| 1921 július | Írta: Kittenberger Kálmán. Bolond cím biz ez, de más találóbbat nem tudnék neki adni. Tanyámtól vagy 5 kilométernyire a Ruvana mellett ütöttem fel sátramat. Gyûjtés meg állatfogás céljából tartózkodtam ott. Utolsó éjszakámat azon a telepen egy kellemetlen epizód zavarta meg. Éjjel kb. 11 óra tájban bolond álmok kínoztak és ébresztettek fel. Azt álmodtam, hogy bennrekedtem a kigyulladt fûkunyhómban és a lángok már mindenütt körülnyaldossák testemet. Fölriadva még jobban érzem a fájdalmakat, de már akkor ki is ugrom az ágyamból és ész nélkül dolgozom ki magamat a sátramból. Egy «sziafu»-had (vándor rablóhangyák) vonult át a sátramon és ez elõl a kérlelhetetlen nép elõl menekül minden élõ. Dühös marásuk — kivált a nagyfejû katonáké — égetõen fájó, mint a csalán érintése és ha az ember ilyen alkalmatlankodót letép, úgy csak a test marad az ember ujjai között, a levált fej pedig tovább csimpaszkodik a megmartba, mint egy kullancs. Gyorsan embereim tüzénél teremtem, hol hamar letépték rólam a gonosz népet. Aztán kihozattam sátramból az ágyamat, és a tûz mellett próbáltam aludni. Próbáltam, de nem sikerült, mert a különben is éjjel szivesen elbeszélgetõ niggerek egymásután mesélték el a különbözõ átélt és költött «sziafu»-históriákat. Kora hajnalban — még a holdvilág fénye mellett — összeszedtük sátorfánkat és a «camp» felé indultunk. A fele úton szembe találom Najsebwát, ki azt ujságolta, hogy még tegnap este egyik leopárdcsapdában* egy oroszlán fogódzott meg, menjek oda azonnal és lõjjem agyon. Hm! Könnyû volt ezt mondani,
de nehéz megtenni! A fogott oroszlán a vassal a legnagyobb
sûrûbe húzódott be, hova követni igazán
szinte õrültség volt. Nyomát követve még
hallottam mérges morgását, mely aztán egy
nagyon sûrû helyen elhallgatott. Itt volt egy fa, erre felkapaszkodtam,
hogy innen talán megláthatom a megfogottat. Hamarosan lekapaszkodtam a fáról és a csapdához siettem. A csapda merõ vér volt, melyre sûrûn rátapadt a szegény megfogott állat szõre. Aztán még más valamit is találtam a csapda fogai között. Az oroszlán hátsó lába egyik ujját. Oroszlánom — mint a nyomokból is kiolvashattam — a fájdalomtól elgyötörve, lépésben ballagott el szabadulása helyétõl, de mivel fáradt is voltam, dolgom is volt a tanyámon, hát nem követtem. Különben is nõstény volt; a nõstény oroszlán elejtése pedig már ekkor nem okozott nekem különösebb élvezetet. A csapdába fogott karma aztán gyûjteményembe került, hol lövedékdarabok, elejtett vadakból kiszedett nyílhegyek, «lucky bones»-k stb. voltak. Arra persze nem is gondoltam, hogy oroszlánommal még valaha találkozzam. Vagy 3 hónappal késõbb a Tirina partja mellett ballagva, «Buphaga»-seregélyek (elefánt, rhinocerosz, bivaly hátán tartózkodnak rendesen e seregélyekhez tartozó madarak és ezeket a gazda-állatokat kullancstól és más élõsdiektõl tisztogatják, ha vadász közeledtét észreveszik, úgy hangos csirregéssel óvják gazdájukat az alattomos törpe ellenségüktõl) felcsirrenése állított meg. E tájon több rhinocerosz tanyázott s így két fegyverhordozómat nagy kerülõvel gyorsan a Tirina tulsó oldalára kerültem, hogy nézzék meg, nem-e arról az oldalról váltott be a «Buphagá»-któl jelzett rhinocerosz. Jó szelem volt, tehát a hang irányában tovább cserkésztem, közben azon gondolkoztam, hogy mi lenne akkor, ha egy fias rhino-mama beváltását jelezték embereim. Bizonyára nem volna olyan sûrû dzsungel, melybe olyan után be nem hatolnék. Sajnálattal kellett belátnom, hogy most az egyszer becsaptak a seregélyek. A dzsungel egy kis tisztásán vagy 15 darab vízi-antilop (Cobus) legelészett és ezek hátáról csirregtek a «Buphagák». Eközben egyik fegyverhordozóm integetve felém rohan. Mi történt? Mit láttatok? Gesztikulálok feléje, de az félig megfordulva int, hogy rohanjak utána, mit persze meg is teszek. Rohantunkban megsúgta, hogy Sindánó egy nõstény oroszlánt látott egy pocsolyánál inni. Siessünk, még ott kapjuk. Nagyobb esetre számítottam
bár, de hát így is jó! Sindánóhoz
sietve, õt felénk közeledve találtuk s így
már tudtam, hogy az oroszlán eltûnt. Mindjárt
jelentette is, hogy az oroszlán, miután szomját eloltotta,
észrevette õt és egy oldalugrással eltûnt
a dzsungelben. Gyorsan lerakták terheiket s aztán ki-ki annyi követ szedett, mennyi csak rongyaiba elfért és aztán eloszolva felkapszkodtak a fára, hogy az oroszlános sûrût megostromolják. Én a beváltás helye mellett vettem állást s mivel itt semmi fedezet nem volt, úgy vadászkésemmel egy-két ágat vágtam le a távolabbi bokrokról és ezeket magam elé téve, letérdeltem. Nemsokára aztán felhangzott a fára kapaszkodott embereim üvöltése és jégesõ módjára kopogott a hajtók kõzápora. Marém — kinek utóbb valóságos szenvedélye volt a hajtás — újra «európai mûveltségét» használhatta s rekedten üvöltött: «swaini we», «szaukerlidu». Másik ussukama honfitársa, a vastagnyakú Kedja, meg az angol területen eltanult szavakkal szidja — bár éppen nem találólag — az elõbújni nem akarót és a sûrûbe ordítja folyton: «Ondoka (mozdulj) you nigger!» Jó sokáig tartott már a hajtás, de eredménytelenül. Embereim idõközben többször lejöttek a fákról újabb dobáló municiót szerezni. Mikor ellátták kõvel magukat, gyorsan egy-két fával elõbbre mentek s arra felkapaszkodva, tovább bombázták a sûrû közepét. Már-már embereim is kezdték únni a dolgot. Az örökké vidám, komédiázó Pandasáró is kifogyott már a szitkok és csúfolódások kitalálásában, miket pedig a teherhordók serege mindig harsogó röhögéssel honorált. Eközben azonban olyan érzés nyugtalanított, mintha két szem meredne rám folyamatosan. Nézek elõre, nézek oldalt, de semmi. Végre egyszer — éppen szemben velem, a sûrûtõl félig eltakarva — megpillantok valami gyanús alakot. Tovább szemlélve azt, kiveszem az oroszlán félfejének körvonalait és a nyaki részébõl is egy kis darabot. Óvatosan, szinte észrevétlenül emelem arcomhoz a fegyvert, de oroszlánom nem akar kilépni a nyilt helyre. Így — készenlétben — várok hosszú ideig. Bizonytalanra és hozzá még szembe nem akartam lõni, de attól is féltem, hogy embereimben, kik jobban és jobban felbátorodva felém tartottak, kárt találok tenni. Egy gyors elhatározástól megkapva, elnyomom a ravaszt és a dörrenés után nyomban felhangzik a sebzett rémséges felordítása. Oroszlánom a lövés után összebukott, de ugyanabban a pillanatban feltámolygott és eltûnt. Gyorsan «állj»-t sípoltam az embereknek és odaordítottam nekik, hogy nagy kerülõvel jöjjenek hozzám. Egy kis idõ mulva mellém is kiszállingóztak mind. Félre húzom õket — nehogy valami bolondság essék — és elmondom a történteket. De ebben a pillanatban egyik teherhordóm, ki Szungura névre hallgatott (nyúl; a feketéknél a nyúl ugyanazt a helyet foglalja el a mesékben, mint a mi állatmondáinkban a csalavér-róka), felordít; «huju-huju» (az ott, az ott). E felkiáltásra ordítva felugrott, a sebzett, de lövésem után azonnal összeesett. Embereimet azonnal félrehívtam, hogy majd félóra mulva induljunk a sebzett felkeresésére. Persze Szungurát jól összeszidtam ügyetlenségéért, mert ha meg is látta a sebzettet, nem kellett volna neki sakál módjára ordítani, hanem elég lett volna arrafelé mutatni. Félóra elteltével óvatosan az oroszlán összeesése helyére indultunk. Fákra felkapaszkodva nézzük azt a helyet, hol az oroszlán összeesett, de ott semmit sem látunk. Egy egész kõzápor hull arra a helyre, de semmi felmordulás! Keserves nyomozás következik most a sûrû dzsungelben, de a vadászbecsület nem engedi, hogy a sebesült keresésével felhagyjak. Végre egyik emberem egy apró, csenevész fára felkapaszkodva, egy nagyon sûrû helyen észrevesz egy sárga foltot, mit õ a sebzettnek tart. Hívására én is felkapaszkodtam oda, de csak hosszú nézegetés után látom meg azt a gyanús foltot, mit én is azonnal oroszlánnak vélek. Óvatosságból odalövök, de a kényelmetlen helyrõl leadott lövés célt tévesztett. Jó is! Nem volt szükség rá, mert az oroszlán már kimult. Úgy belevette magát abba a halálra sebzett és a sûrû bozótba, hogy dzsungelkésekkel bírtuk csak kivágni. Elsõ lövésem szügyi
részébe hatolt s az elsõ láb felsõ
csontját törte el, ezért nem tudott támadni,
mikor Szungura felordított. A másik — hirtelenében
leadott lövés — a máját járta át.
Oroszlánom bõrének a lefejtését egy-két
ügyesebb emberemre bízva, mi gnufogásra indultunk és
csak estefelé tértünk «camp»-ünkbe,
hol az öreg munyamparám, Najsebwa örömteli arccal
ujságolja, hogy a reggel lõtt és általa kipreparált
oroszlán a «mi oroszlánunk», mert hátsó
jobb lábán csak 3 ujj van. |