| 1920 október | Írta: gróf Zichy Gyula. Tavaly október havában a «Nimród» akkori szerkesztõjével, Kerpely Béla barátommal, a magyar vadászat bajairól és annak regenerálásáról beszélgetve, szóba hoztam a vadászati szakoktatás kérdését. E beszélgetés hatása alatt írtam meg «Néhány szó a vadászati szakoktatás kérdéséhez» címû cikkemet, mely a «Nimród» tavaly novemberi rendkívüli számában meg is jelent. Pár hónappal késõbb a «Nimród» szerkesztõségének egy tagja cikkem tartalmát a miniszter úr õnagyméltóságának elreferálta. Az akkori földmívelésügyi miniszter úr a referálást kegyesen fogadta, az abban ajánlottakkal általánosságban egyet is értett, de kijelentette, hogy a kezdeményezésnek nem a minisztériumtól, illetve annak mezõgazdasági szakoktatási osztályától kell kiindulnia, hanem a vadászati egyesületek dolgozzanak ki egy konkrét tervezetet a vadászati szakoktatásnak a gazdasági akadémiák tanrendjébe való beleillesztésérõl, szóval az egész kérdés gyakorlati megoldásáról és ezt az elaborátumot azután terjessze fel õ hozzá. A minisztérium erre illetékes szakférfiai majd akkor döntenek arról. Szóval a miniszternek az volt a kérdésben a véleménye, hogy a kezdeményezõ lépést ne a minisztérium, hanem a magyar vadászok képviseletére hivatott vadászati egyesületek tegyék meg egy, a kérdést és annak minden legapróbb részletét behatóan tárgyaló konkrét indítvány, illetve tervezet alakjában. Tudtommal ezideig ebben a kérdésben semmi lépés nem történt. (A cikk igen tisztelt írója ebben téved, mert a «Hubertus» vadászegyesület már hosszabb idõ elõtt adott be memorandumot a földmívelésügyi miniszterhez, melyben kérte azt, hogy a gazdasági tanintézeteken a vadászati szakoktatásnak tanszék állíttassék. Eredménye e beadványnak eddig, sajnos, nem volt!) Több tekintélyes vadászbarátommal több alkalommal folytattam eszmecserét a kérdésrõl, sõt gazdasági akadémiai tanárokkal is beszélgettem a cikkemben lefektetett eszmék gyakorlati megvalósításáról és mindezen eszmecserék folytán meggyõzõdtem arról, hogy hozzáértõ szakemberek úgy gyakorlati vadászok, mint tanárok megpendített eszméimmel rokonszenvvel foglalkoznak. Most már szögezzük le
a következõ alternativát. Vagy hasznos és szükséges
a jövendõ gazdanemzedék vadászias oktatása
és nevelése, vagy pedig kezeljük-e a vadászatot
tovább is úgy, mint eddig, mint egy közgazdaságilag
nem fontos tényezõt és ne terheljük meg még
ennek is a kathedráról való elõadásával
a szorosan vett szaktudományokkal amúgy is eléggé
megterhelt gazdasági akadémiai ifjúságunkat. Másképpen áll azonban a dolog, ha az általam tavaly nivemberben felvetett kérdés az arra hivatott fórumoknál kedvezõ visszhangra talált és úgy vadászati egyesületeink vezetõségei, valamint a földmívelésügyi minisztérium vadászati és mezõgazdasági szakoktatásügyi osztályai az én szerény nézeteimet akár részben, akár egészben magukévá teszik és azokkal egyetértvén, a cikkembe lefektetett eszméket és tervezetet a megvalósulás stádiumába vezetik. Mert akkor tényleg sürgõsen kellene a dolgot tetõ alá hozni, hogy a földmívelésügyi minisztérium vadászati és mezõgazdasági szakoktatásügyi osztályai intézkedésével a «Vadászati szakismeretek» mint kötelezõ tantárgy a gazdasági akadémiák akár az I., II. vagy III. évfolyamába beleilleszthetõ lehessen. Ha hasznos és szükséges a vadászati ismereteket elméletben elõadni, kár volna tisztán csak technikai nehézségek miatt idõt veszíteni. Nem akarok ismétésekbe bocsátkozni és nem sorolom fel újból azon okokat, melyek engem azon nézetre hoztak, hogy jövendõ gyakorló gazdanemzedékünket a vadtenyésztés, vadóvás és a vadászás vadászias (Weidgerecht) gyakorlásában elméletileg is oktatni kell, utalok ezen kérdésben a «Nimród» 1919 novemberi rendkívüli számában közölt cikkemre. Abban a kérdést tehetségemhez és írói képességeimhez képest eléggé megvilágítottam. Ezzel illetékes helyen csak vagy egyetérteni, vagy azt mint feleslegeset elvetni lehet. Marad még egy pont, amire most valamivel bõvebben akarok kiterjeszkedni. Abban az esetben, ha a «Vadászati szakismeretek» mint rendes tantárgy a gazdasági akadémiákon rendszeresíttetnék, az egész tananyagot mindárom akadémiánkon egységessé kellene tenni. Úgy értem ezt a kérdést, hogy mint nevezett tantárgy elõadója, nem az akadémiai tanárok egyike mûködne, mint ahogy azt elõbbi cikkemben már kifejtettem volt, esetleg egyik vagy másik akadémián a tanárok között nincs is vadászember, vagy ha van is, de szaktanári mûködése és tudományos buvárlatai között bajosan szakíthat magának idõt ezen a nem szorosan vett szakmájába vágó ismeretkör eõadásához. Így azután nem marad más hátra, mint minden egyes akadémián egy, az akadémián kívül álló urat megbízni, illetve felkérni az elõadói állás betöltésével. Úgy Magyaróvárott, mint Keszthelyen és Debreczenben, feltétlenül akad olyan szakember, régi gyakorlati vadász, leginkább nyugalmazott gazda- és erdõtisztekre, esetleg közvetlen környékbeli földbirtokosra gondolok, aki akár bizonyos tiszteletdíjért, akár egész önzetlenül is, pusztán a magyar vadászat iránti ügyszeretetbõl szivesen vállalkoznának az illetõ akadémián a «Vadászati szakismeretek» elõadói kathedrájának a betöltésére. Az ezen tanszék betöltésére vállalkozó és arra rátermett urak közül azután a vadászati egyesületeink kandidálása alapján mindegyik gazdasági akadémiánkra egyet-egyet a földmívelésügyi miniszter úr nevezne ki, akár csak egy évre, akár hosszabb idõre is. Hangsúlyozom, hogy a vadászati egyesületeink véleményezése alapán, mert az csak helyeselhetõ, hogy ezen teljesen különleges tudományág tanszékének a betöltésénél az azt gyakorlatban ûzõknek, tehát a vadászoknak az érdekképviselete is szóhoz jusson. Hogy nevezett tantárgy a saját keretében mit és mi módon öleljen fel, illetve hogy az illetõ elõadó mit és hogyan adjon elõ a hallgatóinak, abban is le kellene szögezni az általános irányelveket. Vadászati szakirodalmunk olyan szerény, hogy tankönyvekrõl szó sem lehet, az elõadónak tisztán csak saját ismereteire és tudására támaszkodva lehet tárgyát elõadni. Legfeljebb az történhetik, mint 20 évvel ezelõtt, mikor én a magyaróvári gazdasági akadémia hallgatója voltam, hogy az illetõ tanár elõadása nyomán valamelyik hallgató jegyzeteket készített, ezek lithografikus úton sokszorosítva lettek, idõrõl-idõre kiadva és ezekbõl készültek vizsgálatra a hallgatók. Hiszen akkor még mezõgazdasági szakirodalmunk és fõleg tankönyvirodalmunk gyermekkorát élte. Így azután az egyes elõadóknak igen tág terük nyílik a vadászat dolgában vallott saját külön egyéni nézeteik elõadására. Pl. elõfordulhat az az eset, hogy az egyik akadémián az elõadó, ki valamikor a Felvidék vagy Erdély vadban szegény vidékén a kopózásban lelte legnagyobb gyönyörûségét, a vadászat gyakorlásának elõadásával a vadászat ezen nemét helyezné minden más vadászat fölé; holott valamelyik másik akadémián egy olyan vadásztársunk tartana elõadást, aki egész életében vadban dús pagonyokban, rendezett állományú területeken vadászott, épp a kopózást tartja a vad teljes kiirtására legcélszerûbb eszközének! Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az arra hivatott szakférfiak írjanak most sebtiben egy tankönyvet, melyhez az elõadónak úgyszólván mint «kötött marschrutá»-hoz ragaszkodni kell, de a tantervben legyenek azok az általános elvek is lefektetve, melyeknek keretében a vadtenyésztés és óvás, a vadászat gyakorlata, szóval minden, ami e tantárgy keretében beleilleszthetõ, melyekhez elõadásaiban ragaszkodnia kell. Az egyéni tapasztalatoknak gyakorlati példákkal füszerezett elbeszélése még így is igen tág teret nyújt az elõadónak, hogy a tárgy keretén belül saát egyéni nézeteit kifejthesse és tárgyát hallgatói elõtt vonzóvá tehesse, ami minden ily nem elvont, de inkább gyakorlati alapon lévõ, eddig empirikus módon kezelt ismeretkörnek fontos kelléke. Tehát okvetlenül szükséges, hogy a tantárgy egész évi tananyagának részletes kidolgozása által a «Vadászati szakismereteknek» mindhárom gazdasági akadémiánkon való egységes elvek alapján való tantervszerû elõadása lehetõvé tétessék. És most végül még felemlítem, hogy tavaly kezdeményezett és a «Nimród» novemberi rendkívüli számában közölt cikkemben foglaltakat nem feltünési vágyból vagy érvényesülni akarásból hozom újból vadásztársadalmunk itélõszéke elé, kizárólag a mi mindnyájunk szeretett közös ügye, a magyar vadászat fellendítése iránt érzett ügyszeretet az, amely jelen esetben is tollamat vezette. A dolognak újabb szõnyegre hozásában nagy erkölcsi támaszt és buzdítást nyertem mindazon tisztelt vadászbarátaim, köztük több országos tekintély nézetében, akik tavaly cikkemet és az abban lefektetett eszméket helyeselték és bátorítottak, hogy tartsak ki a megkezdett úton. Teljesen eltekintve attól, hogy nekem kiváló örömömre szolgálna, hiszen ebben a kérdésben az igaz vadászias (Weidgerecht) vadász a személyes tekinteteket kell hogy félretegye, de magának a vadászat ügyének a kiszámíthatatlan hasznára szolgálna, ha a «Nimród» mindnyájunk által kedvezõ és méltán nagyratartott hasábjain vadásztársadalmunk elõkelõségei hozzászólnának a kérdéshez. Sokat kell pótolnunk és sok teljesen leromboltat kell alapjából újjáépítenünk, ha azt akarjuk, hogy a magyar vadászat a régi fényében ragyogjon és vadállományunk újból elérje úgy mennyiség, mint minõség tekintetében azt, ami volt. Hogy ezt elérni én mi úton és módon vélem, arra elég, ha utalok a már fent többször idézett cikkemre. Azonban, ha a magyar vadászat újjászületésénél és a kétrendbeli forradalom, vörös uralom, idegen megszállás által okozott károk, sõt tönkretételének a helyrehozásánál a vadászati szakismeretek elõadásását, a vadnak, a vadászatnak a szeretetét a leendõ intelligens tanult gazdatársadalmunkba bele akarjuk ojtani, mint olyanokba, akik állásuk és foglalkozásuknál fogva a hazai vadászok nagy számát képezik és hivatottak arra, hogy vadászatunk és vadállományunknak a régi fényben való restitucióját a kezükbe vegyék és ezen cél elérésére a illetékes szakférfiak a vadászati ismereteknek a gazdasági akadémiákon való elõadását helyes eljárásnak tartják; akkor minek késlekedjünk, minek «Pató Pál»-oskodjunk, hanem adjuk meg a módját is, hogy ezen közgazdaságilag is fontos ismeretkör a gazdasági akadémiák most a õsszel megnyíló 1920–21-iki tanévében is már elõadható legyen. |