Írta: Nadler Herbert
1914 szeptember havában ismét fent voltam a havason, ahol a román határ mentén elterülõ vadászterületemen napról-napra zergékre cserkeltem. Csendben tanyáztam kedves kis vadászkunyhómban. Magányomat nem zavarták még meg a világháború izgalmai ; azok akkor még nem értek fel a Fogarasi havasokba. Néhanapján elõfordult, hogy egy három-négytagú katonai járõr a kunyhómig feljutott, de egy-két órán túl az sem idõzött nálam. Visszafordult és lement oda, ahonnan jött. Mert ott fenn kétezer méter magasságban csak a zergevadász érzi jól magát, no meg a csobán, az oláh juhász, de ez utóbbi is csak nyáron.
Szeptember 19-én este kunyhómban pihentem és három napi cserkészetem eredményét, két erõs zergebak kampóit nézegettem, amikor a nagy csendet kívülrõl hallatszó lépések zaja, majd kunyhóm ajtaján kopogás zavarta meg, aztán egy parasztlegény lépett be hozzánk. A kapacseli lelkész küldönce volt, ki hírül hozta, hogy egy medve a községi erdõben legelészõ csordából épp a lelkész egyik ökrét ütötte le. Az üzente a pap, hogy menjek csak le minél elõbb, mert biztosra vehetõ, hogy a medve a dögöt megint felkeresi.
A derék tisztelendõ urat ért súlyos veszteség hírének — restelem bevallani — nagyon megörültem, mert mindig alapos a remény az ilyen medvét lesen puskavégre kapni. Másnap reggel útnak indultam s három órát jártam gyalog, három órát meg kocsin s délben Kopacsel községbe értem ; majd délután fél négykor ott voltunk a helyszínen, a medve által leütött ökörnél.
A dög a falutól másfél óra járásra a hegyek alját borító fiatal bükkös sarjerdõnek egy kis tisztásán feküdt, melynek terjedelme alig volt több 20—25 négyzetölnél. Körülötte a sarjerdõ seprõszerû sûrûsége, melyet imitt-amott hasonló kis tisztások és régi begyepesedett szekérutak szakították félbe. A marhát, mely ezen utakon és tisztásokon legelt, könnyen lepte meg a medve és a csordás néha észre se vette, mikor bánt el egyik-másik áldozatával.
A helyszínre érve mindent alaposan szemügyre vettem, óvakodva azonban attól, hogy sokat járkáljak a dög körül, mert a medvének kényes orra van ám és amilyen szemtelen akkor, amikor a csordása vagy a nyájra tör, olyan végtelenül óvatos, amikor felkeresi a dögöt.
A dög a tisztás szélén egy bokor alatt feküdt. Állapota azt a látszatot keltette, hogy a medve csak úgy kedvtelésbõl ütötte le az ökröt, mert alig evett volt belõle. Alsó állkapcsát és jobb hátsó lábát egy kissé megrágta. Jóval többet evett a combok közötti, illetve végbélnyílás körüli részbõl. De mindez kevés volt ahhoz, amennyit a medve rendesen «egy ülésre» el szokott fogyasztani. A dög háta a vesék feletti részen is sebes volt, ami valószínûleg a medvemancs ama ütésének volt nyoma, mellyel az ökröt megölte. Köröskörül a gyepen és a bokrok alatt is sok volt a medveürülék. Ennek alkatrészeit megvizsgálva alig találtunk benne egyebet, mint emésztetlen vadalmát.
A pap két legényt hozott volt magával ; ezek segítségével rögtön hozzáláttunk a magasülés elkészítéséhez. A közelben álló legmagasabb bokor ágazata között, vagy tizenöt lépésnyi távolságban a dögtõl és a föld fölött vagy négy méter magasságban sok egymásra rakott és egymásba font kisebb-nagyobb gallyból s lombos ágból pompás ülõhelyet készítettünk, mely úgy festett, mint valami nagy gólyafészek. Egyetlen hibája csak az volt, hogy nagyon zörgött, ha ez ember megmozdult benne. No de ennél jobbat építeni nem volt módunk és félóra sem telt bele míg elkészültünk vele.
A két legényt haza küldtük és mi ketten, a pap és én röviddel négy óra után felültünk a magas ülésre. Hogy a tisztelendõ úr is velem maradt lesen, annak több oka volt. Õ volt a vadászterület bérlõje, e ritka és becses vadászati alkalmat õ nyújtotta nekem, aztán mint szenvedélyes vadászt nagyon érdekelte a várható élmény minden mozzanata s végül az õ ökre halálának megbosszulásáról volt szó.
Meleg kabátokba burkolózva és pokrócokkal jól betakarózva elhelyezkedtünk ülésünkön és vártuk a remélt és várható eseményt. Nagyon kényelmetlen helyzetben ültem, minek folytán félóra elteltével minden tagom zsibbadni készült. Ezenkívül az esõ is folyton esett, úgy hogy egyre jobban megáztunk. Puskám betakarva mellettem feküdt. Azt gondoltam, hogy még sok idõm van addig, míg a medvét puskavégre kapom. Kora délután volt még és a magasülés is annyi zajjal járt, hogy a medve megjelenése egyhamar nem volt várható, sõt nagyon valószínûtlen volt.
Ezért szinte meglepett, amikor sokkal elõbb mint reméltem, délután fél hatkor, tehát még az esti szürkület elõtt egyszerre csak megpillantottam a medve bozontos fekete fejét. Éppen csak a feje volt látható, mely az ökör farától vagy két méter távolságban a sûrû bokor ágai mögül tûnt fel néhány pillanatra. A medve elõbb a dögöt nézte, aztán a földön szaglászott, majd visszahúzódott oda, ahonnan jött és eltünt. A látományszerû teljesen zajtalan jelenség oly rövid ideig tartott, hogy cselekvésre nem maradt idõm. Ezt az alkalmat kihasználnom és a medvét meglõnöm csak úgy lehetett volna, ha teljesen lövésre kész, sõt már feléje irányított puskával vártam volna. A mellettem ülõ pap észre sem vette mi történt elõttünk ; a medvét nem látta, sem hallotta.
Nem tudom miért húzódott vissza a medve! Talán tõlünk, illetve a dög körül hátrahagyott nyomainktól kapott szagot? Avagy a nappali világosság zavarta és nem is volt még szándéka ilyen korán lakmározni, hanem csak arról akart meggyõzõdni, hogy zsákmánya a helyén van-e még? Ez bizony eldöntetlen kérdés maradt.
Nagyon bántott, hogy e nagyszerû alkalmat nem használhattam ki és izgatottan vártam, hogy a medvét ismét megpillanthassam. Erre azonban hiába vártam, dacára annak, hogy a medve még vagy félóra hosszat a közelünkben maradt. Körülöttünk járkált és ha a bozót nem lett volna olyan nagyon sûrû, még megláthattam volna ; így azonban csak a zörgését hallottam. Néhány lépés távolságban mögöttünk egy vadalmafa állt ; ezzel is sokáig elbabrált a medve. Nem nézhettem oda anélkül, hogy egészen megforduljak, amit az én lombos, zörgõs helyemen nem mertem megkockáztatni. A medve az almafát sokáig mozgatta, zörgette. Talán fel is mászott rája s megint leugrott róla, mert egyszerre csak egy zuhanásszerû erõs zörgést hallottam és utána teljes csend lett. Valószínû, hogy végül mégis csak meglátott bennünket vagy szagot kapott tõlünk és elmenekült.
Közben eljárt az idõ és ránk esteledett, de mi a sötétségben és zuhogó esõben még sokáig ott maradtunk a helyünkön. Az én kívánságomra aztán hazamentünk. Kísérõm ugyan azt tanácsolta, hogy reggelig kitartsunk a leshelyen, egyrészt hogy távozásunkkal az esetleg közelünkben lévõ medvét el ne riasszuk és a dögtõl el ne kedvetlenítsük, másrészt mert remélte, hogy a medve még az éjjel vagy hajnal tájban vissza fog térni a döghöz. De nekem már nem volt inyemre a köröm sötétség és az esõ.
Másnap, vagyis szeptember 21-én délelõtt házigazdám felküldte egyik emberét az erdõbe, hogy a dögöt megszemlélje. A küldönc azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a medve az éjjel mégis ott volt a dögnél és annak farából ismét jókora darabot megevett. E hírtõl nekibuzdulva mindketten, vagyis a pap és én délután öt órakor már ott ültünk leshelyünkön.
Az elõtte való nap tapasztalatain okulva ezúttal nagyobb elõvigyázattal fogok a dologhoz és fegyveremet lövésre készen, sõt a dögre irányítva fogom. Az idõjárás is kedvezõbb mint elõtte való nap este ; a derûs égbolton egyetlen felhõ sem látszik, tehát remélhetõ, hogy az éjszaka sem lesz olyan korom sötét.
Eltelik a délután, lenyugszik a nap, tûnik a világosság, de a medve nem mutatkozik. Ráhelyezem puskámra a céltávcsövet s türelemmel várok tovább. Egyre jobban sötétedik, míg végül a bennünket körülvevõ általános nagy sötétségben, a csaknem koromfekete bokrok közül már csak az ökördög fehér hasa tünik ki nagyon halványan, mint egyetlen valamivel világosabb folt. De ez az árnyalati különbség a sötétségben olyan gyenge, hogy alig vehetõ észre.
Hét órára jár az idõ, amikor észreveszem, hogy kísérõm figyelmesen hallgatódzik. Majd felém nyúl s megérint kezével. Ebbõl tudom, hogy az õ jó füle meghallotta, hogy a medve közeledik. Egyébként mozdulatlanul ül, csak a ballábamat nyomkodja a jobb kezével, majd ujjaival egyre türelmetlenebbül zongorázik a combomon. Végre én is hallok valami csámcsogást és szürcsölést.
A medve tehát ott van a dögnél és lakmározik belõle. De hol van és a dög melyik részébõl eszik? Egyáltalán semmit sem lehet látni!
Mielõtt felmásztam volna a leshelyre, a dögöt néhány lépés távolságból alaposan szemügyre vettem és megállapítottam, hogy a medve az elmúlt éjszakán fõképpen az ökör hátsó részébõl evett, ahol a két combja között hátulról akkora lyukat rágott, hogy azon bedughatta fejét az ökör hasába. Ebbõl arra következtettem, hogy a medve most is ott lehet az ökör faránál és úgy gondoltam, hogy oda kellene lõni.
A céltávcsövön át nézve megtaláltam az ökör fehér hasának nagyon halványan világosodó foltját és a távcsövön át tovább kutatva úgy rémlett, mintha azon a tájon, ahol az ökör képezte világosabb folt véget ért, ott az általános sötétségnél is még feketébb valami lenne. Ennek dacára egy darabig haboztam, hogy hova és miképp lõjjek, sõt, hogy egyáltalán megkockáztassam-e a lövést. Nagyon tanácstalan voltam! Ismételten megcéloztam a távcsõ segítségével azt a titokzatos, talán csak képzelt fekete valamit az ökör faránál, de sokáig nem tudtam magam rászánni, hogy lõjjek, míg végre észrevettem, hogy a pap nemcsak csodálkozik, hanem már bosszankodik is azon, hogy annyira késem a lövéssel. Úgy látszott, hogy ismételt célzási kísérleteim türelmetlenné tették. Talán attól tartott, hogy elmulasztom megbosszulni ökrének halálát, pedig ezt már alig várta.
Újból megkerestem hát a távcsõvel az ökör képezte világosabb foltot, azon puskámat lassan végigvezettem s amikor beleértem abba a bizonyos legsötétebb valamibe, meghúztam a ravaszt.
Puskám dördülése után elõbb halálos csend lett. Majd egy különös hangot hallok, mely nagyban hasonlít a medvének imént hallott szürcsölõ csámcsogásához, azután megint teljes csend lett. Odahajoltam a paphoz és halkan suttogva a következõ párbeszéd folyt le közöttünk :
— Nos tisztelendõ úr, mit gondol?
— Vagy rögtön kimúlt, vagy pedig melléje
lõtt! Nekem úgy rémlett, mintha a lövés
után is hallottam volna még csámcsogni.
— Ugyan kérem, az ki van zárva, hogy az elhibázott
medve tovább eszik s még csak riasztó hangot sem
hallat!
— A meglõtt medve felordít, ez pedig tovább
csámcsogott!
— Talán tûzben múlt ki? Vagy talán itt
se volt a medve?
— De bizony itt volt!
— Hát akkor mitevõk legyünk? Az a kérdés,
visszajön-e az elhibázott medve!
— Az már nem valószínû! S ha jönne
is, túl sötét van ahhoz, hogy meg lehessen lõni.
— Akkor menjünk innen!
— Ne menjünk! Maradjunk még!
Egy kis ideig még várakoztunk, de minthogy semmit sem hallottunk és az elõbb átélt izgalmak után a teljes csend és a leshelyen való üldögélés egyre jobban untatott, lemásztunk a leshelyrõl s a földre érve meggyújtottuk a kis lámpást és óvatosan s lassan az ökörhöz mentünk. A pap magasan tartotta a lámpást s úgy világított elõre, én pedig puskámat tartottam lövésre készen. Az ember ilyenkor nem tudhatja nem-e áll egyszerre csak a támadó medvével szemben.
Az ökör közelébe érve elõször semmit se láttunk, mert a lámpás fénye vakított s én szomorúan szóltam :
— Nincsen semmi, tisztelendõ uram.
— Vagyis eltólta! — szólt vissza.
De egyszerre csak megláttuk, hogy közvetlen az ökör mögött valami fekszik. Odaugrottunk és mindketten egyszerre kiáltottuk, hogy — itt a medve! Itt a medve!
Oly bolond jó kedvünk támadt a nagyszerû és hihetetlen vadászsiker láttára, hogy kettesben indiánus táncot jártunk a medve körül. Egy darab idõbe került, míg szilaj örömünk lecsillapult. Aztán lámpásunk nagyon gyenge fénye mellett jobban megnéztük az elejtett medvét.
Hím medve volt, de nem valami nagy példány ; életének harmadik évében lehetett. Pompás bundája volt! Nyaklövést kapott : a golyó a füle alatt a fõ ütõerét tépte szét s a medve tûzben múlt ki. Ott feküdt dermedten, ahol evett ; orra az ökör farát érintette. A puska durranása után hallott különös szürcsölõ hang tehát nem lehetett egyéb, mint a medve csuklása, amikor evés közben hirtelen lehelte ki páráját. Habár e sikert elsõsorban annak köszönhettem, hogy alapos megfontolás után nagyon higgadtan lõttem, mégis nagy szerencse és ritka vadászsiker egy nem is látott, csak sejtett medvét jól meglõni. A céltávcsõ pedig a fõkelléke az ilyen éjjeli lövésnek.
A vadásziasság szabályai ellen vétene az, aki nemes csülkös vadra lõne oly sötétségben, amikor nem tudja megkülönböztetni a bikát a tehéntõl vagy a bakot a sutától. De a medve vagy farkas vadászatánál az éjjeli les gyakran kényszerûség és az ilyen kockázatos lövés elkerülhetetlen.
Még egy kis ideig nagy megelégedéssel és csendes áhítattal néztük a ritka, igen becses, sõt az európai vadász számára talán lehetõ legjobb vadászzsákmányt, aztán a sötétségben botorkálva haza ballagtunk Kopacsel községbe, ahová másnap reggel a medvét is leszállítottuk.
2004. szeptember 26.