| 1921 november | Írta: Buzás Elek Ez a most leírandó pár nap olyan kedvesen és élénken van még mindig elõttem, hogy nem állom meg, hogy papirosra ne tegyem, jóllehet félek, hogy kicsit talán hosszadalmas is leszek ; de annyira szívesen emlékszem rájuk, hogy szeretnék minden órát külön leírni ; abban is bízom azonban, talán akad vadásztársaim közt egy-kettõ, akit érdekelni fog. Még a régi jó világban — 1913-ban — történt, hogy egy szeptemberi napon sürgönyt kaptam H.... Ernõ barátomtól, mely szerint : «26-án este várlak T.... tábornokkal H....-tõn, Aradon M.... Jenõ csatlakozik». Nagyszerû! Hiszen már június óra készülünk erre a párnapos szarvasbõgésre, végre mehetünk hát! 26-án a déli gyorsmotornál — megbeszélés szerint — találkoztunk T. tábornokkal s nyugodtan várjuk a beszállást ; már bizony nyugodtan csak õ, mert én folyton szaladoztam perronról váróterembe, onnan az étterembe s azután ugyanezt fordítva, mert hát a legényem, ki a csomagot és a puskát hozta, nem volt sehol. — Beszállani! Gyorsmotor ide, oda, amoda! Hát bizony csak az lett a vége, hogy megkértük a fõnök urat, hogy ha bejön az az akasztófavirág, a legközelebbi vonattal küldje el a csomagot és puskát. Elindultunk, beszélgettünk, de én bizony akkor sem tudtam, nemhogy most tudnám, mirõl, mert folyton a puskán járt az eszem ; ugyannyira, hogy az elsõ állomáson kiszálltam s a szembejövõ vonattal visszautaztam, gondolván : inkább veszítsek egy jó napot, mint egy jó puskát! A legény alighanem sejtette, hogy így lesz, mert nem ment haza, hanem várt az állomáson, tudja a jó ég mit hazudva a késés okául. Este aztán minden holmimmal elindultam én is. A vonaton mindig azon rágódtam, hogy nemigen lesz valami nagy szerencsém ezen a vadászaton ilyen ostoba kezdet után. Másnap, 27-én délelõtt érkeztem H.-tõre, hol Ernõ barátom egy kocsija várt, azon üzenettel, hogy menjek fel Szegyisorba, de elõbb a lakásán egyem valamit ; ez utóbbi igen kapóra jött. Gyönyörû szép utam volt a kocsin (értsd : kutya rázós oláh szekér, két macskával) ideális szép idõ, remek vidék, hogy egy csobogó patak partján, hol pedig õs bükkös oldalakon haladtunk felfelé. Az erdõ már felvette szép tarka ruháját s gyönyörûen pompázott a verõfényben ; a kis tarka dalosok, amint átvillantak egy-egy sugárkévén, mint a kolibrik ragyogtak fel. Minden szebb helyre odaképzeltem egy bõgõ bikát, vagy egy erõs bakot. Észre sem vettem, mennyire múlott az idõ, midõn egy völgybe bekanyarodva, felvillant a szegyisori fehér vadászház. Kedves szeretettel fogadtak a tegnap érkezettek s a csomagom története elmondása után meghallottam, hogy bizony õk sem sokkal szerencsésebben kezdték a vadászatot. De hadd mondja el T. tábornok, kinek jóformán minden szavára emlékszem most is. — Az este megérkeztünk Jenõvel (M. Jenõ huszárkapitány) Aradról, de az állomáson nem az igazgató úr (ez Ernõ) várt, hanem egy embere azzal, hogy az iparvasúton jöjjünk fel ide. Felcihelõdtünk az utolsó kocsiba s szép lassan, nagy köhögve másztunk fel a hegyekbe. Egyszerre nagy rukker és megállunk. Sokáig ácsorogtunk, míg végre elküldtem Jenõt, nézze már meg, mi a fenét csinálnak ott elõl, miért nem megyünk? Megint vártam egy jó darabot, de se indulás, se Jenõ! Nincs más hátra, magam megyek szétnézni. A kis koffereket rábíztam a nagyra, lemásztam a kocsiról. Sötét volt, mint a rókalyukban! Csak ott elõl pislákolt valami lámpaféle ; odabotorkáltam s ott találtam Jenõt két Belzebub társaságában. Az egyik fekete ember, a fûtõ, aztán elmondta, hogy kiugrott a mozdony és most várnak, míg megvirrad. Csakugyan, a mi kis kávédarálónk ott feküdt a töltés mellett, kéményét az árokpartra nyugtatva, csendesen pihente az út fáradalmait. Ez mind igen kedves, de mi lesz mivelünk? Megnyugtattak, hogy már jön is a pap kocsija a közeli faluból, azon megyünk tovább. No akkor szüret! a pakkunk meg majd csak utánunk jön holnap. Ugyis volt s éjfél felé meg is érkeztünk szerencsésen. Nem mondom, hogy örültem neki, de így legalább nemcsak én kezdtem rossz ómennel a vadászatot. Rövid ebéd után kimentem Tódorral — az oláh erdõõrel — a nekem beosztott területre. Egy szerpentinán felballagva, átmentünk egy másik völgybe, ennek egy része állóerdõ, a többi egy-két éves vágás, a völgy aljában vékony erecske bujkál a kövek közt, igen jó hely õznek, szarvasnak. Lassan sétálunk fel a hegyoldalban egy régi szekérúton, Tódor elõl, én mögötte 2-3 lépést ; meg-megállunk, nézelõdünk jobbra-balra, élvezve — én legalább — a remek õszi délutánt ... Egyszerre egy õzbak ugrott fel a szederindák alól s úgy 100-120 lépés után, szokása szerint megállt s ránkbámult. Bumm!... «Magasan ment!» — mondja Tódor. «Akkor gyerünk!» — mondom én... Láttunk még messzirõl egy pár õzet és egy szarvastehenet. Ez odaállt elibem vagy 50 lépésre ; gondoltam, de jó lenne, ha egy szép bika volnál. Késõbben a T. tábornok területérõl hallottunk három lövést. Alkonyat felé leültünk lesbe, de hogy a Tódor szavaival éljek, nem láttunk csak egy «spicert» és két tehenet. Szép csillagos idõben jöttünk haza. T. lõtt egy jó nyolcas bikát. Hajnalban háromkor már mentünk a kis tolvajlámpa világa mellett. Amint a házból kiléptünk, már hallottuk a bikákat bõgni a Korkotyán felõl. Jártunk d. e. 7-ig, de bizony semmi érdemlegessel nem találkoztunk. Ekkor éppen az Oarzena-völgyben botorkáztunk a patak mellett, midõn Tódor meglök: — «Õzbok!»...«Hol?»...«Ott az oldalban, a kis Paró* vigin. Alszik!»... Bizony beletelt abba jó 2-3 perc, míg megláttam a velem szemben kb. 80 lépésre fekvõ bakot, feltartott fejjel aludt, szemben a napnak. A lövésre csak a fejét ejtette le, meg sem mozdult többet. Amint odaérünk hozzá, vagy 20 lépésrõl kiugrik egy másik, 3-4 ugrás után megáll ; csaknem kapásból lõttem rá s az is szerencsésen helyben maradt. Ez nem rossz! gondoltam, ha így meg, nem lesz ok panaszra. Az õzeket felbontottuk, — noha az elsõt a golyó csakhogy nem kizsigerezte, mikor a lágyékán kijött — s elindultunk haza. Otthon a déli órákban mindig összejöttünk, kis szieszta után kiültünk a ház elé, élveztük a napot, Flauberttel békákat lõdöztünk, ugrattuk az erdõõr lovait, kutyával játszottunk : szóval rakoncátlankodtunk, mint a vakációs gyerek. Délután egy másik területre mentem ki, egy vágást és egy állóerdõt bogarásztunk át hiába, mert megint elhibáztam egy bakot, igaz jó messzirõl ; mást nem is igen láttunk. Este ismét kiülünk a tegnapi helyre, nem láttunk semmit, még bõgést sem hallottunk. 28-án korán kimentünk, be volt teljesen borulva, de még nem esett, a kis lámpa ugyancsak elkelt, mert koromsötét volt. Megint a Korkotyánba igyekeztünk (hol két este lesen ültem), Tódor nagyon ragaszkodott ehhez, mert ott két jó bikát tudott. Egész úton hallottunk két bikát bõgni s ez annyira lekötött, hogy majd leültem ijedtemben, mikor egy õz felugrott mellettünk. Ez a zsivány legalább 200 lépést követett bennünket valósággal ugatva, mint a kutya a szekeret. Ahogy a kis lámpát eloltotta Tódor, olyan sötét lett, hogy az orromig sem láttam eleinte, mikor a vágás szélén haladtunk a szélsõ fák alatt, csaknem meg kellett fognom a kabátját, hogy el ne maradjak. Már nem lehettünk messze a bikától, de még teljes sötétség uralkodott ; nem volt mit tenni, leültünk a földre és vártunk. Így hallgattam a két komor legény szóharcát. Eszembe jutott minden szép történet, amit hallottam és olvastam, a szerelemért halálos viadalra kelõ koronás basákról ; s a képzelet szárnyán repülve láttam magam, miként fogok ma a gyönge ember eszével diadalt aratni az õserõn ; miként fogok a gondolatként repülõ acélgolyóval, «kicirkalmozott blattlövéssel» egy koronás fõt a porba fektetni... Terjengett, szállott a képzelet, míg Tódornak egy profán mondása vissza nem rántott a korkotyáni gyepre : — Fáj a hoso, — mondta egy erõs nyögdécselõ bõgésre. Egy gyönge hátbarúgással honoráltam a hegyek fia e szellemességét. Hanyatt dõltem a pázsiton és hallgattam a bikák vitatkozását, abban reménykedve, hátha ölre mennek. Lassan-lassan kezdett derengeni, már egynémelyik száraz fatetõ kivált az általános feketeségbõl és az égen meglátszottak a világosodó felhõgomolyok. Valami ki ökörszem-féle halkan, félénken pittyegett mellettem, késõbb egy feketerigó felrepült egy ágcsonkra, hol álmosan belefogott reggeli fütyülõ nótájába. Úgy 10 perc mulva célozni is lehetett. — Mehetünk, — mondja Tódor. Felcihelõdtünk, õ elõl, én a sarkában ; kimentünk a határ gerincmesgyéjére s lopva nyomultunk elõre. Az egyik bika elhallgatott, de a másik szorgalmasan fújta tovább. Egyszerre egy nagy test haladt át, szép lõtávolra, a keskeny ösvényen s eltünt a H. gróf erdejében. — Tyû! a 14-es, — álmélkodott
Tódor. Lõhettem volna ennek is a farába, vagy legjobb esetben a lágyékába, de annak nincs értelme. Még mentünk úgy 100 lépést, akkor én megálltam, a vadõr pedig tovább ment, hogy kerítve rám terelje a még ottlevõket. Egy bokor mellett latolgattam, hogy mit fogok csinálni ha jobbról jön ; és ott fogok rálõni azon a kis tisztáson, ha balról jönne. E pillanatban jobbról kis gyönge törtetést hallok s mire odanéztem, már ott állt, úgy 70 lépésre egy vastag, feketeagancsú bika, nem látszott ki a vágás gazzából csak a feje, nyaka és gerincvonala. Sok idõ nem volt a válogatásra, láttam, hogy nincs a Tódor irányában, a nyaka középre tartva lõttem. A bika, mint egy rosszul nyergelt remonda, elõször leült a farára, azután hanyattvágódott. — Éljen! Megvan a nagy biko, meg van a nogy biko! — harsogja Tódor és rohan hozzá. Én is szaladtam, mit sem törõdve a szederinda marasztalásával s látva az erõsen vergõdõ bikát, repetáltam, hogy a kegyelemlövést megadjam. De Tódor leintett: — Ne bántsd, kapitány úr, nem kell mar annak — én én hittem neki — vesztemre. Két korty után a lapos üvegbõl élvezettel gyújtottam a reggel óta nélkülözött cigarettára ; boldogan gyönyörködtem az erõsen hánykódó szép vad vastag, fekete, rovátkos 10-es agancsában, melynek fehér hegyei, de fõképpen hatalmas szemágai imponáltak. A római pápa nagy úr! de aligha cseréltem volna vele az elsõ szóra. De a bika még mindig erõsen vergõdött, — noha a golyó a nyaka közepét ütötte át — s valósággal cigánykereket hányva gurult le a lejtõn, a völgy alja felé. — Legalább nem kell lehúzni, — bölcselkedett Tódor. Szép lassan mi is megindultunk a szarvas után, s néztünk le az aljba, hogy hol akadt meg... De nincs ám a bika sehol! sõt! Mikor oldalt tekintve meglátjuk : éppen eltünik a sûrûben. — Hüû! az anyja...! ez ugyan elment. De bizony hiába jártunk utána vagy másfél óra hosszat, csak megy az még ma is. A vérnyomot elmosta a késõbb megeredt esõ s a bika átváltott a H. gróf határába. Másnap-harmadnap is kerestette Ernõ — a H.-ék engedélyével — hanem oda van az végkép. Azt mondják a szakértõk, hogy a golyó kiugratta a nyakcsigolyáját s az a lefelé gurulásban ismét helyre ugrott, valószínûleg fel is épült rövidesen. Adná az ég, hogy úgy lett légyen!** 29-én ismét a Korkotyánban egy igen szép agancsú hatos bakot lõttem. Mikor Tódor ezt a bak-lelövést elmesélte otthon Ernõnek, úgy jellemezte a délcegségét : «Úgy állt mint egy kapitány!» Több érdemes elmondani valóm már nincs ; sõt azt hiszem, néhány olvasóm hozzá is teszi : Hála Istennek! De ezek nekem olyan kedves napok, hogy szeretném újra végig élni, de akkor nem hallgatnék Tódorra azzal a kegyelemlövéssel. * Paró a neve erre felé minden vízmosásnak. ** A lövés a bika csigolyájának tövisnyúlványát érte, akkor szokott a vad tûzben összeesve nagy vergõdés után feltápászkodni és örökre eltünni a vadász elõtt. A «szakértõi vélemény», hogy a csigolya helyre ugrott nonsens. K. K. |
2004. október 3. |