| 1921 március | Írta: Bársony István. Az esztendõnek csak egy olyan hónapja van, amikor nemcsak a vadászbecsület, hanem a törvény is minden hasznos vadnak a lövését tilalmazza. Ez a hónap a februárius, amelyet a legtöbb vadász teljes pihenéssel tölt, pedig a ragadozók irtásával ilyenkor is foglalkoztathatná a puskáját, vagy legalább hasznos munkát végezhetne a féltett vad négylábú, meg szárnyas ellenségeinek a mérgezésével. — De már márciustól kezdve vége ennek a «holtszezonnak» és kezdõdik az új élet a vadászok táborában. Jönnek ugyanis vissza a vándorszárnyasok, amelyek némelyike a legvárvavártabb kedveltje Diána gárdájának. Március folyamán érkezik hozzánk átvonulásában a nemes szalonkák minden fajtája: elsõsorban az erdei sneff, amely akárhány vadásznak okoz vadászlázat. Azután a hosszúcsõrûek mocsári fajtái: a kis-, közép- meg a nagy sárszalonka, amelyek mindegyike specialitás a maga nemében és a legnagyobb vadászélvezetet okozza azoknak, akik tudnak vele — bánni. — Vadászhatunk ezenkvül márciusban vízivadra is, vadrucára meg vadlibára: sõt amig arravaló hegységeinket meg nem szállották a kis «entent-sakálok», a fajdkakast is megkereshettük zord otthonában a törvény engedelmével, amely ezt a nemes szárnyas vadat márciustól kezdve az egész tavaszon át kiszolgáltatja a vadászpuskának. — A március vadászprogrammja tehát elég gazdag, még ha nem számítjuk is bele a «vad»-számba nem vehetõ többi mocsári és vízi szárnyast, amelyek egynémelyikétõl nem sajnáltuk a boldogabb idõkben az akkor még olcsó töltényt.
Nem folytatom: hisz' még a képzelõdéstõl is részegszem: pedig most nem a természet lantosa vagyok, hanem a nálánál tapasztalatlanabbak számára író öreg vadász. A kora-tavasz vadászati programmja a témám, amelynek, — egy ilyen kis elmefuttatás keretében — csak vázlatos ösmertetésére vállalkozhatom. De a kevés is jobb a semminél, kiváltképp ha erre a kevésre is szükség van. Mert éppen a tavasz elsõ két hónapjában tapasztaltam hosszú vadászmultam során a legnagyobb szabadosságot, mondhatnám: fejetlenséget a vadászat gyakorlásában olyan részérõl is, a kiknek a jóhiszemûségét kétségbe nem vonhattam, mert máskülönben mindenképen korrekt vadászoknak bizonyultak. Ez a vadászkorrektség bizony nagy dolog. Több ez minden törvényszerüségnél, mert az írott törvény hiányosságait lelkiösmereti törvényekkel pótolja. De ahhoz, hogy valaki ilyen magaalkotta törvényeket kövessen, a nagy tapasztalaton kívûl nagy lelkiösmeretesség is kell. Bármelyiknek a fogyatékossága könnyen sodorhat végzetes utakra. — Már pedig vadászaink nagy része, bizonyára a kellõ tapasztalat hiánya miatt is, sokkal kevésbé tájékozott a kora-tavasz állatbiológiai jelenségeiben, mint azokban, amelyek az év többi részében kerülnek megfigyelése elé. Ezt különösen éppen a nálunk csak átvonuló szárnyasvadnak rövid itt tartózkodása okozza, amivel kapcsolatban az a felfogás van az általános köztudatban, hogy az ilyen vad alig, vagy éppen nem kímélendõ, hisz nem a miénk, itt csak vendég. A zavarosban halászni szeretõk malmára hajtja a vizet maga a törvény is, amely talán éppen a kora-tavasszal vadászható szárnyas vadfélékkel szemben a legfelelületesebb. A ma még érvényben levõ 1883. XX. t.-c. 11. §-a például azt mondja, hogy: a vadászati tilalom alól «kivételt képeznek a vándor és vízimadarak: de ott, ahol az utóbbiak (!) (tehát a vízi-madarak) költenek, a párosodás és a költés idõszaka alatt a tilalom rájok is kiterjed». Már most ebbõl az következhetik, hogy a vándor-madarak, ha nem vízi-madarak is egyszermind, tilalom alá egyáltalán nem esnek, mert viszont azt méltán feltételezhetnõk, hogy a törvény kodifikátorai tudták a természetrajzi különbséget a mocsári meg a vízi-madarak közt és szándékosan védték meg csak a vízi-madarakat, ha feltételesen is. Pedig mily könnyen lehetséges, hogy a jogász-kodifikátor vízimadárnak vélt minden olyan madarat, amely vizes, vizenyõs, lápos területen szokott otthon lenni, tehát õ úgy értette a dolgot, hogy a sár-szalonkák is vízi-madarak, nem lévén kellõ és alapos jártassága a természetrajzi megkülönböztetésben. Hisz' az mégsem valószínû, hogy a «párosodás és költés idõszaka alatt» bármelyik védelmet érdemelõ vadat is prédául akart odadobni a szabadosságnak. — Ám aki a törvény betûire esküszik és ezt akarja követni, az ebben a 11. §-ban a «vándor» mocsári szalonkákra már nem vonatkoztatja a tilalmat, még feltételesen sem, azaz akkor sem, amikor «párosodnak és költenek». Ezzel szemben én azt vagyok bátor és korrekt vadász urak figyelmébe és lelkiösmeretébe ajánlani, hogy legyenek õk «okosabbak» és mindenesetre méltányosabbak a törvénynél, — s amikor a «vándor»-vad már költ, akkor feltétlenül hagyjanak neki békét. Annál is inkább, mert amikor a nálunk rendszerint csak átvonuló ilyen vad mégis itt marad, akkor nálunk költ és így kivételesen nem is «vándor» többé, hanem állandó, ennélfogva nem «véndégünk» többé, hanem egyenesen a miénk. A mi saját vadunk pedig mégis csak kíméletet érdemel, amikor szaporít. Nem terjeszkedhetem ezúttal bõ részletezésére a nemes szalonkák itt tartózkodásának a kérdésére, csak röviden utalok arra a köztudatra, hogy ezt nagy mértékben befolyásolja az idõjárás. Némely évben, — ha korán tavaszodik, — a szalonkák már március elején jelentkeznek, — vonulásuk útiránya szerint más-más idõben itt és amott, — de az egész vonulás legkésõbben április közepéig véget ér, úgy, hogy amelyik szalonka még azontúl is itt van, azt bizonyosan párban — párosan — találjuk és az már itt is marad és itt költ. — Különösen áll ez a mocsári szalonkákra, mert az erdei sneff sokkal ritkábban felejti lent magát az alsóbb fekvésü erdõkben, neki a magas hegység kell, ámbár például a Pilis hegység alján, a csévi erdõben is meg-megakad néha egy-egy pár ott költõ erdei sneff, hát még feljebb, a honti hegyekben, ahol a magasabb pontokon állandóan van nyáron is ott költõ hosszúcsõrû. A mocsári szalonkák közül a legnagyobb, a nagy sárszalonka, késõbben érkezik, mint a többi, ámbár én mindig találtam belõlök március közepén, tehát szó sincs arról, hogy csak áprilisban jönne. De az igaz, hogy még amikor nem költ is itt, mégis legtovább marad, április második felében például nem ritka a neki való füves mocsarakban, pedig még tovább vonul tõlünk s ittléte nem jelenti egyszersmind azt is, hogy most már nálunk marad. — Mindent egybevetve, az én lelkiösmeretem április közepén lezáratja velem a szalonka-vadászatot. — Az erdei szalonka akkor már régen nincs is itt. A mocsári fajták pedig, ha még itt vannak, akkor — a mieink arra az esztendõre. Ami már most a vadrucaféléket illet, ezek közül a tõkeruca igen korán van párban, de márciusban még nem, vagy csak ritkán fészkel, tehát hogy a vadászat lehetõsége vadrucára is megmaradjon, márciusban még lelkifurdalás nélkül lõhetünk vadrucát. De akkor is csak gácsért, mert ezzel egyelõre még semmi kárt nem teszünk.. A tojóhoz hamarosan hozzászegõdik majd egy másik gácsér a kajtárok közül, azaz a pár nélkül levõk közül. Hanem áprilisban, amikor a fészkelés észrevehetõen megkezdõdik, még a gácsérért is kár, mert akkor már nem szabad a párokat zavarni és a tojót, amely a tojásrakást megkezdte, özvegységre juttatni. A vadlúdfélék közül nálunk csak egy fajta költ: a nagy szürke- vagy tõkelúd. Még pedig igen korán. Ha az idõjárás normális, akkor márciusban már fészken ül. Csak akkor késik ezzel áprilisig, ha sokat nyugtalanítják, vagy ha — ami nagyon is gyakori eset — a tojásait elszedik. Amíg a tapasztalt vadász azzal a biztos tudattal mer ilyen tõkeludat lõni, hogy még nem fészkel, addig nincs miért letiltani, de én már azért is legjobban szeretném a tõkelúd tavaszi teljes kimélését, mert úgy sincs belõle valami sok, és ha nyugodtan párosodhatik, akkor jobban költ, amivel nagyon élvezetes nyárilúdvadászatra ad nekünk alkalmat aratáskor, amikor a búza- és árpakeresztek közé igyekszik seregestõl és még fényes nappal is, délután öt-hat óra tájban, biztosan lõhetjük. Ellenben minden más vadludat, nevezetesen
az itt sohasem költõ vetési ludat, meg a liliket, bármikor
tetszése szerint lõheti az, akinek alkalma van rá,
mert ezek mind elvonulnak tõlünk és ittlétökkor
még eszükben sincs a párzás. Ezek a ludat néha
egész télen itt vannak, ha enyhe, vagy legalább is
nem szigorú az idõjárás és ha nem borítja
hó a vetéseket. Márciusban aután nyüzsögnek,
jönnek-mennek, gyakran több százas csapatokban is, de
április elején megritkul a számuk s azután
csakhamar eltûnnek valamennyien. Ezek sohasem a mieink, akkor is
vendégek, ha õsztõl tavaszik itt vannak. De egy baj mégis van ezzel a különben jószándákú paragrafussal. Az, hogy ráhivatkozással minden vadlúdra és vadkacsára azt mondhatja a ravasz puskás, hogy «vonuló seregbõl» lõtte ki. — Vajjon ki fogja megczáfolni, ha nem volt az esetnek szemtanúja? — Lehetne ugyan szakszerû vizsgálattal kideríteni, hogy kotlós, tojó, vagy párzó gunár-e az illetõ puskás zsákmánya (az ilyenek t.i. már nem «vonulnak seregekben»), de ezt csak szakember bizonyíthatná hitelesen, már pedig sem a mezõõr, sem a csendõr, sem pedig a dologba beleszólható akárki a legtöbbször bizony nem az. — Igy azután könnyen megeshetik, hogy a fészkérõl lelõtt tõkelúdra vagy vadrucára fogja rá valamelyik jómadár, hogy õ azt a legjogosabban lõtte, «seregbõl» a törvény teljes tiszteletben tartásával. Hát bizony ez mind kára a mi féltett vadászatunknak, de mi ez ahhoz képest, hogy maholnap minden vadászterületet lefoglal, kibérel a pénzes parasztság, amely vadat kímélni, nevelni, óvni, tenyészteni, sem nem tud, sem nem akar, csak pusztít. Ez ellen — úgy látszik — belátható ideig semmi segitség sincs. — Ma a vadászat minden értékének a teljes tönkremenését jelenti ez a gazdátlan gazdálkodás, vagy inkább — garázdálkodás. |