1921 november

AZ ÉN IRODALMI SZARVASBIKÁM. Írta: Bársony István Azt hiszem, aközt a sok mindenféle elképzelhetõ «stallum» közt, amelyet eddig érdemesek és nem érdemesek számára kieszelt a világ : az én «irodalmi» szarvasbikám lelövési joga egyedül áll a maga nemében, Magyarországon aligha volt még része más irodalmi embernek is. Szíves olvasóim és általában a magyar vadászközönség döntse azt el tetszése szerint, hogy rászolgáltam-e erre a nem közönséges, sõt tudtommal eddigelé egyedül álló kitüntetésre ; annyi bizonyos, hogy benne vagyok az élvezésében és amíg már az inamat bírom (tartok tõle, hogy nem sokáig, hisz' közelebb vagyok a hét X-hez, mint a hathoz), addig ennek az én «irodalmi» szarvasbikámnak a leterítése lesz minden még elkövetkezendõ esztendõmnek a legnagyobb vadászgyönyörûsége, éppen a benne rejlõ különös megtisztelésem miatt. Magyarország hercegprímása Õ Eminenciájának egyenes «parancsára» (így!) minden évben megkapom a meghívót a honti hegyek gyönyörû vidékére, a szarvasbõgés évadjára s az idén akkor jutottam el oda szeptember végén, amikor legjavában dudáltak a hegyi erdõk koronás nagyurai. Ott ért azután az a kedves tréfa, hogy a nekem engedélyezett szarvasbikát mint «irodalmit» vették jegyzõkönyvbe a primási jószágigazgatóság fõurai. Hogy ezt a honti bikát leteríthessem, Mosonmegyébõl siettem haza, ahol egy olyan szarvasbikát hagytam ott, amelyet egy hajnalon már csak két másodperc választott el attól, hogy a másvilágra küldjem. Éppen ráemeltem a puskámat, amikor egy vén suta észrevett s megugortában magával rántotta a bikát is, amely elõlem hirtelen elmozdult és így, változott mozgó helyzetében, nem akartam rálõni. A következõ pár napon nem bírtam összekerülni vele, pedig kora hajnalonkint elég jól bõgött ; végre is lemondtam róla, hogy el ne késsem a honti hegyekbe tervezett még több vadászélvezetet kínáló és igérõ kirándulásomról, amely határidõhöz volt kötve. Ott volt velem Hajdu Pista is, évtizedek óta hûséges kedves társam, a primási uradalmak jószágigazgatója, aki az idén lemondott arról, hogy szarvasbikát lõjjön ; pedig a börzsönyirtás környéki szép erdõk nagy vadállományának a körülményekhez képest lehetséges megmentése az «õszirózsás forradalom» és járulékai alatt, elsõsorban az õ, no meg a kitünõ személyzet érdeme, amely közt Hajabács Károly körvadász rettenthetetlen önfeláldozásával emelkedett ki a legnehezebb idõkben, amikor életveszélyes volt minden lépése a hat- vagy hétezer holdnyi összefüggõ erdõségben. Ebbõl a nagynehezen megmentett állományból az idén csak pár bika került «fekete listára» és ezekbõl jutott nekem egy öreg õr, amely már hanyatlószámba ment, amint igen elkopott szemfogai mellett vastag agancsszára és rövid rózsatöve is mutatta. Szeptember 30-ikát kint töltöttük az István-kunyhóban, szekérrel is ötnegyedórányira az irtási vadászháztól, gyönyörû bükkerdõ magányában, amelynek némely része igazi õsbükkös. Ennek a nagy erdõnek a templomi csendjében hallgattuk a környezõ vágásokban szerelmeskedõ agancsos nagyurak hangversenyét aznap este a cserkészetünk után, a lobogó-parázsló bükkfatönköt körülülve hevenyészett lócákon meg a vadász-székeinken. Bõgtek a bikák egész éjjel és egyikük, egy mélyen fagothangú, még hajnalban is kitartóan fújta a nászdalát. Ez volt az én bikám. Már negyednégykor talpon kellett lennünk, hogy a nagy erdõn keresztül jó széllel kerülhessünk a vágások alá, mire a pitymalatból annyi világosság válik, hogy célozni lehet mellette. Gyönyörû, hangulatos volt ez a lámpafénynél derengõssé tett kora hajnal az erdõn. A bükkös koronája mélyeket sóhajtott ; egybefolyóan lélekzett a természet ; halkan hulldogáltak a fonnyadt bükklevelek pillangói ; és messzirõl dongott felénk néha-néha a szarvasbikák felharsanása. Nagyon is korán indultunk volt ; mire a vágás alá érkeztünk, még sötét volt, várnunk kellett. Pedig a bika ott harsogott elõttünk a túlsó hegyoldalban. Türelem, türelem! Jó negyedóra mulva kezdett csak világosodni a vágás és akkor mindjárt meg is pillantottam három lefelé tartó, felénk húzódó sutát. Bizonyosra vettem, hogy a bika követni fogja õket. Egyszer azután elhallgatott és amikor jó idõ mulva újra felharsant a hangja, meglepetten állapítottuk meg kísérõ vadõrömmel, Glázer Hanzival, hogy elfelé tart. Bizonyosan egyik menyasszonyát vagy inkább feleségét hajtotta maga elõtt a nagy erdõ felé, ahová igyekezett. Nem volt mit tanakodni. Utána!…Igen ám, de meddig?…A cserkészõ utunk lefelé kanyarodott a nyílt vágás felé, ha oda kiérünk, teljesen fedezetlenül leszünk : akkor pedig észrevesz a bika ; a sutája talán még hamarabb. A nagy erdõben a zörgõs haraszton lehetetlen volt elibe kerülnünk ; s mire egy patak medréig lopództunk, hogy hátha azon követhetnõk, amíg szem elé nem kapjuk : egyszerre csak bent ordítozott már a szálerdõben. Õ elõzött meg minket. Vége! Abba kell hagynunk mindent ; ne rontsuk a dolgunkat. Majd este vagy holnap hajnalban :…akkor talán több szerencsénk lesz és elcsípjük. Nézzünk ki inkább most már a vágás hajlataiba ; hátha látunk valamit. Ott is bõgött volt egy bika hajnalban. Élvezzük a kutatás örömeit…Hiába ; sehol semmi…s a mi bikánk folyvást bömböl odabent. Egyet gondolok. Hallja-e, Hanzi, már egészen reggel van ; a nagy erdõ is világos ; nem lehetne valamit próbálni? elébe kerülni itt a befelé húzódó bikának? Tünõdik egy kicsit. Lehetni éppen lehet ; csak nagyon zörög, de ha eljutnánk addig a tisztásig, mielõtt a bika átvált rajta… Nem is vártam, hogy tovább magyarázza ; egy-kettõ! elõre! induljunk! majd meglátjuk a többit, most nincs veszíteni való idõ. Hát bizony zörögtünk mi egy darabig, mintha elefántok topogtak volna a hullott száraz levelek párnáján, amelybe szinte belesüppedtünk. De végre túl voltunk a legrosszabbon és következett a füves, sziklás, sima vonal. Itt már éledni kezdett a reménységem. És egyszerre csak ott voltunk egy szakadékos hajlat elõtt, amelyet odalent az aljban meglehetõsen sûrû erdõ borított ; sziklaágyban futott le ott egy csermely ; elõttem, a cserkészõ út rejtett vonalán, egy dõlt fa ; azontúl eléggé ritka erdõ, amelynek egy egyenes nyiladéka körülbelül másfél ol szélességben húzódott felfelé arra a tisztásra, amelyrõl Hanzi beszélt. Megállottunk. Csend volt. Hallgatóztunk. A bika már bizonyosan lement az alattunk levõ teknõbe s most ott akar elfeküdni. Intettem Hanzinak, hogy itt várunk. Leültem a vadász-székemre a dõlt fa mellé. Minden oldalról jól voltam födve, csak éppen szemközt nem, ahol az a másfél öl szélességû egyenes nyílás futott befelé az erdõbe. Most egy morgás odalent. Ahán! A szarvashívó csiga Hanzinál volt. Odasúgtam neki : bõgjön bele álmosan. Hanzi belenyekergett. A mi bikánk rögtön felharsant rá. Jól van már! Egyik üzenet a másik után s a bika hangja folyvást közeledett. Intettem Hanzinak : most már csitt! és lestem, hol bukkan elém odalent a patak öblében valahol, amerre jönnie kellett… Csend volt : a bika is elhallgatott. Vártunk. Én csak lefelé figyeltem. Hanzi hirtelen megérintett hátulról, ahol guggolt : ahun gyün! és a cserkészõ botom végét elõre nyujtotta óvatosan. Hát csakugyan ott jött. Egyenest szemközt velem, ahonnan legkevésbé vártam : a nyílt erdõben. Buksi nagy fejét lelógatta, úgy szimatolt, szaglászott : hosszú agancsa nekikoppant egy fának : a mozgása elég sietõs, mégis nehézkes volt : látszott rajta, az egész tartásán, hogy kedvetlen és fáradt : meg hogy bosszús, mérges, amiért egész éjjeli lumpolása után háborgatni meri valami másik lump, akit most keresett, hogy megleckéztesse. Ha felveti a fejét, rögtön észrevehet. Nagyon is szemközt volt, alig egy kisség mutatta a baloldalát, de nem várhattam tovább ; ha csak egyet ugrik akár jobbra vagy balra, fák közé kerül és minden bizonytalanná, talán lehetetlenné válik. Pedig az ennyire «kidolgozott mondat» végére már csak odateszem a pontot, a golyót. Gyors elhatározással céloztam. Az erdõ megrezzent a Schönauerem heves csattanására. A bika elõrebukott, lezuhant s elkezdett lefelé hemperegni, mint a teli zsák. Hanzi pedig felugrott és sápadtan, reszketve, ziháló lélekzéssel, kacagva gratulált. Olyan volt, mint a részeg. Nem én izgultam végig az esetet, hanem õ. Ritkán láttam olyan szenvedélyes vadászboldogságot. Sietni akart a bikához. Lassan, Hanzi ; láttam én már összerogyott szarvast újra lábrakapni és örök búcsút mondani…majd elõre megyek ezzel a kis szerszámmal. De már a tizedik lépésem után láttam, hogy rendben vagyunk ; így csak a halál nyujtóztat ki. Nem kell már ide kegyelemlövés. A távolságot kiléptük. Százhuszonöt lépés volt. Az elsõ «irodalmi» bika így került ravatalra az idén.

2004. szeptember 24.