1920 október

SZARVASLESEN. Szeptember közepetáján szélcsendes idõben kocsira ültünk, hogy szerencsét próbáljunk a m… erdõben éjjeli szarvaslesen. 7 órakor megérkeztünk az M. és B. községeket összekötõ töltéshez, melynek a Duna felé esõ részét gyönyörû mocsarakkal, kiöntésekkel tarkított öreg erdõ takarta, míg az innensõ oldalát hatalmas tengeri táblák borították. A b… gazdák napok óta jelentették, hogy a kukoricásban a szarvasok óriási károkat tesznek. Egy gondolat és egy vágy vezényelt, hogy a tengeri termés fogyasztóit, különösen a vezetõ bikáját — mely a gazdák állítása szerint legalább 16-os öreg bika — fegyvercsõ elé kaphassuk. Miután kissé terepszemlét tartottunk és a szarvasok váltási helyét körülbelül megállapítottuk, csendes búcsút mondva egymásnak, elindultunk lesõhelyeinkre. Én egy igazán ideális helyet választottam magamnak. A töltéstõl, hol az erdõ kezdetét vette körülbelül 250 lépésnyire, az elsõ kiöntésnél, mely 40 lépés széles lehetett és folyása könyökalakú, mindkét oldalán eléggé sûrû bokrokkal benõve, alkalmas kilátást engedett minden irányban. Elõttem a víz, ahonnan a vadnak okvetlenül átjönnie kell, ha a töltésentúli földekre igyekszik, míg a hátam mögött és jobbról-balról az öreg erdõ, honnan ugyan csak elsõrendû kilátásom és kilövésem volt. Három szedres bozót biztos fedezéket és kényelmes elhelyezkedést nyújtott. Az éjszaka gyönyrûnek igérkezett. Az ég hol elborult — hol kevés idõre kitisztult — de mindamellett annyi világosság volt, hogy a szunyoghálón keresztül is lehetett eléggé látni. Másfél-két órai idõzés elteltével, miután az éjszaka teljesen átvette uralmát az erdõn, még egyszer meggyõzõdtem fegyvereim készentartásáról, most már teljes odaadással minden kis zajra figyelve vártam. Csend mindenütt, csak a szunyogok folytonos zümmögése és egy-egy gémnek a kiadábálása vagy a vadgácsér hapogása adnak bizonyítékot a természet ébrenlétérõl. Gyönyörû is egy ilyen elhagyatottság az erdei csöndes éjszakában. Semmi nesz, semmi zörgés, az idõ már 11 felé jár. Kezdek feladni a reménnyel, hogy ma még jönni fognak. Alig telik pár perc el, halk ropogás, majd levelek zörgése hallatszik a víz túlsó oldaláról. Figyelek. A zörgés mindig erõsebb és erõsebb lesz. Szívem jobban kezd dobogni, feltolom a szunyoghálót és szabad lakmározást engedek a haszontalan élõsdieknek. A szemem majd kinézem abban az irányban, hol a zaj hallható. Most erõs csobogás a vízben, mint, amikor valaki beleveti magát, fegyveremet felkapom és figyelem a víz színét, hogy mikor láthatom a várva-várt szarvasom fejét. Utána síri csend. Úszást nem hallok, partra semmi sem ér. Nem tudtam elgondolni hová tünhetett el. Mozogni nem mertem, féltem, hogy ügyel valahol és ha megmozdulok, észrevesz és vége lesz mindennek. Amíg ekkép tünõdöm, egyszerre közvetlen elõttem 5—6 lépésre hatalmas zajjal kiugrik valami a vízbõl. Egy pillanatra nem is láttam, csak késõbb vettem észre, hogy egy jókora nagy vida bámul két lábon állva reám. Azonnal tisztában voltam a helyzettel. Gyorsan felkaptam a földön fekvõ sörétes fegyveremet, mely 6-os seréttel volt töltve s a magát háttal a vízbe vetõ vidrára lõttem, mely egyszeriben eltünt a víz alatt, azonban néhány pillanat multán hasát mutatva feküdt a vízszínén. Alig kezdek hozzá a kihalászáshoz cimborám felül is egy durranást hallok, mely ugyancsak serétes fegyverbõl lett kilõve. Kifogtam zsákmányomat, a mi egy hatalmas példány volt és sietve indultam társamat felkeresni, hogy bocsánatát kérjem ki, ha talán valamikép a les tulajdonképeni rendeltetését megzavartam. Majd elhültem a csodálkozástól, mikor odaérve õ is egy hosszú ággal igyekszik egy vidrát a vízbõl kipecélni. Nehéz kõ esett le a szívemrõl, mikor ezt láttam, õ azonban bizton gondolta, hogy én szarvast fogok neki bemutatni. Mikor megmutattam a vidrámat csak nézett, — de nem tudott szólni. Így jutottunk vidrához a véletlen folytán mindketten, holott már évek óta vadásztunk rájuk eredmény nélkül. Miután a csendet már úgy is megzavartuk, abban a tudatban, hogy nincs mit egymás szemére vetnünk, hazafelé indultunk. Azon tünõdtünk egész úton, hogy helyesen cselekedtünk-e, hogy nem hagytuk a vidrákat szökni vagy se? Erre cimborám nevetve megjegyezte! — «Ej! mit! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!» És aki sokat szokott lesen ülni, valószínû szintén így vélekedik. Túry Zoltán.