1921 április

AZ ELSÕ… Írta: Matus Elemér. A nap leszállt az ég peremére, alkonyodik… A szkacsányi Tölgyes fiatalosába értem éppen. Az idén ma vagyok itt elõször szalonkahúzáson. Elõttem a hajlatos völgykatlan, csupa csererdõ, mely a letünõ nap sugaraiban most olyannak tetszik, mintha fényes bronzból való volna, de amint alábbszáll a nap s lesiklik róla a fénye, a csererdõ ismét visszanyeri fakóbarna színét. A téli erdõ barnasága vesz még itt körül: a cserbokrokon még rajta van a tavalyi lomb. Más fa és cserje õsz óta csupasz valamennyi, de a cseren még most is, midõn amazokon már új leveleket kezd bontogatni a rügyfakasztó tavasz, még rajta van csaknem minden levél. […] S íme, míg a tavaszi szellõ selymesen suttogva jár a cser-bokrok között, errõl is, arról is csendben leszakad egy-egy levél s némán temetkezik a bokrok alá a többi milliók közé. A csererdõ vetkõzõdik mostan, leveti magáról a kopott, régi köntöst, hogy neki is juttason új, díszes ruhát a tavasz. Itt vagyok megint a régi helyemen, a vágásban. Amikor utoljára jártam erre, akkor még tél volt, de most már nyoma veszett a hónak s az összecsapzott fakó avar közé ifjú fûszálak, fogasszélû, zöld eperlevelek kívánkoznak, míg másutt a pettyegetett tüdõfû és ibolya tör felfelé. Most ugyan még csak gyéren, itt-ott mutatkozik egy-egy új levél, de már az is büszkén hány fittyet a Madaras ormán fehérlõ szûz hónak. Hiszen a tél uralma már csak oda, a hegyek magaslataira szorítkozik, míg alant, a völgyekben az ifjú tavasz ragyogó, tüzes napsugárral, szelíden simogató meleg déli szellõvel kezdi hatalmába ejteni a meggyötört természetet. […] A nap már letûnt, de nyomában még mintha lángolna az égbolt. Vörössel kevert narancssárga színekben tündöklik a nyugati ég alja s az erdõre lassan hullani kezd az alkony borongása. S ekkor az alkony sejtelmes hangulatába merülõ erdõnek minden zugában egyszerre csak megszólalnak a rigók s felcsendül szerelmes, diadalmas nászdaluk. […] Lassan-lassan borongós barnaságba olvad szemem elõtt az erdõ, csak a kimagasló fák koronái rajzolódnak bele élesen az égbolt szürkeségébe. A rigók még ugyan nótáznak, de már gyérebben, aztán egyszerre, mintha valaki leintette volna õket, hirtelen elhallgattak. A koncertnek íme vége lett s a kis dalosok csipogva surrannak el, ki erre, ki arra. Tekintetem a fák koronái fölött szökdös ide-oda. Az égen már kigyulladt az esti csillag… Valakinek már jönnie kellene… Százszor is kérdem magamban, vajon jön-e, itt vannak-e már, de nem kapok rá választ. Mindenütt csend van, csak egy éji bogár botorkál tompán zümmögve a bokrok között. Türelmetlenül újra meg újra végighordozom a tekintetemet a fák fölött. Egyszercsak nagyot dobban a szívem. Egy ismerõs hang jutott el hozzám. — Pszvt! — Önkénytelenül is arrafelé kapom a fejemet. Ez az õ hangja, az õ kiáltása. Csak egy rövid pisszentés az egész, melyben nincs semmi dallam, de a hallása nekem mégis oly kellemes muzsika. Minden hangja a szívemig hatol, hallatára megremeg minden idegszálam, felpezsdül a vérem, jobban dobog a szívem s a lelkem megtelik ujjongó édes érzésekkel. Szép és elragadó is volt a rigók alkonyati nótázása, de annyira mégsem rázta fel egész valómat, mint ez a kis szólam, mely egyszeribe felvillanyozott. Egy éve, hogy nem hallottam, ezt a hangot, s most újra hallom. Itt vannak tehát a várva-vártak! — Pszvt-pszvt! — hangzik fel újra. A cserjék közül kiemelkedõ fák fölött pillantom meg õt. Libbenõ, gyors szárnycsapásokkal közeledik. Már itt is van a fejem fölött. Látom buksi fejét, hosszú csõrét s nagy, okos szemeit is mintha látnám megcsillani. Lelkemben valami öröm- és boldogságfélét érzek. Szeretnék oda hozzárepülni s elmondani neki, hogy mennyire vártam és hogy mennyire örülök, hogy már itt van. De így csak a simogató, meleg tekintetemet küldöm utána, míg õ a maga egyszerû nótáját dalolva, pisszegve tovaszáll. Szememmel követem amíg csak látom, amíg el nem tûnik a fák fölött összeboruló homályban. Eltûnt!… A márciusi esték misztikus madara íme megjött! Láttam az elsõt, itt volt, de elment anélkül, hogy eszembe jutott volna, hogy fegyver is van nálam.