| 1921 március | (1910.) Írta: Kittenberger Kálmán. (Folytatás.) Mikor a les kész volt, gondosan eltávolítottuk a magas les épitéséhez használt anyag maradványait, azután a dögnél megint egy embert visszahagyva, campembe tértünk vissza. Délután 5 órakor fegyverhordozómmal, Sindanóval, újból útban voltuk a zsiráf dögéhez. Már alig csak egy arasznyira volt fenn a lenyugvó nap, mikor a keselyûk távoltartására a dögnél hagyott emberemmel találkoztunk, ki sietõ léptekkel igyekezett vissza tanyánkhoz. Ez az emberem legkisebb felindulás nélkül jelentette, hogy az imént egy nöstény oroszlánt látott elugrani, de ebben a pillanatban már csendesen jobbfelé mutat és én is meglátom a kb. 250 lépésrõl elrohanó oroszlánhölgyet. Reszkírozott lövést tehettem volna rá, de a fenének kellett már ezidõben nöstény oroszlán, kivált akkor, mikor az «öreg úr» volt a játékban. Már sötétedni kezdett, mikor elfoglaltuk leshelyünket, melyet magunkkal hozott takarókkal igyekeztünk kényelmessé tenni. Sajnos, borus, esõs idõnk volt. A hold világát — félholdunk volt csak — felhõk borították, csak ott, hol a nap is lenyugodott, szivárgott át még egy kis világosság. Csend volt. Már elhangzott az éjjeli szállásra felszállott gyöngytyúk sereg rikácsolása, de az éjjeli vadak még nem kezdték meg éjszakai beszélgetésüket. Lassan, észrevétlenül, sötét tömeggé olvadtak össze a fák koronái. A bokrokat, cserjéket, fantasztikus alakzatokká varázsolta át az est sötétje és néha-néha mikor egy kósza szellõ megborzolta õket, mozgást véltem látni, úgy, hogy csak a nagy fényerejû látcsövem segélyével voltam képes a csalóka képeket eloszlatni. A világitó fehérségû kvarc törmelékkel borított talajból sötéten domborodik ki az óriási zsiráf hullája, melybõl idõnként nagy zsongással döngött ki egy sereg, nagy, vörösfejû, kék döglény, melyek ezernyi számmal lepték el az enyészésnek indult tetemet. A dög fölött denevérek és lappantyuk serege keringett, egy lappantyú egy mellettem kinyuló száraz ágra telepedve mondta el halk, mélabús dalát. De ránk találtak már a trópusi éjszakák legkellemetlenebb muzsikásai a mosquitók is. Még csak egy-kettõ dünnyögte utálatos nótáját és éppen bizonyos kéjes kárörvendéssel vártam azt a pillanatot, mikor a legelsõ vérszívót borostás arcomon széjjeltörlöm, mikor Sindanó, ki tõlem balra ült, gyengén oldalba bökött. Nesztelenül, mint egy kisértet, egy furcsa valami közeledett a dög felé. Mi az? Talán gyermekkorom meséinek egy kedves alakja, egy nagyszakállú, karikalábú törpe ballag lesõhelyemhez? Egy másodperc mulva, mikor a jelenség közelebb jutott hozzánk, eloszlott a homályokozta csalfa kép és az idõközben óvatosan szememhez emelt látcsövemen keresztül, tisztán bontakozott ki az «öreg úr» hatalmas alakja. Hosszú fekete sörénye, élesen elüt a kvarc törmeléktõl fehérlõ talajtól s azért kitünõen látható, míg feltûnõen világos teste a talaj színébe teljesen beleolvadva, szabad szemmel alig volt észrevehetõ. Innen volt az, hogy a közeledõt nem ismertem fel az elsõ pillanatban. Ez is felejtettem, hogy fegyver hever a térdemen, és tovább figyeltem az «öreg úr» minden mozdulatát üvegemen keresztül. Lassan körüljárja a dögöt, vagy kétszer felpillant hozzánk is, de fedve vagyunk s így nem gyanakszik. Most halk morgással neki fog a lakmározáshoz, de elõször egy hatalmas rántással maga felé húzza az óriási dögöt, mire mintha egynéhány méhrajt bolygattak volna meg, hangos zúgással rebbent fel az ezernyi döglény. Néha alig láthatok belõle valamit, úgy eltûnt az óriási hulla mögött. Idõrõl-idõre erõs csontropogás hallható, a bordák végeit harapdálja. A mosquitók szorgalmasan kihasználják a tehetetlenségünket, ugyancsak megveszük rajtunk a vérvámot, persze most gondolni sem lehet arra, hogy védekezzünk a dünnyögõ vérszopók hada ellen. Egy csomó mellettünk keringõ denevér ugyan ritkítja számukat, néha egyik-másik ilyen szárnyas barátunk szárnya, lágyan — mint egy bársonyos kis kéz hizelgõ cirógatása — szinte arcunkat érintve suhan el mellettünk. A hold világa is próbál átszûrõdni egy vékonyabb felhõrongy mögött, tehát lassan, óvatosan leemelem szememrõl a látcsövet és puskámat veszem kézbe. Ebben a pillanatban újra érzem Sindanó érintését. Abból az irányból, honnan az «öreg úr», egy másik oroszlán jött a döghöz, éppen olyan nesztelenül, mint az elsõ. Hatalmas hím ez is. A testre, sörényre nézve van olyan, mint az elsõ, de sörénye nem fekete, hanem világos. A dög elõtt, — teljes oldalát fordítva felém — megállt. A holdfény éppen akkor tört át egy felhõfoszlány mögül, tehát jól lõhettem volna az újonnan érkezettre. De erõt vett a vadászon a megfigyelõ és különben is az elsõ golyót a fekete sörényûnek szántam, tehát nem lõttem. A sárga sörényes egy darabig állt a dög mellett, aztán hol ránk, hol a halkan morgó «öreg úr»-ra tekintve, éppen oly nesztelenül és lassan, mint ahogy jött, elvonult. Félt az «öreg úr»-tól, vagy pedig észrevett bennünket? Ki tudná megmondani?! Visszafojtott lélekzettel várok jó darabig, hogy visszatér-e a sárga sörényû, meg hogy nem vett-e észre valamit vadászvágyaimnak királya, a gyönyörû fekete sörényes. Nem. Újra levágja fejét és erõs csontropogás jelzi, hogy hatalmas étvágyát még nem elégitette ki. Már rászántam volna magam, hogy zsákmányomat célba véve elnyomjam puskám ravaszát, de egy felhõdarab úgy elburkolta a holdat, hogy célzásról szó sem lehetett. Szemben velem, nyugatra valahol Victoria-Nyanza fölött, minden félpercben egy-két villám villanása cikkázik át. Megpróbálom — a pillanatnyi villámfényt felhasználva — a célzást, de sikertelenül. Reszkírozott lövést pedig a világért sem tettem volna. Feszült várakozással telnek a percek. Félek, hogy oroszlánom jóllakik és aztán eltûnik. De íme újra kezd átszivárogni egy kis holdfény és aztán félig ki is suhan. Hirtelen elhatározással megérinti ujjam a gyorsított ravaszt, egy tûzsugár villan ki a puskámból és a dörrenés után, rövid, morgó felordítás jelzi, hogy jól találtam. Még egy golyót menesztek abban az irányba, de erre nem volt már szükség, mert mint hajnalban kitûnt — golyóm a nyakszirtet törte át. Látcsövemmel hosszan gyönyörködöm remek zsákmányomban. Örömöm leírhatatlan, hogy végre megkerült az «öreg úr», de hiányzik az a különös le nem írható érzés, amellyel eltelik a vadász szíve-lelke, ha az állatkirályt szembtõl szembe ejtette el. Hangos szárnycsapásokkal szállnak ide-oda a puska dörrenésétõl megriasztott keselyûk, melyek a közeli fák ágain telepedtek le éjjeli szállásra. Majd lassan elhallgatnak s nehéz szárnycsapásokkal és halk vijjongással küzdenek a régi helyükért a felijedt dögevõk, miközben még egy-egy alattuk eltört száraz ág recsegõ törése és lezuhanása zavarja az éjjel csendjét. Újra csend lett. Csak egy folytonos, lágy, álomba ringató hang — mintha ezernyi parányi üvegcsengõ szólna, mélyen a föld alól, — tölti be az álmodó vadont. Ez a különös, a mi fülünknek teljesen idegenszerû hang a közeli sásos, apró békenépének — melybe beleolvad az ott tanyázó tücsökök kedves muzsikája is — éjjeli koncertje. Most két nesztelen árny surran a döghöz. Idegesen szaladnak föl-alá, aztán leírhatatlan mohósággal esnek a dögnek. Két sakál a jövevény. De mi ez? Egyszerre abbahagyják a zabálást, balfelé fordulva, lassan, kelletlenül, vissza-vissza tekintgetve eloldalognak. Arcomhoz szorul a puska, tudom, hogy valami elõkelõbb vendég közeledik ismét. Jön is, lassú, nesztelen léptekkel a sárga sörényes. Mielõtt a döghöz ért volna, egy pillanatra megállt. Ekkor dördült el fegyverem, mely után oroszlánom mérges felordtással felbukott. Egy-két pillanatig még vergõdött, azután egy villámgyors szökéssel eltûnik a sûrûben. Utána küldök egy gyors lövést, de ez teljesen célt tévesztett. Elhamarkodva lõttem és tudtam mindjárt, hogy ez az oroszlán nem lesz meg. A gerincoszlop tövisnyúlványát érhette a golyóm, ilyenkor szokott a vad igy összerogyni és azután örökre eltûnik a vadász szemei elõl. Ez a dolog levert egy kissé, de hamar megvigasztalódom, mikor látcsövemen keresztük a lelõtt, csodaszép fekete sörényében gyönyörködöm. Újra borulni kezd, egy-egy hiéna is hallatja utálatos ordítását, de nem mutatkozott. Ugy látszik megérezte az oroszlán szagát. Emberem már elszundikált. Magam is küzdök a fáradság ellen. A hosszú, feszült figyelés kimerített. Úgy félig nyitott szemmel álmodom. Kaleidoscopszerûen jelennek meg képzeletemben csavargó életem emlékei, lelki, testi kínokkal gyötrelmes órák, kedves percek… Egy hideg fuvallat száll az éjjeli vadonon át. Megborzongom tõle és lelkületemre is ránehezedik valami különös érzés, mely arra késztet, hogy arrafelé nézzek, amerre a Göncölszekér csillagainak kellene ragyogni. Megint száll a képzelet messze-messze, északra, tengerekent túl… Végre! Megszólalt hát végre mégis az afrikai steppék éjjeleinek legfenségesebb koncertje az oroszlánorditás! Messzirõl, Ruvána mellõl, több kilométernyire leshelyünktõl hozza a szellõ ezeket a hatalmas hangokat. Csak a hosszúra nyújtott, mennydörgõ elõrészét hallom tisztán, s lassan elhaló halk, végsõ akkordokat már csak képzeletben vélem hallani. Mintha magyar beszédet hallanék, úgy hat rám egy lángbagoly rikoltása. (A mi lángbagolyunk és az õ tollazatában valami csekély különbséget észrevesz az ornithologus szeme, de hangjuk teljesen egy.) Idõközben teljesen beborult,
lassan cseppegve megeredt az esõ. Behuzódom esõgalléromba
— a mosquitokat is elverte az esõ — és lassan
én is elbóbiskolok. Egy közelünkbe tévedt
törpe maki jajongó kiáltásaira ébredtem
fel. Tisztulni kezd az ég. Lassan-lassan eltûnik a csillagok
serege mind. Újra két sakál próbál
szerencsét a dögnél. Óvatosan magamhoz emelem
a kis Winchestert, ennek a pattanása kis zajt okoz, és lövésem
után egyik sakál elterül, másik egy villámgyors
szökéssel megmentette irháját. Míg így szemlélgettem pompás vadászzsákmányomat, nevetõ arccal üdvözöl Najsebwa, a karaván vezetõm, ki campembõl jött embereimmel. Gyorsan elhúztuk az óriási állatot a zsiráf dögétõl, melyen már milliószámra nyüzsgött a légylárva. Hamar a bõr lefejtéséhez fogtunk. Rövid, borotvaéles vadászkésem — mely már annyi oroszlán és leopárd bõrén szántott át — nyílegyenesen fut át az «Öreg úr» bõrén… |