1921 január

«JÓL KEZDÕDIK AZ ÚJ ÉV» Írta: Kittenberger Kálmán Siralmasan végzõdött utolsó afrikai kirándulásom alatt történtek az alább elmondandó vadászkalandjaim. A sors, a kegyetlen sors talán az egyszer kivételt akart tenni és tisztességes módon az újévkor történtekkel mintegy figyelmeztetni akart azokkal a gyötrelmekkel telt évekre, amik azután következtek… Sajnos, nem értettem meg a sors újmutatását! Az 1914 január 1-jén történteket valakinek levél alakjában megírtam. Afrikai leveleim — kivált az ú. n. «ceruzalevelek» — a pillanat közvetlen hatása alatt íródtak s így ez a levél lesz a leghûbb és legjobb elbeszélõje az én újévi vadászhistóriámnak. Kibambire. 1914 január 3. (Lugogo papyrusmocsarak.) Már Szilveszter estéjén akartam Magának írni, de már világítóm is alig van, no meg annyira ellep a moszkitók vérszopó hada, hogy hamarosan a moszkitó-háló alá kellett menekülnöm. Ujévkor és egyáltalán napközben nem érek rá írni. Ma azonban hamar vissza kellett térnem, s így elbeszélhetem az elbeszélendõket. Bocsásson meg kérem a ceruzalevélért. De itt, Lugogo papyrus mocsarai mellett oly hatalmas szél süvít napközben, hogy rendszeres levelet lehetetlen volna írnom. (Egy kis, papyrusból összetákolt enyhely alatt firkálok. Sátorban, napközben oly nagy a hõség, hogy az ott tartózkodás lehetetlen.) Aztán meg annyi az elmondani valóm, hogy annyit csak ceruzával lehet összefirkálni… Mikor az 1914. elsõ hajnal pirkadásának sugarai áttörték a keleti égboltot és aztán Viktória-Nilusban megfürödve kibukkant maga az «aranyfejû Napisten», gondolatban szeretettel üdvözöltem azokat, kiket illet és kik — ha ugyan lefeküdtek — a boldogok álmát aludták még akkor. Aztán önzõ is voltam! «Napisten»-t az újév elsõ napját üdvözölve, arra kértem õt, hogy ebben az újévben hajnalodjon rám is a szerencse napja! De oly hidegen tekintett rám — én úgy véltem; pedig igazában egy hideg ködrongyot hozott ránk a papyrusmocsárból egy kósza hajnali szellõ — hogy észretértem és félbeszakítottam a pogány bálványistenhez küldött pogány fohászokat!… A hajnali hidegtõl hajtva, gyors lépésekkel haladtunk a kõkeményre tiport elefántváltókon és már circa egy óra mulva megtorpantott az a sajátságos hang, mit egy vízzel megtöltött elefánt-gyomor szokott hallatni. Nemsokára aztán már friss nyomon voltunk és a másik órában már a lassan tovavonuló elefántcsordát el is értük. Olyan elefántcsordát mint ez, még sohasem láttam. Ez elefántok számát több százra taksáltam. Az elefántok közelébe érve, a fölösleges embereket visszahagytam. (Ezek vitték a fényképezõ masinákat, vizet etc., etc.) Én a vezetõkkel és a gazember és gyáva ugandai fegyverhordozómmal az elefántok után siettem, melyek ordítozva (a fiatalabb állatok és az apróbb borjak irtózatos skandalumot csaptak), fákat tördelve legelésztek s vonultak elfele. Itt is nagyon nehéz dolog az elefántvadászat, mert a folytonos üldözés — mely a vadásztörvény értelmében csakis a nagyon erõs bikáknak szól — az öreg állatok szokását megváltoztatta. T. i. nem egyedül vagy kisebb csapatokban jönnek, mint azelõtt, hanem óriási csordákba vegyülve, hol a fiatalabb bikák és a tehenek fedik õket. Most következett volna tehát a legnehezebb dolog: egy erõs bikát kinézni a csordából. Vigyázva haladtunk tehát feléjük, folyton ügyelve a szélre, mert a legkisebb szellõfuvallat árulónk lett volna. (Nekem a szél úgyis régen az ellenségem. Ha valamikor, régen a Vöröstengeren, majd Viktória-Nyanzán egy öreg arab dhaun a szelek szárnyára bíztam magam, úgy legtöbbször szemünkben fújt a szél, vagy szélcsend állott be s a foltozott háromszögletû vitorla — mint egy szárnyaszegett madárszárny, petyhüdten csapdosta az árbócot. Ha pedig a «big and dangerous game» nyomát követtem a sûrû dzsungelben, akkor hátamba fúj a szél és viszi szimatomat és elárulja közeledtemet.) Tehát gukkereztem a «fogakat»! Azt hiszem a fogorvosom nem vizsgálja oly pontosan a plombálandó fogakat, mint én az agyarakat, hogy aztán én is plombáljam nem ugyan az agyarakat, hanem tulajdonosának óriási koponyáját… Szelünk jó volt, tehát egyre közelebb húzódtam a tovavonuló csorda felé, nem kis rémületére az én «bûngyáva» fegyverhordozómnak. Vezetõim elég jó fickók voltak, s buzgalommal mutogattak egy-egy nagyobb agyarú bika felé. (Persze becsukott ököllel, mert ujjal mutatni szerencsétlenséget hozott volna.) De én a tapasztalaton okulva, nem bíztam a négerjeim agyarbecslésében, hanem minden egyes kijelölt agyarat végigtávcsöveztem. Nem is találtam a megjelölt bikákat golyóra méltóknak. A ritkás steppei erdõ aljnövényzetét röviddel azelõtt lepörkölte a steppeégés s így könnyû dolog volt az elefántok között válogatni. Ki is akartam használni az alkalmat és elhatároztam, hogy 100—100 fontosnál kisebb agyarúra nem lövök. Végre meg is pillantottam egy óriási agyarú bikát, melynek agyarát 120—130 fontosnak gondoltam. Ez lesz az igazi — gondolám — de már akkor el is tûnt a fiatal bikák és tehenek között. No nem baj! Majd kibukkan újra s akkor egész közelrõl nyugodtan célbaveszem… Futó emberek zaja hátranézni kényszerített. A visszahagyott emberek rohantak felém és hátizsák hordozóm, egy jóképû, engedelmes körülbelül 18 éves legényke (sajnos szegény Izáját azóta mély sebekkel Masindi felé szállíttattam, hol talán orvosi segélyt kaphat) elõre mutat és súgja, hogy a papyrusmocsárból egy elmaradt elefántbika került hátunk mögé és lassan felénk tart. Hamar meglátom a nesztelenül felénk közeledõ óriást. Nemének is óriása volt! Hamar az agyarakat nézni! Sajnos az agyarak nem voltak arányban a testtel s becslésem szerint alig nyomott egy-egy többet 35—40 fontnál. Ez ugyan már «törvényes súly», de nekem mostani viszonyok között kevés. Tehát próbáltam elvonulni. Az állat már régen észrevett bennünket, hisz a szél hozzávitte szimatunkat, azért lassan, nesztelenül lopakodva közeledett felénk. Sejtettem, hogy rosszban spekulál! Embereim már rég szerteszéjjel szaladtak és az elsõ, aki ezt tette, fegyverhordozóm volt, kinél Manlicher-Schoenauerem volt. Én hiába próbáltam félreszaladni, nehéz cipõm és töltényekkel telt zsebem a szaladásnál nagy zajt csaptak. De ekkor már taktikát változtatott a már közelünkbe jutott bika. Vérfagyasztó trombitálással rohant most nekem. Borzalmasan gyönyörû látvány volt a feldühített támadó óriás, mint a megtestesült haragja az afrikai vadonság haragvó isteneinek! Egyik elszaladó emberem — a legöregebb embereim között — egy liánba megbotlik és hanyattvágódik. A vén szamár már azt hitte, hogy az elefánt kapta el és jajjongva ordít: «Mama véé!» (Anyám jaj!) Óriási füleit elõre csapva, egyenesre nyujtott ormánnyal jött nekem. Az ormány vége tölcsérszerûen kitágul s olyannak láttam abban a pillanatban, mint egy markolásra kinyujtott óriási kart. (Az elefánt rendesen felcsavart ormánnyal támad. Most a közelségre való tekintettel nyujtotta ki, hogy gyengéden nyakoncsípjen.) De hát kár azt ijesztgetni, kinek úgy sincs elveszteni valója és — ez a fõ — különben is biztosítva van az élete! Utolsó pillanatig vártam, hogy eltérül. Csak a legutolsó pillanatban szólaltattam meg öreg elefánt-puskámat és a támadót ormánya tövén lõttem. Mintha menykõcsapás érte volna, úgy torpant össze, azután tántorogva felcihelõdött és alig hat-hét lépésnyire tõlem egy bozótba eldõlt. A lövés zajára irtózatos zene-bona támadt; több száz elefánt kezdett egyszerre bömbölni, trombitálni. Kár, hogy a támadás visszaverése után nem volt azonnal idõ és alkalom ezt a jelenetet a friss benyomások hatása alatt leírni. Gyenge kísérlet lett volna az is, mert hisz ilyen dolgok lefestéséhez gyenge szerszám az én ceruzám, de mégis talán szemléltetõbben tudtam volna elbeszélni, mint most. Annyi bizonyos, hogy ez a jelenet megint szaporította lázálmaim anyagát, pedig — hej! — szomorú, kínzó, gyötrelmes emlékeimben idáig is dús választékot talált!… És ez akkor történt, mikor három órával azelõtt az új év elsõ napjának leglesõ aranysugarait üdvözöltem! Im, megint elmondhatom: «Jól kezdõdik ez az év is!» Bántott nagyon, hogy ilyen gyenge agyarú elefántot voltam kényszerülve lelõni. Gyors elhatározással embereim felé szaladtam, s azt mondtam nekik, hogy az elefánt csak elkábult s aztán lábrakapva, tovább ment. Láttam ugyan, hogy egyik-másik furcsán néz rám, de a kiállott ijedtség még nagyon rajtuk ült, s így nem próbáltak az ellenkezõjérõl meggyõzõdni. Ha az elefántlövés körülményeit a hatóságnak bejelentem és az agyarait beszolgáltatom, úgy esetleg a lelõtt helyett egy másik lelövésére kapok engedélyt, de ez hónapokat vett volna igénybe. Ezért reszkiroztam meg ezt a dolgot, de mint látni fogja, hiába… Azután mentem az elvonulók után. Izgalmas jelenetekben most sem volt hiány, de az elõbbi óriás agyarút nem tudtam lövésre kapni, ebben hibás volt az én gyáva fegyverhordozóm is. Késõ délután valami elõérzet azt súgta, hogy «no most»! Tehát felfrissülve, vidáman vetettem magam üldözöttek után, de ekkor már embereim «készen voltak». Földre vetették magukat s könyörögtek, hogy térjünk vissza. Mit volt mit tennem?! Kedvetlenül, földühösítve embereim kislelkûségétõl, hazafelé cammogtam. Az új év elsõ napja azonban még egy pikáns epizódot tartogatott számomra, melynek sajnos másnap — tehát tegnap — szomorú folytatása volt. Már leáldozott a nap s csak a még kintmaradt sugarak és a hold vékony sarlója terjesztett világosságot. Az elõttem lépdegélõ vezetõ egyszerre balra bámul és azt mondja: «ndzsofu» (elefánt). Üvegemmel gyorsan átkutatom a ritka mimózaerdõt és meg is pillantom a nemes bestiát. De ime, elefántunk ketté oszlik, majd ez a kettõ néggyé! Hm! Tudtommal, így a legalsóbbrendû lények szoktak csak szaporodni és nem az elefántok. Távcsövem hamar megoldotta a rejtélyt. Egy bivalycsorda legelészett ott. Nohát végezzünk egy «fekete bestiá»-val is, ha az elefántozás nem sikerül. Kedvetlenül cammogott utánam fegyverhordozóm, mintha érezte volna a következendõket. A bivalyok észrevettek, dacosan nekünk vették a frontot — csodaszép látvány az alkonyati szürkületben — hamar kinéztem egy nagyobb állatot s a puskám csövén át kivillant a tûzsugár. Hihetetlen tumultus támadt erre! Mindenfelõl recsegés-ropogás és — mintha a föld dobálta volna õket ki — egymásután törettek elfele a megriasztott fekete tömegek. Majd újabb ropogás és a megriadt bivalycsorda — most már egy phalanxba tömörülve — visszatöretett és irtózatos dübörgéssel — legalább is négyszáz darab állat volt együtt — haladt el mellettünk. A csorda urát, a vén bikát azonban nagyon dühbe borította a csendzavarás s magasra emelt orral kereste az ellenséget. Ezt a pillanatot kihasználva, vállapon lõttem az öreget. Persze az esti szürkületben nehéz volt a célzás és elefántra töltött nikkel-acélburkolatú golyók voltak a puskámban, melyek nem okoznak olyan hirtelenül ölõ sebet, mint a dum-dum golyók, tehát bikám nem esett azonnal össze, hanem vadul nekünk támadt. A puskám tûzsugara volt az árulóm. Dehát hiába próbálkozik a kaffer-bivaly is azzal, kinek nincs veszteni valója! Egész közelre vártam, akkor aztán szûgyön lõttem, ez egy kissé eltérítette, aztán hirtelen szólt a bal csõ tartalma mely után szinte hihetetlen valami történt. A vén bika utolsó lövésre levágta fejét s formálisan feje tetejére állott. Így egy pillanatig meg is állott a nehéz test, aztán lassan elõrevágódott. A vén bikának vége volt. Ilyen volt az új év elsõ napja!… Tegnap hajnalban óriási bömbölés és trombitálás vert ki sátramból. Az elefántok tértek vissza, s sátramhoz közel zajongtak. Sötét volt még nagyon és éjjel még a nem háborgatott elefántcsorda is ideges és könnyen lerombol mindent, mi útjába akad. (Elég példát láttam itt erre.) Tehát készen tartott fegyverrel vártam a hajnal felvirradását és magamban káromkodtam, hogy mi a fenének lõttem is bivalyt, mert most elõször is vissza kell térnem a lelõtt bikához, s csak azután követhetem az elefántokat. Tehát hajnalban a bivalybikához mentünk. Lefényképeztem s aztán elrendelem a nyúzást. Újév estéjén még egy bika kapott golyót s annak is nem messze kellett heverni, tehát rendes kisérõimmel a sebzett nyomát mentem keresni. Én szólongattam fegyverhordozómat, hogy hozza hozzám a puskát, de ez a nigger valamelyik fekete állattal vitatkozott s így nem hallotta szólongatásomat. A nehéz elefántpuskát egy egész «vad» vitte, ki a kiszuahilit nem beszéli, tehát azt is hiába szólítottam a puskámért. Már éppen egy hatalmas káromkodásban akartam kitörni, mikor látom, hogy elõttünk levõ kisebb bozótból kivágódik egy fekete tömeg, nekünk ront, az elõttem levõ vezetõt, ki lándzsájával védekezni próbált, szarvra veszi, felhajítja és még egyszer hozzávág. Aztán nekem ront. Egy apró fa mögé ugrom, s mielõtt még elért volna, fönt termettem azon (térdemen jót szakított egy hatalmas tüske, de ki bánja ilyenkor). A bivaly — egy rongyos tehén, mely a bika mögött állott s a bikát átjáró golyó õt is megsebezte — úgylátszik nem akart velem sok idõt veszteni, talán biztosra is vett, mert hisz egy lökéssel fástól együtt földre kerültünk volna, a többi szerte szaladó után vetette magát és nemsokára — alig tíz lépésre a fámtól — hallottam egy szarvára került jajjongását. Fegyverhordómat láttam, amint vadul szaladt fegyveremmel, ahelyett, hogy szerencsétlen társát próbálta volna megmenteni. A szerencsétlent még egyre gyötri a bõsz bestia, már nem is hittem, hogy él. De ime, megpillantom a nehéz puskámat cipelõ «vad»at — így nevezte ezt a derék embert az én rátarti fegyverhordozóm, ki persze gyöngye vala a missziói nevelésnek — leugrok a fáról — megint egy hasítás a térden — és a derék fekete is egy-két ugrással mellettem terem. Most már én vagyon az úr! Arcomhoz emelem és rövid célzás után eldördül a puskám s a bivaly hörögve, bõgve múlik ki áldozata mellett. Odarohantam s örömmel hallottam újra a halottnak hitt jajgatását. Persze siralmas állapotban volt. Szerencsére a bivaly elõször nagy aluminium kulacsomat dolgozta meg, majd a hátzsákomat (vizemet és hátzsákomat cipelte állandóan a szegény Izaja) szurkálta keresztül-kasuk. Ez volt emberem szerencséje. T. i. abban volt az utolsó tin kaliforniai gyümölcsöm és két tin szardiniám. Ezeket persze alaposan összelapítgatta, valamint a hátzsákomban levõ «Echo» számot is (e magyarfaló pángermán ujság milyen jó szolgálatot csinált) átszurkálta. Ezek voltak Isaja védõpaizsai, ezek nélkül át- meg átszurkálva, törött gerinccel hevert volna a vértõl áztatott avaron. Így is kapott egy rossz sebet oldalába, azt hiszem vesét is sértett, de errõl nem akarok beszélni, mert a sebek leirásának olvasása nem mindenkinek való. Az emberemet sátramhoz vitettem, ottan sebeit kimostam, elkötöztem, aztán hordágyon Masindibe szállíttattam. Az óriási termetû vezetõ sérülései csodálatos módon kicsik voltak, úgy hogy két ember támogatásával saját lábán tudott hazaballagni… Most megint egy undorító kép, mely annyira megnehezíti a négerek közti életet. Másik percben, hogy a baj elmult, egy társa sem törõdött a sebesülttel. Ökölcsapásokkal kellett õket a hústól elzavarni, hogy egy hordágyat etc. üssenek össze. Lássa, ilyenek a mi fekete testvéreink! Hej! Hányszor sóhajtok ilyenkor Zarathustrából: «Azt tanultam meg, hogy más az egyedüllét és más az elhagyatottság». Lássa, mindez az újesztendõ legeslegkezdetén történt! Milyen lesz a vége?! De ezzel még nem multak el a kellemetlenségek, mert alighogy Isaját úgy, ahogy elkötözve hordágyon Masindibe szállíttattam, két, mézet keresni ment emberem jött futva hozzám, hogy a tegnapi támadó elefánt, nem messze a támadás helyétõl, döglötten fekszik. És nagyon csodálkozott a két nigger, hogy baksis helyett holmi díszjelzõket kaptak tõlem. az agyarak csak 39 és 40 fontot nyomtak, tehát becslésem jó volt.