1920 október

ORVVADÁSZOK. Írta: Tõry Viktor. Minél jobban délre megyünk a határ felé, annál festõibb, zordonabb havasokra találunk. A román határ vonalában hosszan, folytatólagosan húzódnak a Szeben-Kudzsir-Lunkányi havasok; félkörben kanyarodva, tovább a Páring, majd a Retyezát. Legelhagyatottabb rész a Kudzsir-Lunkányi havas. Több napi útat tehet a bolyongó vadász, míg emberrel találkozik e vad szakadékok, sötét fenyvesek között. Csendõrõrjárat is csak nagy idõközökben járja. A havasi pásztor se szívesen legeltet, — bár olcsón kapja, — mert sok a farkas, ez a rossz szomszéd. Csendes, holdas éjjel, már kora õsszel fel-felhangzik az ordítás, mikor a csatangoló ordas a párját szólítgatja. Remegve búvik össze a karámban a birka, a pakurár kézbe veszi a baltát s biztatva uszítja medveszerû kutyáit nagyobb éberségre. A szûkszavú éjszakában felhangzik a havas «Marconi»-ja s hosszan elnyújtva zúg egyik sztinától a másikig a juhászok kiáltása. Pásztor is, kutya is kölcsönösen figyelmeztetik egymást. A farkas — különösen télen — nem igen tart a hangtól, ott csatangol többedmagával a sztinák körül az erdõszélen s míg egyik szóval tartja a kutyákat, a másik villámgyorsan szökik át a tüskés kerítés fölött s pár perc után nyolc-tíz halottat hagyva, eggyel a szájában, amily gyorsan jött, úgy el is tünik. A felriadt pásztor már csak a vonagló hullákat találja. Búsan metszi a veszteséget a «rovásfára». Ezt a vadvidéket bújják elõszeretettel a havas kétlábú ordasai az orvvadászok. Itt szabad a vásár. Erdész, vadõr, de még a csendõr se szívesen zaklatja õket, belátván, hogy úgy sem vezet célra. Oly nehéz a terep s oly sok a búvóhely, hogy ha csak a véletlen össze nem akasztja õket, máskép aligha találkoznának 's a találkozás — többnyire végzetes valamelyik félre. I. A langyos szeptemberi éjszakát révetegen világítja a bújkáló telihold. A kis telep fölött elül a gyár zaja, csak az óránként felhangzó adagoló jel a kohóknál zavarja a csendet. Éjfél után jár az idõ. Az egyik városszéli kertbõl sötét alak lopódzik a vízduzzasztók felé óvatosan körültekintgetve. Sietõ léptekkel tart a szûk völgyben, bocskoros lába nesztelen viszi. Kezei üresek, semmi különös rajta, csak a hátizsákból a holdfényben kicsillanó szétszedett régi lancaster szürkedamaszt csöve sejteti kilétét. Mikor a kanyarulat elfedi mögötte a városkát, megáll. Kiszedi a fegyvert, gondosan megtörüli, összerakja s cigarettát sodorva megindul az egyik szûk oldalvölgyön fölfelé. Ez a sötét alak J., a havas legveszedelmesebb orvvadásza. Gyermekkora óta bújván, úgy ismeri a havasokat, mint más a kertjét. Tilalmi idõt, határokat nem respektál, törvényt nem fél. Vemhes suta, kis gidó számára épúgy nincs irgalom szívében, mint amilyen könyörtelenül golyót küld a kötelességteljesítõ vadõr felé. Mindenki sejti, csaknem tudja mindezt róla, de «in flagranti» rajtacsípni senkinek sem sikerül. Ravaszabb a rókánál s kegyetlenebb a banditánál. Most nagyobb kirándulásra megy. Messze fönn az elhagyott havas régiókban csapatosan barangol a szarvas, zerge, gyanútlanabb az õz, a disznó; vadõr, csendõr is ritka vendég. Távolság, idõ, fáradalom nála nem számít, hajtja a vágy, a vadösztön, mint más ragadozót. Sietve halad fel a völgyön. Éles, nyugtalan szeme kutatva járja a sûrût, — nem vadat keres, — óvatosságból, nehogy meglepetés érje. Mire a hajnalderengés fakóvá tette a holdat, magános házhoz ért. Csendes kopogtatására az öreg «marzsinyán» (hegylakó) óvatosan tolja félre a belsõ reteszt, kócos fejét kidugva az ajtónyíláson, morog valamit, majd felismerve a korai látogatót, sietve ereszti be, gondosan elreteszelve utána az ajtót. Többen vannak már együtt, úgy amint már elõre megbeszélték. Az alacsony gerendaházban, hol kecske, borjú együtt lakik a családdal, fojtó, bûzös a levegõ. A pislogó faggyúmécs fényénél három mogorva arcú «padurány» (erdei munkás) köszönti a jövevényt. Rövid, szakgatott beszélgetés közben «brindzával» kinálják, majd egymásra köszöntgetik a gusztustalan «rakiás» üveget; aztán, mint akik már értik egymást, ki erre, ki arra — szétszélednek. Kisvártatva már újból együtt van a négy alak, mindegyik fegyverrel. A két öreg mócnál még afféle elõltöltõ mordály, de a fiatalabb már drillinggel a vállán. Utánok egy suhanc ballag két, átalvetõkkel felszerelt lovat vezetve. Egész nap szótlanul haladtak a lóval alig járható ösvényeken, széjjel maradva egymástól. Az éjszakát pislogó tûz mellett a sûrû fenyvesben töltötték inkább beszélgetve, szunyókálva, mint aludva s alig pitymallott, már is talpon voltak. A lovakat visszahagyva, gyönyörû õsfenyvessel borított mészsziklás völgybe tartottak, rohanó hegyi patak partján. Rövid tanácskozás után különváltak. Kettõ helyt maradt, J. és a drillinges nekivágtak az élnek. Az egyik nyeregben J. visszamaradt, a másik tovább ment. Nemsokára furulyaszó hangzott fel a völgy mélyébõl, néha-közbe tompa koppanás. Megindult a hajtás. A sûrû oldalban három barna folt mozdul. Figyelve mozgatják elálló füleiket, nem lévén biztosak a veszélyben, de ösztönszerûleg megindulnak a meredek oldalon. Amint egy kis tisztásabb folton átváltanak, J. sasszeme észreveszi õket. Mint a hiúz oson lejebb egy hatalmas szikla alá. Már biztos a dolgában, úgy ismeri itt a vad járását, hogy akár a fát is elõre megmutatná, ahol az majd átvált. Sötét szeme összehúzódik, rápillant a felhúzott kakasokra s merev-mozdulatlanságban vár. A furulyaszó halkan, lágyan szól tovább; nem riasztja, csak feszült figyelemre készteti a vadat, de a közbehangzó koppanás — amint meg-megütik a fa derekát — indítja tovább. Megroppan egy ág, — alig hallatszik, — de J.-nek szívébe rezdül; majd zizegve csörren a száraz avar s a gallyak között elõtûnik egy szarvastehén lapátfüle, barnás teste. Ijedten néz nagy szemeivel s megnyúlva lépked. Óvatosan emelkedik a csõ J. kezében, egy villanás-dörrenés s a vad nagyott szökve, rohanva csörtet a mélybe. Messze zúg el a völgyön a lövés zaja. A lõporfüst, mint egy kékesszürke fátyol, lassan nyúlik eloszolva a fák alatt. A vadorzó, ügyet sem vetve a vadra, gyors tempóban tart a tetõnek s csaknem szaladva ereszkedik le a tulsó oldal sziklái között, majd egy szakadékban csendesen meghúzódik. Pár perc mulva egyenkint szállingóznak oda a társak is. Cigarettázva halkan szólnak egy-egy szót. Öröm deríti bronzvörös, viharverte arcukat, de szemükben ott ül a nyugtalanság is. Tudják jól, hogy a zsákmány már fekszik, csak a dörrenés oda ne csalja a vadõrt, a csendõrõrjáratot. Nem keresik õk az összetûzést, de mint más ragadozó, úgy õk sem engedik át egykönnyen a már meglevõ zsákmányt. Úgy egy órát üldögélnek csendesen együtt, aztán mind más irányban indulnak kémszemlére, kerülõ úton haladva a lövés helyére. Semmi nesz, senki a közelben. Óvatosan nyomozva haladnak lefelé a habos vérnyomon. Alig száz lépésnyire a szikla alatt fekszik a zsákmány, orrlyukán, oldalán már megalvóban a vér. Tüdejét járta át a durva golyó. Míg egyik õrködik, a többi három gyakorlott gyorsasággal fejti le a bõrt, aztán a kis fejszével felnégyelik a prédát s kiki felkap egy darabot — a nap hõse a bõrbe csavarja —, loholnak a visszamaradt lovakhoz. Gyorsan tünik el a négy óriás darab az iszákokban s kevés tépett füvet rakva tetejébe, máris indul a suhanc hazafelé jámbor ábrázattal noszogatván a lovakat. A négy vadorzó alkalmas távolból követi õket, szemük mondja, hogy Isten irgalmazzon annak, aki most feltartóztatná a lovakat. II. Félig a hegy mögé bújt már a nap izzó korongja, hosszú árnyékot tolva a völgy tengeri és lucerna tábláira… A gyárteleprõl hórihorgas görnyedt alak bandukol kifelé, lomhán lóg alsó ajkán a rátapadt cigarettavég. Ritka, csepûszín bajusza mint a zárójel köríti száját. Kajlaszélû kalapját mélyen szemére nyomta, vállán ócska «malaclopó» takarja az olajpiszkos munkászubbonyt. Látszólag céltalanul megy. Amint az elsõ tengeri táblát eléri, körülnéz, majd az árokparti fûbe hever, letép egy szál vadzabot és sodorgatva rágja a szárát. Darabig csendben van, aztán hirtelen talpraugrik s máris eltünt a tengeri között. Meggyörnyedve, gyors tempóban halad a lucernás felé. A dülõúton túl már óvatosabb a járása, sunyi, savós szeme kémlelve járja a táblát. Ott, ahol a lucerna tarlóba megy át, csendesen megül a szélsõ kukorica sorban. A «malaclopó» gallér alól elõhúzza a kurtacsövû flintát, kissé megemeli a kakasokat, vajjon nem esett-e le a kapszli, majd megnyugodva ereszti vissza a «sárkányt», jóerõsen rányomkodva, nehogy «csütörtököt» mondjon. Mindjobban homályosodik. Az eddig üres tarlón bizonytalan alakok tünedeznek elõ. Egy-egy ökörfarkkóró, mint a bokor a gyenge fuvallattól mozdítva, csaknem csalódásba ejti, ijedten kap a flintához. Az összesúrlódó száraz kukoricalevelek idegesítik, hátra-hátra tekint… Megszólal a tengeri között a fogolykakas hívó csirregõ hangja, innen is, onnan is felelnek rá, majd libasorban futnak ki a tarlóra, megállnak egy percre, aztán nagy robajjal, csirregéssel húznak el a távolba. A sok hang, a szunyogdünnyögés, no meg a lelkiismeret egyre nyugtalanabbá teszi. Már menne is szivesen, de fogva tartja a «pecsenye» vágya. Jobbra-balra tekintget a tábla mentén… Noné! Mi az!?… Ott ül valami alig tíz lépésnyire tõle. Egy ostoba «Schlesinger» silbakol a szélsõ kukorica rezgõ levele alatt. Szamárfüleivel hessegeti a tolakodó szúnyogokat. Szimatolva bámul a tarlóra, nem tudja, menjen-e — maradjon-e?! Egy darabig gondolkozik, aztán slappogva baktat a tarlóra s csípkedni kezdi a füvet. A lesipuskást már rázza a «vadászláz»!!? Csendesen kettyenti fel a kakasokat, bütykös ujjaival remegve babrál a mordályon, számítja az esélyeket. Körülnéz, nincs-e «tanú», aztán térdretett könyökkel célba veszi hosszan, a fülelve figyelõ nyulat. Bumm!!!… egy pokoli pukkanás s a jámbor «Schlesinger» egy marék vágott fickótól átlyuggatva vergõdik, fel-felrugva magát. Vadul rohan hozzá, felkapja hátsó «cubák»-jainál fogva s mintha nem bízna a derék mordály hatásában, még nehányszor földhöz veri, aztán gyorsan inal a kukoricásba… Rettenve torpan meg a prüttyögve felkelõ fürjtõl… Ver a szíve, mint a kalapács, nézegeti a nyulat, majd nagy kerülõt csinálva, a telep túlsó oldaláról inal haza. III. Minden elcsendesül lassan a havasalji faluban. A kutyák se szívesen felelgetnek már egymásnak. Falun mindenki korán pihenni tér. A csillagos éjben magános alak ballag felfelé a hegyoldalon, sertedíszes kalapja szemébe rántva, még sötétebbé teszi amúgy is kordovánszínû arcát. Tömött bajusza gondozatlan csüng alá. Vállán rozsdás «Mauser», hátán ócska turistazsák. Olyan «se úr — se paraszt»-féle ember G., a vén havasi csavargó. Hogy ki, mi, tulajdonképen azt senki se tudná megmondani, tán õ maga sem, (már csak azért is, mert hétszámra se szól egy szót). Mogorva vén ember. Fõfoglalkozása a vadorzás, az bizonyos. Elve az, hogy: «Az ökröt, lovat a vásáron veszik, az hát valakié, de a halat, vadat az Isten adja, így hát mindenkié — már aki meg tudja «fogni!» — Hogy a törvény más véleménnyel van, az nem az õ dolga. Õ csak járja a havast s szedi a jogtalan vámot. Nem rossz indulatú ember. Nem is nagyon titkolja, hogy a «tilosban» jár, arra azonban van gondja, hogy el ne csípjék. Mindig egyedül járja útait, ha «saját szakállára» dolgozik. (Mint vezetõ — páratlan! Nagy urak viszik is szívesen magukkal.) Csak nagyvadra jár. A vére hajtja, mint a kóbor kopót. Most is egykedvûen tapossa az ösvényt, pedig nagy útja van még, hajnalra fenn akar lenni a Buccuránál. Ott az õ «Eldorádója». Úgy ismeri K. gróf zergéit, hogy akár néven szólítaná õket, ha külön-külön nevük volna. Ismeri a vadõröket, tudja, ki, mikor, merre jár. Napnyugtával megindul a zerge legelõ után s messze elcsatangol a jól védett területrõl s csak hajnalban tér vissza «delelõ» helyre. A Buccura felõli csipkés hegytaréj végén van egy szûk nyereg, alig húsz lépés a köze. Itt az õ biztos helye. Akár legelni jár, akár megriadva hagyja el a zerge a «Nyegru»-tó völgyét, itt szokott átváltani. Már kora délután felkapaszkodott a vén puskás a sziklataraj alig járható részére s hasmánt, csendesen pöfékelve szemléli a terepet. Itt biztonságban van. Ide nem téved fel a vadõr. Messze belátja az egész környéket, ember, vad nem mozdulhat a környéken, hogy õ meg ne látná. Gyönyörû kép van körülötte. Egyik oldalon a Buccura hosszúkás, csillogó tükre a vad sziklák alatt, más oldalról a Nyegru-tó mély völgye, mint egy beomlott óriástemetõ, szikla-szikla hátán, itt-ott egy zöld bokorfolttal; mélyen lenn csillog feketén a tenyérnyi tó sötét vize. Itt is, ott is megmozdul egy-két barna pont, legelészõ zergék. Felcsillan az öreg szeme, jólesõ érzés fogja el kedvencei láttára. Alig várja, hogy leszálljon az alkony. Amint a nap vörös palástját bontja, óvatosan ereszkedik a szûk nyeregbe s meglapul egy jól fedõ szikla megett, figyelve a széljárásra!… Most kell a türelem! Mozogni, pipálni nem lehet, mert a zerge túlóvatos s ha egy megriad, viszi magával a többit is. Csendesen vár maga elé fektetett fegyverrel… Lassan múlik az idõ… A néma csendet halk zörej töri meg, guruló kövecske zaja! Gyors mozdulattal kapja meg a «Mausert», arcán kifeszül a várakozás, hunyorgó szemmel figyel a szikla útba… Mint valami árnyék, nesztelenül lép ki a szikla mögül egy sötét-rõtt zergebak s a keskeny útba érve megáll, visszaveti fejét, várva az utánna jövõkre… Éles csattanás! Villámsújtottaként omlik össze a gyanútlan vad. Nehányat ver még fejével és lábaival, aztán vége. Égõ szemekkel kap hozzá a vén ember, vad öröm villan át kordován arcán, körülnéz, szíjjat kotorász elõ zsebébõl, sietve köti össze a négy lábat, nyakába kanyarítja a vadat s felkapva a rozsdás «Mausert», gyors szökésekkel tûnik el a látszólag járhatatlan sziklák között… Siet, kakasszóra otthon kell lenni.