Írta: Kittenberger Kálmán.
Uschangi folyó mentén kafferbivalyok nyomában járva annyi érdekes — bár sokszor kellemetlen — kalandom akadt — volt azok közt úgynevezett «szûkös menekülés» is jócskán — és annyi értékes, eredeti megfigyelést tettem, hogy azok leírása egy vaskos kötetet tenne ki. E bevezetés dacára ne ijedjenek meg a «Nimród» olvasói, mert az uschangi-i bivalyokkal már csak ebben a számban fognak «találkozni». A most elmondandókat még jónak találom elmondani s azután megint másról…
1910 október végével megint visszatértem Uschangihoz bivalyra vadászni és élõ-állatokat, nevezetesen rhinocerosz-babyt fogni. Három bivalybikát lõttem már e kirándulásom alatt. Az utolsó kettõt egy napon lõttem ugyan, de meg is dolgoztam értök, mert csak nagyon hosszú hajsza után sikerült velök végeznem. Nem is térhettem vissza sátramhoz hanem kénytelen voltam az éjszakát szabadban tölteni. Persze éjszaka hatalmas zivatar tört ki, mely a tüzünket kioltotta és így csuronvizesen, dideregve vártuk a hajnal derengését. Ennek a keserves éjszakának csakhamar jelentkeztek a kellemetlen utóhatásai. Malária csiklandozta át csontjaimat és a mi a legrosszabb volt az öreg dysenteriám is újból jelentkezett.
Rossz éjszaka után ébredtem október 30-ára. Álmatlanúl forogtam egész éjjel úgy kínzott a dysenteriás nyavalyám. Ha meg el-elszundítottam egy-két percre, úgy oly rémséges álmokat küldött rám a láz, hogy szinte boldog voltam mikor fölébredtem. Milyen gyalázatosan tud félni, rettegni álomban az ember?! A valóságban talán a legnyúlszívûbb ember sem érzi azt a félelmet, mint így lázálomban a legbátrabb ember. Hajnalban nem is akartam kimozdulni az ágyamból, gondolván, hogy egész napot az én rozoga tábori ágyamon töltöm.
Amint így heverek, sátramhoz rohan egy teherhordóm és jelenti, hogy egy óriási bivalybikát látott sátram közelségében. Kénytelen-kelletlen feltápászkodtam ágyamból és elindultam embereimmel a kafferbivalybika után. Igazat megvallva, nagyon nem szívesen tettem, de nem akartam embereim elõtt «goj-goj»-nak látszani (kiszuahili nyelven így nevezik a gyengéket).
Bivalyom idõközben egy sás és «bivalyfûvel» benõtt sûrûbe váltott be. Ez a sûrû alig volt sátramtól 500–600 lépésnyire és a terjedelme se volt nagyobb 50–60 holdnál. Szelünk rossz volt s így nem követhettem õt a sásban. Embereim nógattak, hogy álljak el a csapával ellentétes oldalon és õk majd meghajtják a sûrût. Nem szívesen vettem vállalkozásukat, szinte éreztem, hogy baj lesz.
Egy cserjével benõtt termitadombon állottam föl. (Honnan elég gyakran lekényszerített a dysentéria.) A hajtás elkezdõdött. Minden emberemet a termitadomb tetejérõl szemmel kísérhettem. Embereim egyre közelebb jöttek hozzám s közeledtükre csörtetést hallok a bivalyfûben. Arcomhoz szorul a puska, de lekapom azt, mert a várt bivalybika helyett egy kapitális kan varacskos-disznó rohant mellettem el. Szinte megkönnyebbülve lélekzettem fel, mikor embereimet összejönni láttam. Összehívtam az embereimet és meghagytam nekik, hogy száraz kórókból fáklyákat csináljanak, mikkel déli órákban majd felfogják gyújtani a fûrengeteget és így tûzzel hajtsák felém a ravasz bivalybikát.
Embereimnek ez a terv nem igen tetszett. Nem akartak délig várni és hátha már kiváltott bikánk a sûrûbõl? Kértek, hogy engedjem meg nekik, hogy a nyomon menve próbálják meghajtani a sûrût és ekkor megállapíthatják azt is, hogy merre felé váltott ki, mert szerintök legnagyobb valószinûség szerint a bika már odaérkezésünk elõtt máshova vonult. Addig az uschangii bivalyokkal nem volt bajunk, s így négerjeim szörnyen könnyen vették a dolgot. Én nem akartam kedvüket venni, hanem rájuk hagytam a dolgot, csak azt hagytam meg nekik, hogyha menni akarnak, úgy egy tömegben menjenek, mert az már régen kipróbált dolog, hogy a legtöbb állat több embert ritkábban támad meg, mint egyes embert.
Megint a termita dombon helyezkedtem el. Nemsokára aztán megint félre kellett vonulnom. Vártam a hajtás megkezdését jelzõ tülkölést és azután következõ hajtólármát (most az egyszer meghagytam nekik, hogy tömegben menve és zajjal, tülköléssel menjenek, ha mennek, de ezt természetes nem tették) de e helyett jajgatás riasztott fel. A termita dombhoz rohanva, látom, hogy tõlem kb. 300 lépésre, a széjjelrebbent emberek közül egy óriási bivalybika egy emberemet szarvára vesz, földobja és neki akar látni, hogy áldozatát összetiporja.
Gyorsan a támadóra lõttem. Tompa golyó beütõdés nyugtázta a lövést, a bika egy kissé összeroskadt és áldozatát otthagyva, Uschangi felé lépdelt. Még egy lövést küldtem utána és ennél is hallottam a lövés bevágását. Több lövést is tehettem volna még a sebzett bikára, de egyik emberem, egy kissé bárgyú és óriási termetû Csandaró fölállott és az elvonuló bikát fedte. Nem mertem lõni, mert idegeimet már úgyis eléggé megviselte az elõttem lejátszódó jelenet. Hisz rémes lövés volt az elsõ is! A bika körül a széjjelrebbenõ emberek és attól is lehetett tartani, hogy a bivaly áldozatát éri majd a golyóm.
A bika eltünt a parti erdõben, én pedig rohantam ahhoz a szerencsétlenhez, kit a bika szarvára vett. Szegény Pandasáró, az én másodmunyamparám volt az áldozat. Fején egy véres seb tátongott, de az nem volt komoly seb. Hála, a néger koponyája sokat el bír és a fejsebek pár nap mulva már behegedtek. Sajnos szegény Pandasáró jobb combcsontja eltört. Zúzódásokat kapott oldalán is, de azok sem voltak olyan veszélyesek, mint a minõnek látszottak.
Pandasárót hordágyon a sátramhoz vittük és ott, míg én az utegrii álomkóros telep, mely kb. 7 napnyi járásra volt tõlünk, orvosának levelet írtam, ügyes öreg munyamparám, Najsebwa, síneket faragott. Mikor Najsebwa ezekkel elkészült, azonnal hozzáfogtunk a törött comb elpólyázásához. Meg kell jegyeznem, hogy Pandasáróba a mûtét megkezdése elõtt egy vizes pohár whiskyt diktáltam be, de így is ordított a szegény patiens, míg a mûtéttel elkészültünk. Aztán vitte 8 emberem — négy-négy felváltva — a sebesültet Utégi felé, hol nagytudású német orvosok küzdöttek német alapossággal a népeket pusztító álomkór ellen. Pandasáró több hónapig beteg volt, de négy hónap mulva újra szolgálatomba állott, s bár törött lába egy kissé kurtább lett, mint a másik, mégis õ maradt még így is — a leggyorsabban futó emberemnek.
A gonosz bikán bosszút sem állhattam, mert Pandasáróval csak délután végeztem s akkor indulhattam csak a sebzett bika után. Láttam embereim arcán a lehangoltságot és azért csak Sindánót vittem magammal, ennek sem tetszett — úgy láttam — ez a kitüntetés és azért õt is hátul hagytam kullogni. Magam jártam nyomán a junglet, míg az egy nagyon sûrû mályvás bozótba nem vezetett be. Oda õrültség lett volna követni. Majd holnap — gondolám! Október 31-én következõket írtam naplómba:
«A tegnapi gonosz bivalyt az ördög
is segíti. Kora hajnalban már a tegnap elhagyott bika nyomán
voltam. Nyomozás bajjal járt, mert az a ravasz bestia úgy
lépked, mint a macska s minden rosszabb helyet össze-vissza
jár, úgy hogy órákig tart, míg a nyomot
kibogozza az ember. Végre kivittem a rossz helyekrõl a nyomot
és már biztosnak véltem a dolgomat, de ekkor egy
megbõszült méhraj ránk esett. Sivítva
hadonászott Sindánó, kinek födetlen fejébõl
vagy harmincegynéhány fullánkot szedtek ki sátramnál.
Engem is több helyen — arcomon, kezemfején értek
a méhfullánkok, mik annál hatékonyabbak voltak,
mert óriási hõség volt.
Az volt a mentségünk, hogy én hirtelenében felgyújtottam
a tavalyi magas füvet.
Nekem a fullánkszúrás következtében annyira
megdagadt az arcom, hogy szemeim teljesen bedagadtak, s csak Sindánó
támogatásával tudtam haza vergõdni.»
Csak másnap estére apadtak le szemhéjjaim daganatai. Tehát aznapon otthon kellett maradnom. Nagy volt a lehangoltság embereim között. Egyre gyakrabban hallottam, hogy «khazi ya seitáni» (az ördög munkája) és láttam rajtok, hogy legszivesebben haza felé indulnának. Valamit kellett tennem az bizonyos, hogy niggerjeimbe lelket verjek, mert különben az állatfogáshoz, veszélyes vad vadászatához nehezen fogok kapni embert azon a vidéken.
November 2-án bár még nagyon japános vágású volt a szemem, újra elindultam a sebzett keresésére, bár igazat megvallva, semmi reményem se volt, hogy megtaláljam azt. Embereim oly kedvetlenül követtek, mintha vesztõhelyre vinném õket. El is határoztam, hogy nyomra érve, magam megyek a csapán és embereim majd nagy messzeségben követnek. Tudtam ugyanis, hogy ily rémüldözõ, rémeket látó bandának úgy sem veszem hasznát és azonkívül a félés ragadós.
Hajnalban hiéna-muzsika mellett indultam el. Útközben hihetetlen tömeg vadat, kivált impallákat láttam. A sebzett bika nyomát azonban nem kaptam meg. Csak nagy késõn találtam az elsõ friss bivalynyomra. Nyomban követtem, persze — mint elhatároztam — embereimet visszahagyva, mit embereim nagy örömmel vettek. Alig tettem a jungleben egy-kétszáz lépést, máris hallottam a bivalyok dühös fujását, majd vadcsörtetést, de a sûrû oly nagy volt, hogy a bivalyokból nem láttam semmit, pedig alig voltak tõlem 10 lépésnyire.
Vagy négyszáz lépésnyire ezektõl megint megugrott három bivaly, anélkül, hogy lõhettem volna. Nemsokára azután újra fölvertem egy kisebb bivalycsapatot, de ezekbõl is csak egy megvillanó sötét tömeget láttam. Egy darabig még mentem a nyomon, aztán vissza akartam térni, hogy embereimmel találkozzam. Visszamenõben újra friss bivalynyomra akadtam, tehát követtem azokat.
A legújabb bivalynyomokat követve, egy mézmadár (Indicator indicator) csatlakozott hozzám és fecsegésétõl ugyancsak hangot lett a jungle. Próbáltam elhajtani a zajongót, de azzal csak azt értem el, hogy a gonosz madár még idegesebben, még hangosabban hívott a méhek fészkéhez. A méhmadár csevegésétõl figyelmeztetve fölpattant fekvõhelyérõl egy bivalybika és magasan föltartott fejjel az indicator hangjára figyelt. Jó, hogy idejekorán észrevettem! Bár szemközt nézõ bivalynál nem szeretem a fejlövést, itt nem volt más tennem, mint a homloka közepét — közvetlen a szarv pereme alatt — célba venni és tüzelni.
Lövésemre bikám hang nélkül tüzben esett össze. Ekkor láttam csak, hogy egy másik — valamivel kisebb — bika is áll a lelõtt mellett. Ezt rézsút vállapon lõttem, mire az megugrott, de még volt idõm egy másik golyót beléküldeni. A két jó lövést kapott bivalybika alig tett 30 lépést, máris összezuhant és belefogott a halodó bivaly halálbõgésébe.
Erre a bõgésre jobbra tõlem mint egy fergeteg, két bivalytehén két másféléves borjútól követve rohant nekem. Az elsõt fejen lõttem, mire az is tüzben összeesett. Bivalytehénnél ez könnyebb dolog, mint a bikánál, mert a szarv szaruja nem fedi annyira a homlokot. A második tehenet puskám utolsó patronjával alig három lépésrõl lõttem nyakszirten, úgy hogy az dögre lõve egészen hozzám csúszott s nekem, hogy el ne üssön, félre kellett ugornom. A két üszõborjú a lelõtt tehenektõl alig húsz lépésnyire állott meg és csak hosszú kiabálásra vonult tovább. Lõni persze nem akartam rájuk.
Mikor vége volt a dolognak, akkor kezdték csak megérezni idegeim az alig egy-két perc alatt lejátszódott dolgokat és bizony egynéhányszor végigszaladt a hideg a hátam gerincén. Hosszú sipolásra, kiabálásra egy óra mulva elõkerültek embereim is, kiket egy borjas bivalytehén felémjöttükben fákra zavart. Nagy volt emberiem öröme, mikor megmutattam a három egymás mellett fekvõ bivalyt és még nagyobb, mikor a háromtól alig 30 lépésre fekvõ negyedik bivalyt is megpillantották. Az öreg Najsebwa ki is jelentette: «Uram, a bivalyokkal lequitteltük az adósságunkat».
A legnagyobb bikát, melynek a képét be is mutatom (a kép fogalmat nyújt az olvasónak a «bivalyos» sûrûkrõl), kipreparáltuk, abban a reményben, hogy az majd a Hazai Zoologiai Laboratórium révén a M. N. Múzeum állattárában egy ügyes praeparator mûvészete által életre kel, de bizony hiába. Ez a bivalybika éppen úgy mint az általam hazaküldött keletarfikai nagy emlõsök, pl. rhinocerosz, zsiráf, eland stb. stb. itthon elkallódott. Pedig nemsokára semmi pénzért se lehet azokat beszerzeni.
