1921 február

MAGASLESEN. (1910.) Írta: Kittenberger Kálmán A legkellemetlenebb munkával, a levélírással veszõdtem egész nap. Csak mikor a nap már nagyon nyugat felé hajlott és már egy-két óra mulva rászakadt volna steppémre az alkonyodás nélküli equatori est, szakítottam meg a levélírást, hogy campem környékén egy kis gyûjtõvadász kóborlást végezzek. Gyorsan sorakoztak fakunyhóm elõtt a munkájuktól elszólított embereim és elsõ legényem gyorsan kiadta kinek-kinek a szükséges holmikat: fegyvereket, fényképezõgépet, gyûjtõüvegeket stb. A kis karaván libasorban, melynek «téte»-jén én jártam, gyors léptekkel elindult. Mielõtt elhagytuk volna a campet, a csapdák felállításától visszatért munyamparám (a karaván fõembere, karaván-vezetõ) jelenti, hogy egy vén magányos zsiráfbika vonult át a nyilt steppén és az ernyõakácia erdõ felé tartott. «Különben ott megy még ni!» mondja és egyben hozzá teszi, hogy ma már elfogyott az embereim húsa s így lõjjek valami vadat az embereim konyhájára is. A zsiráfot csakhamar felfedezte az én szemem is és még hosszabb ideig figyelhettem ezt a groteszk mozgásu «állattornyot», míg az, az ernyõakácia erdõbe érve eltünt szemeink elõl. Mellesleg mondva, az majdnem mindennapi látvány volt, hogy egy-egy zsiráfcsapat — némelykor 30—40 darabot is kitett a számuk — sétálgatott a campem látóhatárán belül. Különben onnan elég gyakran láttunk rhinocerosokat, oroszlánokat, sõt több ízben — fényes nappal — hiéna-farkasok is arra tartották hajtóvadászataikat. Zsiráfvadászat sohasem ingerelt és mindig csak kelletlenül, sajnálkozva emeltem fegyverem a pompás és teljesen ártalmatlan õsállatra, mely úgyis biztos pusztulásnak néz elébe és mely már Afrika nagy részérõl teljesen eltûnt. Igy pl. Dél-Afrika egész területérõl kiirtotta az emberi kapzsiság. Afrika csodás faunájának legnagyobb ellenségei, tönretevõi, a burok, kiknek a természet szépségei iránt semmi érzékük sincs, kik máskülönben is nagyon érdemtelenül jutottak annak idején Európa rokonszenvéhez, voltak ott, ennek az õsidõktõl ottmaradt állatfajnak kiirtói, leginkább azért, mert a zsiráf bõrébõl készült ostorokat tartották ökrös fogataik kormányzásánál a legjobbaknak és mert az ilyen ostornak való zsiráf-bõrszelet egy néhány shilling értéket képviselt. Ebben az idõben szükségem volt múzeumi célra egy vén zsiráfbika koponyájára, azért elhatároztam, hogyha lehet, a látott zsiráfbikát becserkészem és elejtem. Hisz ilyen magányos vén bika már teljesen remete életet él, nem keresi fel már a zsiráfcsapat teheneit és így elejtése nem jár különösebb kárral. Gyorsan elértük azt a helyet, hol zsiráfunk a steppei erdõbe beváltott. Most már óvatosan, minden fedezetet kihasználva haladtunk a nyomán, tudva azt, hogy az «öreg úr» nem messzi csipkedheti valamelyik mimóza, vagy ernyõakácia koronáját. A zsiráf szaglása nem a legjobb, de annál kitünõbb a keselyûk éles szemével vetélkedõ látása és így a hat méter magasságú állatóriás hamar észreveszi a feléje kuszó embert, kinek száz méterekrõl ölõ modern puskáit éppen úgy respektálja, mint a bennszülöttek nesztelenül surranó mérgezett nyilait. Azonkívül — bármily különösen hangozzék, — az ilyen mimóza erdõben mozdulatlanul álló zsiráfot nagyon nehéz észrevenni, mert a zsiráf színe teljesen beleolvad a környezetbe. Most is õ vett minket elõbb észre, de amint sajátságos, nehézkes galoppjával, egy tõlem körülbelül 120 méterre levõ tisztáson átszáguldott, megszólalt 8 mm.-es Mannlicher-Schoenauerem ostorpattanásszerû éles hangja, tisztán hallottam a golyó tompa beütését, mit a vén zsiráfbika különben is hirtelen irányváltoztatással és farkcsavarással jelzett. Még egyszer lõhettem rá, mielõtt az erdõben eltûnt volna, ennél a lövésnél is tisztán hallottam a golyó bevágását s így már biztosan tudtam, hogy zsákmányom az enyém. Most már csak néha-néha pillanthattam meg a steppe ritkásain támolygó futással áthaladó zsiráfot, melynek futása egyre lassult és a belsõ elvérzéstõl elgyengülve, csakhamar meg is állt. Mikor közelébe értem, már nem is próbált menekülni. Támolyogva, roskadozó térdekkel még próbált rövid ideig állva maradni, de a közelgõ halál csakhamar leverte lábáról és óriási robajjal zuhant össze. Most megszólalt harmadszor is a puskám, s ez a lövés — a kegyelemlövés — lezárta szemeit, azokat a nagy, mélabús tekintetû csodaszép szemeket, melyeket az arab költõk dalaikban, mondáikban annyiszor feldicsõítettek. Gyorsan hozzáláttunk zsákmányunknak — melynek bõrén egy-két sebforradás élén színekkel festette le a «Löwenritt» borzalmait — feldolgozásához. Miután dolgunkat elvégeztük és embereim alaposan felpakolták magukat ízletesebb húsdarabokkal, a félhold gyenge világítása mellett elindultunk tanyám felé. Az óriás kadaver pedig kint maradt zsákmányul a ragadozó vadaknak. Tanyámhoz érve, szokásom szerint körüljártam azt, hogy ellenõrizzem embereim napi munkáját, megtekintettem kicsi menazsériámat — ekkor már állatfogó is voltam — és meghallgattam az ápolók raportját, aztán karaván vezetõmmel kiadattam az embereim napi «poscho»-ját (élelmiszer) és ezzel napi munkám véget ért volna, ha nem maradt volna még egy-két levél megírása hátra. Kora hajnalban már útban voltunk a zsiráf kadaveréhez, abban a reményben, hogy azon egy-két oroszlánt vagy leopárdot el tudunk még csípni. Ezek a pompás ragadozók ugyanis — mint kivétel nélkül minden ragadozó — nagyon szivesen rájárnak dögre is, nem úgy, mint a régi természetrajzi könyvek teljesen helytelenül állították, hogy azok csak saját, frissen leölt zsákmányukkal táplálkoznak. Éppen világosodni kezdett, mikor a zsiráf teteméhez közeledve, egy tisztáson, melyen — a nyomok után itélve — vagy fél órával elõbb egy óriási csapat jávorantilop vonult át, egy csapatjától elmaradt jávorantilopborjút pillantottunk meg. Egy intésemre a gykorlott embereim azonnal lerakták a fölösleges holmikat és aztán minden fedezetet kihasználva igyekeztek az eltévelyedett antilopborjút bekeríteni. De a szemes állat csakhamar észrevett bennünket és elvágtatott, kitünõ lábú embereim utána szaladtak, de a fiatal állat már fejlettebb volt s így hiába való volt minden erõlködésük, csak idõnket vesztegettük el hiába. Azt már tudtam, hogy a zsiráfdögnél nem akadunk nagy ragadozókra. Ezt már elárulták a magasból összehúzott szárnnyal alázuhanó keselyük és ejtõernyõszerûen elõredobott lábakkat, csavarmenetekben leereszkedõ marabuk százai. Ha ugyanis ott oroszlán, vagy leopárd lakmározott volna, a steppei szárnyas sírásók a közeli fákról lesték volna, míg a fejedelmi vendégek lakomájukat befejezték. A döghöz érve nehézkesen, nagy zajjal kaptak szárnyra a keselyük és a marabuk, vagy fél tucat nyerges sakál is eloldalgott közeledtünkre. Ezeknek különben már úgy is kevés a keresnivalójuk a dögnél, olyankor, mikor a nagyobbfajta keselyük és marabuk marakodnak azon. Mohón rohantunk a döghöz, hogy a nyomokból kiolvassuk azt ott járt éjjeli vendégek számát és nemét. Jó, hogy idejekorán érkeztünk, különben a dögöttépõ keselyûk százai eltörölték volna a nyomokat. A hátsó comb hõsából és a zsigerekbõl sok hiányzott és egy óriási hímoroszlán nyoma hamarosan elárulta, hogy a pusztaságok állatura volt az, aki oly jó étvággyal lakmározott a könnyen szerzett zsákmányból. Ebben a pillanatban egyik fegyverhordozóm, egy tüóskésbokor tüskéi közül egy hosszú, szurokfekete sörényzsálat nyújt át és súgja: «bwana mze», «az öreg úr». Ezt az óriási sörényû vén oroszlánt már régebbrõl ösmertük, embereim már többször látták egész közelrõl is, magam is megpillantottam egy-kétszer nagy távolságból, ahogy eltûnt egy-egy sûrûbe, de lövésre mindezideig nem került. Két emberemet gyorsana campembe ugrasztottam vissza, hogy hívja el Najsebwát, öreg, ügyes karavánvezetõmet és még egy-két embert fejszékkel, dzsungel késekkel felfegyverezve, hgoy addig, míg én az «öreg úr» után kutatok, az éjjeli leshely elkészítéséhez szükséges dolgokat összehordják. Egy emberemet a dögnél visszahagytam, hogy a levegõben kóválygó és a távolabb esõ fákon gubbasztó keselyüket távol tarsa, mi magunk meg óvatosan elindultunk az oroszlán nyomán. Tudtuk azt, hogy az ilyen telezabált oroszlán végtelenül lusta és nem messze távozik onnan, ahol lakmározott, hanem valamelyik sûrúben elfekszik. A nyomozás végtelenül nehéz volt, a száraz, kövecses területen. El is vesztettük csakhamar a nyomot és így csak úgy bizonytalanba jártuk össze azt a területet, hol az oroszlánt elfeküdni gondoltuk. Igy hát, — bár biztosan elhaladtunk az oroszlán búvóhelye mellett, — eredménytelenül tértünk vissza a döghöz, hol embereim már vártak rám, hogy a leshely helyét kijelöljem. Közép-Kelet-Afrikában, hol lovat és kutyát nem lehet tartani, az oroszlánvadászat leginkább a szerencsés véletlentõl függ. Azért nagyon sok az olyan vén afrikánus vadászok száma, — így többek közt pl. a németek volt legnagyobb afrikautazója és legkitûnõbb trópusi vadász, Majos v. Wissmann — kik sohasem lõttek még oroszlánt. Aránylag legcélravezetõbb még a les, így is lövik ott a legtöbb oroszlánt. Nekem ez a vadászati mód, bár a legszebb megfigyeléseket ellesheti ilyenkor az ember, nem volt sohasem kedves, mert többé-kevésbé biztos, magas lesbõl, vagy tövis karámból lõni, az alig egy-két lépésnyira gyanutlanul lakmározó állatot, sohasem ingerelt. Ily módon nem is lõttem, csak egy oroszlánt. Most is csak azért határoztam el magamat a lesre, mert ez a ravasz «Öreg urat» minden áron terítékre akartam hozni és még — és pedig leginkább — azért, hogy búcsúzásul egy éjjeli lessel is átélvezzem még a gyönyörû steppémet. Ugyanis egy-két nap mulva egynéhány hétre el kellett hagynom steppémet, hogy menazsériám legféltettebb kincsét, egy kis rhinócerost elszállítsam új tulajdonosának. A magas les megválasztása elég körülményes dolog. Zsiráfunk a steppei erdõ egy parányi tisztásán esett össze, de a tisztást övezõ ernyõakáciáknak egyike sem volt alkalmas arra, hogy a lest felépítsem rája. Mindegyik törzsén élén sürgés-forgással hemzsegett az apró, vörös potrohu hangyák serege. Jaj lenne annak a vadásznak, aki ilyen hangyalakta fán próbálná az éjjelt eltölteni. Más híjjában egy, a mi galagonyáinkra hasonló hatalmas bokorra esett választásom. Ennek tetejébe dorongokból, liánokból, egy fûvel,sással kipárnázott hatalmas fészket építettünk. Magaslesünk bizony nem volt elég magas, szûk is, kényelmetlen is volt benne kettõnknek, nekem és egyik fegyverhordozómnak a hely, de mit nem áll ki egy oroszlánvadász egy szép, feketesörényû oroszlán elejtéséért?!!… (Folytatjuk.)