Írta: Martinek Ferenc körvadász.
Az itt bemutatott óriási vadkant elsõ ízben 1918. évi szeptember havában észleltem védjárásomban. Szeptember végén elõször láttam 100–110 lépésrõl; rálõttem golyóval, de felette lõttem el, mert a fegyveremet nem ismertem, hisz pár nappal azelõtt vettem. A vadkannak állandó nappali helye nem volt; utak mellett 4-5 lépésnyire is megfeküdt egy bokor alatt.
Az erdõ körül elterülõ mezõgazdaságokban a zab- és kukoricatáblákat sorra járta és mindennap más irányban és más táblába ment dézsmálni; ezen eljárása húzta hosszúra életét. Hajtásban oldalt, de legtöbbnyire visszatört.
A mult években, amint leesett a hó, éjjel eltûnt. A kukoricatáblánál lévõ lesünk alkalmával azt tapasztaltuk, hogy sose az erdõbõl egyenesen ment a kukoricatáblába, hanem mindég a mezõgazdaság felõl s ha nem jó szele volt, visszament a mezõgazdaság másik oldalán az erdõbe. Ez az eljárása nehezítette meg puskavégre kerülését.
1919. augusztus 17–18. Között szintén rálõttem este 6–7 óra között a sûrûben, de a lövésem megint célt tévesztett. 1920. Évben atyám rálõtt postával; vérzett, de a lövést kiheverte.
1921. év tavaszán nagyobb fõúri társaság szalonkavadászatot rendezett az Érsekvadkert községi erdõben; a mi vadászbérlõ urunk szintén jelen volt s minthogy a községi területen elfogytak a hajtások, estig a uradalmi göröci erdõben hajtattunk. Egy hajtásban, amit elállítottam a puskás urakat, én oldalra egy puskás úrral álltam. Megindul a hajtás, a puskás urak felõl hallok neszt; azt hittem, hogy szarvasok törnek vissza, töltényt tehát nem cseréltem. Pár perc alatt a nagy vadkannal szemben állok 3-4 lépésre; homlokára célzok 10 söréttel (!) azzal a gondolattal, hogy megrogyik és oldalról fültövön lõhetem; a disznóm ezt fel sem vette; visszafordult, de oly gyorsan, hogy már nem lõhettem. Alattam 10-12 lépésnyire lassú ugrással átugrik a nyiladékon; akkor úgy én magam, mint az alattam álló S… D… vadász úr szintén rápuskázott. A vadkan vérzett; 30 lépésig lehetett a vérnyomon menni; de miután fölfelé ment, a kövérsége elállította a vért. A vadkan kiheverte ezt is.
A folyó évi kukorica-éréskor éjjelrõl-éjjelre próbálkoztunk a vadkan elejtésével. Egyszer volt is alkalma erdõlegényemnek meglátni az éjjeli homályban; rálõtt, lövése talált, de ezt is elvitte és kiheverte.
Folyó év október 19-én E… és F… urakkal rókavadászatot rendeztünk: estefelé hazamenet közben rövidítve az utat, keskeny akácoson keresztül vágtunk át a kocsihoz. Amint az úthoz közeledünk, 4-5 lépésnyire egy bokor alul felugrik a nagy vadkan. Én jeleztem, F… úr 35-40 lépésnyire rálõtt, de lövése célt tévesztett.
1921. év november 10–11-én csendes havazás volt; 12-én éjjel a havazás megszûnt; erdõlegényemmel fél öt órakor hajnalban nyomozni indultunk, két úton, végig az erdõn. Alig érünk az erdõbe 120 lépésre: nagyobb nyomot veszek észre. A sötétben szarvasnyomnak gondolva, tovább megyek lassan, várva, hogy világosodjon. Megyek már félórája, de nem veszek észre más nyomot, mint õz-, nyúl- és rókanyomot. Sejtettem, hogy a vadkan megint kereket oldott. Alig megyek át egy 150 lépést oldalt esõ nyiladékon, nagyobb földtúrást veszek észre. Odamegyek s látom, hogy az én vadkanom 50 cm mély gödröt ásott a földben lévõ gyökerekért. Innen kezdve nyomoztam egészen a kocsiútig. Nyoma a völgy másik oldali bérceire vezetett. Onnét tovább mentem s nyomoztam az erdõlegényemmel megbeszélt helyig, ott erdõlegényem már várt; jelenti, hogy a nagy kan ottjárt, de a nyoma olyan zavaros, hogy õ nem tudja megállapítani, melyik oldalon van a vadkan. Tudatom vele, hogy a vadkan a mélyároki lénián megásta a sírját az éjjel és a Csikósvölgybe ment vissza.
Kiadtam az útirányt erdõlegényemnek, hogy honnét meddig menjen és hol jövünk össze. Én magamnak a hegyet választottam és ott nyomoztam. A vadkant egy negyedóra alatt pontosan kinyomoztuk, tudtuk, hogy hol fekszik.
Reggel nyolc óra volt; megyünk haza, hogy jelentsük a vadászbérlõ úrnak, aki esetleg kijön; de sajnos, nem volt otthon. Hazafelé haladva, láttuk, hogy a reggel szarvasnak vélt nyom szintén disznónyom. Ezt is kinyomoztuk. Otthon megreggelizünk; 71 éves atyámat magunkhoz véve, visszaballagtunk az erdõbe. A vágásban három ölfa-vágót vettünk magunkhoz s átmentünk a csikósvölgyi erdõrészbe; ott az egyik hajtót felállítom a bemenõ nyomra; egyik hajtót jobbról, a másikat balról és mi is mentünk a helyünkre elállani. Az erdõlegényem a katonaságnál jól "belõtte magát" golyóval. Õt a bérc tetejére állítottam, ahonnét úgy a jobb, mint a baloldali bércre lõhetett, ha arra törne a vadkan. Én meg atyám a völgyben állottunk el.
A hajtók elindulnak; én és atyám között átugrik egy róka; erre jelzi a nyomon menõ hajtó, hogy elõtte a bokorból kiugrott a vaddisznó s megy elõre. A disznó jött is oldalt felém, de az ákácost ritkának találta s fölfelé fordult a völgyön át, vissza, amerre felment volt, a jobboldali bérc oldalán. Az erdõlegény meglátta, célba vette; elsõ golyója a kan bal combjába fúródott; erre lassította fölfelé a menetét és kissé balra fordult, mire a másik golyó lapockán fönt érte. A vadkan ekkor az oldalára esett, háttal lefelé. Minthogy felkelni próbálkozott, az erdõlegény újra rálõtt, de golyója célt tévesztett. Látva, hogy a vad nem bir felkelni, odaszaladt, fegyverét készen tartotta s kétszer postával a füle tövére lõtt. Erre mi is odaértünk A disznó lefordult ugyan, de agyarát csattogtatta és jött faron csúszva felénk. A hajtók szaladásnak indultak, én balra ugortam és oldalról nyakra célozva, golyót lõttem bele, utána még egy posta-lövést is tettem. Lövéseim találtak, de a kan nem dõlt el! Az Erdõlegény most homlokon lõtte, mire kiszenvedett.
Az óriási vadkan 218 kgr. Tisztán (kizsigerelve a vadászrészt is), hossza 210 centiméter, 85 cm magas volt. Kocsiért küldtünk, hatan alig birták feltenni.
Az idõjárás szép csöndes, télies volt, 15 cm magas hó borította a földet. A vadkan beleiben száraz csermakk- és gyökérmaradványok voltak.
2004. október 13.