| 1920 október | Katonailag fegyelmezett vadõri személyzet. A kommunizmus alatt minden kicserélõdött. Ezt így akarták a bölcs vörös vezérek, hogy a felfordulás teljes legyen s a régi rend és állapot soha, többé vissza ne térhessen. Az elrabolt vadászfegyverek százezrei is gazdát cseréltek. A vörösek raktáraiból mindenki kapott fegyvert, akit az ötágú csillag sugara homlokon csókolt s mire a románok megszállták ezt az ezer sebbõl vérzõ szerencsétlen országot, az elrabolt vadászfegyverekbõl már alig találtak a kommunisták gyûjtõraktáraiban valamit. Budapesten, a m. kir. katonai központi fegyvertárban, a hová életük vége felé a vörösök a megmaradt vadászfegyvereket összehordták, körülbelül tízezer darab fegyvert és közel százezer darab különbözõ pisztolyt leltek csupán. Talán mondanom sem kell, hogy ezt a készletet kivonulásukkor magukkal vitték s még egy darab ravaszt sem hagytak a fegyvertárban. Hogy aztán a bukaresti arzenálba mennyi került ebbõl a «hadi»-zsákmányból, arról adjon számot Madarescu vagy kicsoda úr otthon, aki több hónapi «vendégszeretetünk»-et annyire se értékelte, hogy a megszállás ideje alatt nemcsak hogy fegyvert nem, de még fegyverviselési engedélyt sem adott a vadászoknak! Mindezekbõl világos, hogy az a temérdek ezer, mesés kincseket érõ fegyver, amelyet az ú. n. «Tanácskormány» a magánosoktól elraboltatott, jogtalan kezekben bent maradt az országban. Igaz, hogy a nemzeti hadsereg elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, csakhogy ezek a jogtalanul birtokolt fegyverek nem bújtak elõ rejtekhelyükbõl. Az «elvtársak» jól ráültek a mi puskáinkra s csak mikor látták, hogy a szovjetcsillag késik az égre újból pattanni, a fehérbankó-áradatnak meg meglett a természetes reakciója: bújt elõ gyomor érdekbõl kezdetben egy-egy, késõbb mindig több-több lopott fegyver a homályból s megindult velük a cserekereskedelem. Minden tizedik ember vadászfegyvert árult — titokban. Pardon, ma is! A fegyvertõzsde itt Pesten, Erzsébetfalván és kapcsolt részeiben rejtõzik s ha valakinek, mondjuk Nagy Péter tiszaroffi szenvedélyes vadorzónak, volt termelési albiztosnak, fegyverre van szüksége, hát vagy Budapestre vagy a legközelebbi nagyvárosba rándul körülnézni, aztán mindjárt van puska… Mi pedig vadászok nézhetjük az üres fegyverállványt, miközben akad idõnk annak az elgondolására is, hogy mily gyönyörûen lövik területeinken vadállományunk megmaradt gyenge törzsét az így szerzett fegyverekkel véreink, akiknek, vagy legalább a legtöbbjének sem fegyverviselési engedélye, sem vadászati jegye nincs — de a rablott puskákból szerzeménye biztosan van. Elõre látta ennek a nagy veszedelemnek a bekövetkezését a «Hubertus» Magyar Vadászok Országos Egyesületének vezetõsége. És mert a veszedelem nemcsak vadászati, hanem államrendészeti és politikai, tehát nemzeti is, mindjárt a románok kivonulása után sürgette a jogtalanul birtokolt vadászfegyvereknek a legenergikusabb módon való összeszedését és a jogos tulajdonosok kezeihez való visszajuttatását, amennyiben ezek politikailag és erkölcsileg teljesen megbízható egyének. Végre Benicky Ödön a Hubertus több átiratára a mult év novemberében kiküldött e célból egy bizottságot, amely lelkiismeretes buzgalommal végzi azóta hálátlan, nehéz feladatát. A bizottság sok ideig teljesen a maga erejére volt utalva és így nem nagy eredményt ért el a jogtalanul birtokolt fegyverek összeszedése tekintetében. Próbálta igénybe venni a katonai karhatalmat, majd a rendõrség egyik különítményét, azonban ezek a szervek csak egyéb hivatalos dolguk elvégzésén felül megmaradt idejüket szentelhették az ügynek. Az akciónak országossá tételére valamint az az egyöntetû eljárásra vonatkozó bizottsági felterjesztések máig is válasz nélkül maradtak, ily körülmények között nem csoda, ha a bizottság nagyobb eredményt felmutatni nem tud, ámbár a rendelkezésére álló szerény eszközökhöz mérten teljesítményét csak dicsérni lehet. Úgy tudjuk, hogy az akció a legközelebbi jövõben erõteljesebb lendületet vesz, mert illetékes helyen kilátásba helyezték, hogy a bizottságnak a jogtalanul birtokolt fegyverek beszolgáltatására vonatkozó rendelet-tervezetét komoly megfontolás tárgyává teszik, részére nagyobb hatáskört biztosítanak, ezenkívül remény van arra is, hogy e sorok írója által kidolgozott fegyvertartási engedélyek új rendszere mellett megcsinálhatjuk a fegyver-katasztert, amely nemcsak napfényre kergeti a jogtalan birtokban lévõ fegyvereket, hanem gátat vet e fegyverekkel való szemérmetlen üzérkedéseknek, másrészt megakadályozza, hogy vadászfegyvert más, mint aki erre jogosult, tarthasson illetõleg birtokolhasson, végül mindig megállapítható lesz, hogy kinek milyen és hány fegyver van a birtokában. Ezekhez a fontos kérdésekhez szinte szervesen hozzátartozik a katonai fegyelemmel megszervezendõ vadõri személyzet kérdése. Nálunk, a vad sajnos, hajdani, Eldorádójában csak kevesen, inkább nagyobb uradalmak törõdtek a rendszeres vadóvással és vadszaporítással. Mi csak kergettük, hajszoltuk és lõttük a vadat és csak annyit tartottunk szükségesnek megtenni a kimélésére, amennyire elavult vadászati törvényünk bennünket kötelezett. Ez bizony édeskevés, mondhatnám semmi. Vadõrnek felfogadtuk a határcsõsz nívóján sem álló nincstelen parasztembert, aki igaz, hogy a vadászatban analfabéta, de talán annyira jó puskás, hogy ellövi elõlünk a vadat, minek folytán nagyon olcsó bérért vállalta a hivatalt. A vadászati szakképzettséget, a feltétlen megbízhatóságot a «stájer» meg a «cseh» vadõr képviselték a magyar berkekben és magyar erdõkben. Akinek ilyen importcikke volt, az már bízvást elmondhatta magáról, hogy «mintaszerüen» kezeli a területét, mert az õ vadõre a «Szepi» és a «Vencel», nem pedig Jóska és Pista névre hallgat. Ilyen kicsiségekkel, de jellemzõ dolgokkal cáfoltunk mi rá a Scotus Viatorokra, akik a türelmetlen, a szilaj sovinizmus bélyegét sütötték a homlokunkra. Hogy a cáfolat milyen hatású volt, megmutatták a következmények… Remélem ébredtünk vagy ébredni fogunk e téren is… A mi nációnk mindenre alkalmas, ha jól vezetik és nevelik. Nem eszmék és gondolatok kellenek, ebben túlprodukciónk van, hanem tettek. Ne azt nézzük, hogy kié az eszme, hanem ha jó az az eszme, siessünk megvalósítani — akárkié. A «Hubertus» igazgatósága régebben komolyan átfontolt tervezetet nyújtott be a földmívelésügyi minisztériumnak magyar vadászati organizmus megteremtése tárgyában, amelyet egyedüli eszköznek és módnak tart arra, hogy agrikultur országunk jelentõs gazdasági értékét, a vadállományt és vadászatot az ország érdekében helyreállítsuk és gazdaságosan használjuk ki, de társadalmi érdeket is szolgál, amennyiben sok rokkant katonánkat és katonatisztünket tudnánk hasznosan foglalkoztatni. A gondosan, ügyszeretetbõl és komoly hazafias érzésbõl eredt tervezetünk alszik… Lassan-lassan elalszunk majd mi is, akik pedig önzetlenül hasznára akartunk lenni szegény országunknak abban a hivatáskörben, amelyet lelkünk szeretete vagy talán a Gondviselés bölcsessége jelölt ki számunkra!… Tegyünk még egy kisérletet?… Probatum est! aztán, ha megint nem akarnak bennünket megérteni, — jó éjszakát Ótskay brigadéros!… |