyomozóim ekkor már nem igen mertek valótlanságot ujságolni, mert tudták jól, hogy a dolgoknak utána szoktam nézni és a nyomokból könnyen ki lehet olvasni, hogy reportjuk való volt vagy sem. A fegyelem meg erõs vol nálam! Október 12-én hajnalban elindultam a nyomozóm által jelzett «fuvolázó akácos» felé. Közvetlen sátram mellett egy «galambfát» találtam. Ez a faóriás éppen tele volt apró bogyókkal. Igazán több volt rajta a bogyó, mint a lomb, mit az ezerszám odajáró zöld papagály-galambok (Vinago) már letördeltek. Odaérve, érces szárnycsapásokkal óriási csapatokban elrepült vagy kétezer papagálygalamb, de legalább is ugyanannyi még a fán maradt. Jó ezt tudni — gondolám — majd este hazatértemben lepattogok vagy féltucatot belõlük a kis Winchester-automaticommal. Ezek a galambok pusztán csak bogyókkal és gyümölccsel élnek s azért a húsuk — kivált a fiataloké — kiválóan jó. A «fuvolázó akácosban» megmutatta nyomozóm a tegnap látott bivalyok fekhelyét. Szitkolództam szörnyen, hogy tegnap engem másfelé hordott az ördög, mert — gondolám — ilyen jó helyen soha sem fogom õket megkapni többé. Kértem is Diana istenasszony õnagyságát, hogy ilyen helyen láthassam meg õket újra. Kérésem meghallgatást talált, még szebb helyen láttam õket heverni, de még sem hoztam aznap egyet se terítékre, mert alaposan elügyetlenkedtem velök a dolgot. De most a naplóm beszéljen tovább: «Elõször a tegnap délutáni nyomon mentünk, majd megunván azt, három embert a régi nyomon hagytam, mi meg elmentünk az újat keresni. Igy kiértem a «bara-bara»-ra (út). Átmentem Uschangin. Túloldalon is tömérdek a vad; gnú, zebra, lantszarvú hartebeest és gazellák. Hajnalhasadása elõtt szóltak is az oroszlánok arra felé. Aztán visszatértem, hogy a régi nyomot kövessem én is. Csodálatos, hogy embereim nyomát észrevétlenül elhagytuk és egy kissé fölebb mentünk. Alig tettünk egy-két lépést, máris fölvettük egy szóló bika friss nyomát, amint átmet a «bara-bará»-n és a «fuvolázó akácos»-ba tartott. Rögtön követtük. Alig mentünk 50 lépésnyire, már láttuk a két másik bika nyomát is csatlakozni a miáltalunk követett bika nyomához. Tehát a tegnapiak együtt voltak. Rövid idõ mulva az én ikomai vezetõm lehajolt; én is láttam valami gyanús fekete tömeget. Látcsõvel nézve, bebizonyosodott, hogy a látott fekete valami egy heverõ bivaly. Embereimet visszahagyva, egész közel mentem hozzájuk (kb. 15—18 lépésnyire) és itt látcsövem segítségével kiválasztottam a legnagyobbat és ehhez még egy-két lépést közeledtem. Sokáig nem bírtam kivenni, hogy hol a vállapja és hol a hátulja. Amint így kukerezek, bikám felém fordul és fejét figyelõ bivalymódra magasan tartja. Egy bolond gyors elhatározástól hajtva, hamar (ülve) célba vettem a fejét — bár azt takarta egy kis fûzsombék — és lõttem. Bikám — tánorogva bár — felugrott és villámgyorsan eltünt. A gyorsan újra repetált és gyorsított puskám nem is szólhatott másodszor. Nyomban követtem. Bántott végtelenül az eset, hogy miért nem lõttem máshová vagy másikra?! Egy vigasztalt volna némileg, ha golyóm valami fagallyon eltérülve teljesen célt tévesztett volna. De alig, hogy ezt gondoltam, már is nyálkás vérnyomokat találtunk a meglõtt bika nyomán. Golyóm egy kissé alant találta vagy pedig a szarvtövet nem bírta átvágni. Vérnyom dacára azonnal követtem a bikát. Vagy 250—300 lépésnyire a lövés helyétõl egy viziantilop ugrott meg. Egy kissé távolabb újra mozgás egy sûrûbb fiatalosban. Én vissza is rántom Pandasárót, ki most is «kuru»-nak (viziantilop) vélte a sûrûben mozgó valamit. Egy hatalmas tömeget látok, melyet elõször rhinónak véltem és csak késõbb ismertem fel a hihetetlen gyorsasággal elrohanóban a bivalyt. Gyorsan utána küldtem egy golyót, de nem tudom, hogy találtam-e, mert a sûrûség igen nagy volt. (Ma — kivételesen teljes burkolatú lövedéket használtam bivalyra is.) Egy óra idõt engedtem most a sebzettnek. Ez idõ alatt egy alig egy napos viziantilop-borjat fogtunk, mit egy emberemmel a sátramhoz küldtem. A viziantilop-borjak talán a legszebb állatok az antilopborjak között. Egy óra leteltével újra követtük a bivalyokat jó és rossz bozóton át. Körülbelül 2 óráig mentünk így — rontották mindig a dolgunkat a zebrák és a viziantilopok — mikor egy megugró viziantiloptehén megint kugratta a bivalyokat. Utánok rohantam, de csak a hajladozó és töredezõ bozót után tudtam, hogy merre járnak. Itt Sindánóval visszatértünk, hogy megnézzük a bivalyok fekvõhelyét és az esetleg ott található vérnyomot. A fekvõhelyek közelében Sindánó megtorpant, fedezet után néz és elõre mutatva súgja, hogy bivaly. Azonnal felismertem, hogy nem bivaly, hanem rhinocerosz, mely már úgy látszik szelünket kapta, mert felénk neszelt és már megkezdte a támadást jelzõ fújását. Ekkor már szólt a puskám és rhinóm fültövön lõve tûzben összeesett. Ekkor láttam csak, hogy rhinóm nem volt magában. Párja közvetlen mellette állott a sûrûben és lövésemre mellettünk csörtetett el fújva–prüszkölve az össze-visszafonódot sûrûségen át. Utána küldtem egy golyót, mit rhinóm visítva nyugtázott, de azért csak tovább vágtatott. Mi nyomban utána rohantunk. Kis idõ múlva kiértünk a jungleból. A sebzett rhinót egész nyilt steppén pillantottam meg, s mivel a szelünk rossz volt és sebzett állatról is volt szó, tehát kénytelen voltam nagyobb távolságról rája lõni (kb. 200 lépés). Éreztem, hogy golyóm egy kissé hátrább csúszott. Rhinóm e második lövést nagyon rossz néven vette, mert fújva-ordítva mint egy megbolondult autó, rohant felénk, kik a gyér füvû steppén hasaltunk. Gyorsan egy másik golyót akartam csúsztatni Mannlicher-Schoenauerom csövébe, de az ismétlõ szerkezet, mivel a lövedék mélyen belecsusszant a töltényhüvelybe, felmondta a szolgálatot. Izgalmas pillanatok következtek. a rhinó egyre közelebb dübörgött felénk, én meg lázasan dolgoztam fegyverem rendbehozásán. Legalább ugrana fel Sindanó és rohanna el fele, hogy a rhinó utána vetná magát, hisz neki úgy is több esélye lenne az elmenekülésre, mint nekem. De Sindanónak is volt esze, mozdulatlanúl lapult vagy 20 lépésnyire hátam mögött. Egyszerre rhinóm meginog, hátra majd elõre csúszva lefekszik és nem mozdul többé. Hejh, de könnyebbülten lélegeztem fel!! Egy-két pillanat múlva — egyszer-kétszer még átszaladt a hideg hátam gerincén — rendbe volt újra a puskám. A rhinók szarva, kivált a tehéné elég jó. A rhinók szarvának leszedése után — nagy gyakorlatuk volt ebben embereimnek — újra a bivalyok után. Vagy félóra múlva újra megugrottak, de sajnos megint oly sûrû helyen, hogy nem láthattam meg õket. Késõ estig követtük õket, de hiába. Holnap, ha tarthatjuk a nyomot, újra követni fogjuk õket.» Sajnos a második napi nyomozás is eredmény nélkül maradt. De azért a meglõdözött bika egy-két hónap mulva még is csak megkerült. Bivalyozni jártam akkor is Uschanginál. Kora reggel nagyon nagy távolságban, óriási gnú és zebracsapatok között, egész nyilt területen megpillantottam az én három remetémet. Tudtam jól, hogy addig nem bírom lövésre kapni a bivalyokat, míg a szemes zebrák és gnúk közelükben vannak. A zebrák ugyan nem valami óvatos állatok és könnyû is õket lövésre kapni, de ha egyikök megpillant valami gyanúsat, úgy ugató nyerítésükkel alarmirozzák az egész környéket. A vad tömegek lassan mozgásba jöttek, zebra- és gnúcsapatok a fedezet nélküli síkság felé vonultak, míg a három öreg bivalybika lassan — gyakran álldogálva — egy mimozás erdõcske felé vonult. Mi egy földrepedésbe húzódva vártuk, hogy a vad tömegektõl megtisztúljon a bivalyok környéke. Amint így látcsövezem õket, egy pár gepárdot pillantottam meg, melyek egy csapat peters-gazellára spekuláltak. Lövésre is kaphattam volna õket, de természetesen nem tettem, mert hát bivalyokról volt szó. Hosszú ideig vártuk a zebrák és a gnúk elvonulását. Végre megtisztult a bivalyok környéke és mi minden kis fedezetet felhasználva, az elhúzó bivalyok útját próbáltuk elvágni. Baj volt, hogy idõközben egy bõszerû erõs szélvihar lepett meg, úgy hogy nem voltam képes nyugodtan célozni. Próbáltam hát még közelebb jutni a bivalyokhoz, de ezek valamit észrevettek és erõs vágtatással dübörögtek elfele. Nagyobb távolságról (kb. 200–250 lépés) leadtam 2 lövést a legnagyobbnak véltre, de lövéseim célt tévesztettek. Mi nem volt csoda, mert a szélvihar ekkor érte el erejének tetõfokát. Mi követtük a bivalyok nyomát több órahoszan át. Idõközbe a szélvihar is elállt, csak egy friss szellõ fújt állandóan arcunkba. Tehát a szelünk kitünõ volt. Bivalyaim újra betértek abba a «fuvolázó akácosba», ahol elsõ izben találkoztam velök. A bikák már jó ideje lépésbe mentek, tehát már biztosra vettem, hogy a «flotázó akácosban» fognak letelepedni. Annál is inkább mert nyomaikból láttam, hogy egyre gyakrabban megálnak, «tanyát» keresnek. De mi az?! Látom, hogy a lépésbe hladó bivalynyomok erõsen felvágták a talajt; megugrottak. a nyomokból látjuk, hogy a valamitõl megriadt bivalyok õrült iramban rohantak Uschangi jugle-je felé. Hamar rájöttünk a bivalyok megriadásának okára. Alig tettünk egynéhány lépést, szemben jön velem egyik sátrammal hagyott emberem, ki méz-keresni jött. Ennek a rosszillatú niggernek a szagától riadtak meg úgy a bivalyok. Hogy mit diskuráltam emberemmel, azt sejteni fogják «Nimród» olvasói. A bivalyok a junglebe érve, szétváltak. Mi a legnagyobb csapát követtük, mely egy végtelenül rossz, mályvákhoz hasonló s körülbelül 3 m magas kórókból álló sûrûbe vezetett. Ezt a helyet már jól ismertem. Tudtam jól, hogy oda hiábavaló volna a csapán való követés. Itt csak hajtás vezethetett célhoz. Embereimnek meghagytam, hogy kerüljék meg azt a helyet, s aztán rossz széllel menve — mindenütt fák fedezete mellett — nyomják a bikát felém. Én a beváltásnál egy kis tisztáson álltam el. Nemsokára megkezdõdött a hajtás, üvöltött az én hét darab niggerem, zuhantak a fákról a «mályvásba» dobált kõ- és száraz áglövedékek. Sokáig semmi mozgás se volt hallható. Egyik-másik bátrabb emberem, azon hitbe, hogy a bivaly úgyis kiváltott már, a «mályvásba» nyomult. Ekkor kicsörtetett nem messze tõlem a hatalmas bivalybika, melynek a vállapjában az alatt az idõ alatt, míg az alig 25 lépésnyi tisztáson átszaladt, a fegyverem magazinjának mind az öt lövését leadtam. A jungle szélét elérve, tántorogva megállt, itt még két lövést kapott, mire összerogyott és beléfogott a halódó bivaly halálbõgésébe… Végtelen nagy volt az örömöm, hogy a három közül legalább egyet elcsíptem. A lelõtt bika óriási volt. Szarva is elég jó volt; legjobb az Uschanginál lõtt bivalyok közt. Legnagyobb szélessége 109 cm volt. Mikor a koponyát a hústól megtisztították embereim, akkor láttam, hogy ez a bika régi ismerõsöm. Mélyen a koponya csontjában ült az én deformálódott 8 mm M. Sch. golyóm. |