ÖRÖKSÉGÜNK

1921 szeptember

MEDVEVADÁSZATOK III.
Írta: Nadler Herbert

1914 szeptember havában ismét fent voltam a havason, ahol a román határ mentén elterülő vadászterületemen napról-napra zergékre cserkeltem. Csendben tanyáztam kedves kis vadászkunyhómban. Magányomat nem zavarták még meg a világháború izgalmai ; azok akkor még nem értek fel a Fogarasi havasokba. Néhanapján előfordult, hogy egy három-négytagú katonai járőr a kunyhómig feljutott, de egy-két órán túl az sem időzött nálam. Visszafordult és lement oda, ahonnan jött. Mert ott fenn kétezer méter magasságban csak a zergevadász érzi jól magát, no meg a csobán, az oláh juhász, de ez utóbbi is csak nyáron.

Szeptember 19-én este kunyhómban pihentem és három napi cserkészetem eredményét, két erős zergebak kampóit nézegettem, amikor a nagy csendet kívülről hallatszó lépések zaja, majd kunyhóm ajtaján kopogás zavarta meg, aztán egy parasztlegény lépett be hozzánk. A kapacseli lelkész küldönce volt, ki hírül hozta, hogy egy medve a községi erdőben legelésző csordából épp a lelkész egyik ökrét ütötte le. Az üzente a pap, hogy menjek csak le minél előbb, mert biztosra vehető, hogy a medve a dögöt megint felkeresi.

A derék tisztelendő urat ért súlyos veszteség hírének — restelem bevallani — nagyon megörültem, mert mindig alapos a remény az ilyen medvét lesen puskavégre kapni. Másnap reggel útnak indultam s három órát jártam gyalog, három órát meg kocsin s délben Kopacsel községbe értem ; majd délután fél négykor ott voltunk a helyszínen, a medve által leütött ökörnél.

A dög a falutól másfél óra járásra a hegyek alját borító fiatal bükkös sarjerdőnek egy kis tisztásán feküdt, melynek terjedelme alig volt több 20—25 négyzetölnél. Körülötte a sarjerdő seprőszerű sűrűsége, melyet imitt-amott hasonló kis tisztások és régi begyepesedett szekérutak szakították félbe. A marhát, mely ezen utakon és tisztásokon legelt, könnyen lepte meg a medve és a csordás néha észre se vette, mikor bánt el egyik-másik áldozatával.

A helyszínre érve mindent alaposan szemügyre vettem, óvakodva azonban attól, hogy sokat járkáljak a dög körül, mert a medvének kényes orra van ám és amilyen szemtelen akkor, amikor a csordása vagy a nyájra tör, olyan végtelenül óvatos, amikor felkeresi a dögöt.

A dög a tisztás szélén egy bokor alatt feküdt. Állapota azt a látszatot keltette, hogy a medve csak úgy kedvtelésből ütötte le az ökröt, mert alig evett volt belőle. Alsó állkapcsát és jobb hátsó lábát egy kissé megrágta. Jóval többet evett a combok közötti, illetve végbélnyílás körüli részből. De mindez kevés volt ahhoz, amennyit a medve rendesen «egy ülésre» el szokott fogyasztani. A dög háta a vesék feletti részen is sebes volt, ami valószínűleg a medvemancs ama ütésének volt nyoma, mellyel az ökröt megölte. Köröskörül a gyepen és a bokrok alatt is sok volt a medveürülék. Ennek alkatrészeit megvizsgálva alig találtunk benne egyebet, mint emésztetlen vadalmát.

A pap két legényt hozott volt magával ; ezek segítségével rögtön hozzáláttunk a magasülés elkészítéséhez. A közelben álló legmagasabb bokor ágazata között, vagy tizenöt lépésnyi távolságban a dögtől és a föld fölött vagy négy méter magasságban sok egymásra rakott és egymásba font kisebb-nagyobb gallyból s lombos ágból pompás ülőhelyet készítettünk, mely úgy festett, mint valami nagy gólyafészek. Egyetlen hibája csak az volt, hogy nagyon zörgött, ha ez ember megmozdult benne. No de ennél jobbat építeni nem volt módunk és félóra sem telt bele míg elkészültünk vele.

A két legényt haza küldtük és mi ketten, a pap és én röviddel négy óra után felültünk a magas ülésre. Hogy a tisztelendő úr is velem maradt lesen, annak több oka volt. Õ volt a vadászterület bérlője, e ritka és becses vadászati alkalmat ő nyújtotta nekem, aztán mint szenvedélyes vadászt nagyon érdekelte a várható élmény minden mozzanata s végül az ő ökre halálának megbosszulásáról volt szó.

Meleg kabátokba burkolózva és pokrócokkal jól betakarózva elhelyezkedtünk ülésünkön és vártuk a remélt és várható eseményt. Nagyon kényelmetlen helyzetben ültem, minek folytán félóra elteltével minden tagom zsibbadni készült. Ezenkívül az eső is folyton esett, úgy hogy egyre jobban megáztunk. Puskám betakarva mellettem feküdt. Azt gondoltam, hogy még sok időm van addig, míg a medvét puskavégre kapom. Kora délután volt még és a magasülés is annyi zajjal járt, hogy a medve megjelenése egyhamar nem volt várható, sőt nagyon valószínűtlen volt.

Ezért szinte meglepett, amikor sokkal előbb mint reméltem, délután fél hatkor, tehát még az esti szürkület előtt egyszerre csak megpillantottam a medve bozontos fekete fejét. Éppen csak a feje volt látható, mely az ökör farától vagy két méter távolságban a sűrű bokor ágai mögül tűnt fel néhány pillanatra. A medve előbb a dögöt nézte, aztán a földön szaglászott, majd visszahúzódott oda, ahonnan jött és eltünt. A látományszerű teljesen zajtalan jelenség oly rövid ideig tartott, hogy cselekvésre nem maradt időm. Ezt az alkalmat kihasználnom és a medvét meglőnöm csak úgy lehetett volna, ha teljesen lövésre kész, sőt már feléje irányított puskával vártam volna. A mellettem ülő pap észre sem vette mi történt előttünk ; a medvét nem látta, sem hallotta.

Nem tudom miért húzódott vissza a medve! Talán tőlünk, illetve a dög körül hátrahagyott nyomainktól kapott szagot? Avagy a nappali világosság zavarta és nem is volt még szándéka ilyen korán lakmározni, hanem csak arról akart meggyőződni, hogy zsákmánya a helyén van-e még? Ez bizony eldöntetlen kérdés maradt.

Nagyon bántott, hogy e nagyszerű alkalmat nem használhattam ki és izgatottan vártam, hogy a medvét ismét megpillanthassam. Erre azonban hiába vártam, dacára annak, hogy a medve még vagy félóra hosszat a közelünkben maradt. Körülöttünk járkált és ha a bozót nem lett volna olyan nagyon sűrű, még megláthattam volna ; így azonban csak a zörgését hallottam. Néhány lépés távolságban mögöttünk egy vadalmafa állt ; ezzel is sokáig elbabrált a medve. Nem nézhettem oda anélkül, hogy egészen megforduljak, amit az én lombos, zörgős helyemen nem mertem megkockáztatni. A medve az almafát sokáig mozgatta, zörgette. Talán fel is mászott rája s megint leugrott róla, mert egyszerre csak egy zuhanásszerű erős zörgést hallottam és utána teljes csend lett. Valószínű, hogy végül mégis csak meglátott bennünket vagy szagot kapott tőlünk és elmenekült.

Közben eljárt az idő és ránk esteledett, de mi a sötétségben és zuhogó esőben még sokáig ott maradtunk a helyünkön. Az én kívánságomra aztán hazamentünk. Kísérőm ugyan azt tanácsolta, hogy reggelig kitartsunk a leshelyen, egyrészt hogy távozásunkkal az esetleg közelünkben lévő medvét el ne riasszuk és a dögtől el ne kedvetlenítsük, másrészt mert remélte, hogy a medve még az éjjel vagy hajnal tájban vissza fog térni a döghöz. De nekem már nem volt inyemre a köröm sötétség és az eső.

Másnap, vagyis szeptember 21-én délelőtt házigazdám felküldte egyik emberét az erdőbe, hogy a dögöt megszemlélje. A küldönc azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a medve az éjjel mégis ott volt a dögnél és annak farából ismét jókora darabot megevett. E hírtől nekibuzdulva mindketten, vagyis a pap és én délután öt órakor már ott ültünk leshelyünkön.

Az előtte való nap tapasztalatain okulva ezúttal nagyobb elővigyázattal fogok a dologhoz és fegyveremet lövésre készen, sőt a dögre irányítva fogom. Az időjárás is kedvezőbb mint előtte való nap este ; a derűs égbolton egyetlen felhő sem látszik, tehát remélhető, hogy az éjszaka sem lesz olyan korom sötét.

Eltelik a délután, lenyugszik a nap, tűnik a világosság, de a medve nem mutatkozik. Ráhelyezem puskámra a céltávcsövet s türelemmel várok tovább. Egyre jobban sötétedik, míg végül a bennünket körülvevő általános nagy sötétségben, a csaknem koromfekete bokrok közül már csak az ökördög fehér hasa tünik ki nagyon halványan, mint egyetlen valamivel világosabb folt. De ez az árnyalati különbség a sötétségben olyan gyenge, hogy alig vehető észre.

Hét órára jár az idő, amikor észreveszem, hogy kísérőm figyelmesen hallgatódzik. Majd felém nyúl s megérint kezével. Ebből tudom, hogy az ő jó füle meghallotta, hogy a medve közeledik. Egyébként mozdulatlanul ül, csak a ballábamat nyomkodja a jobb kezével, majd ujjaival egyre türelmetlenebbül zongorázik a combomon. Végre én is hallok valami csámcsogást és szürcsölést.

A medve tehát ott van a dögnél és lakmározik belőle. De hol van és a dög melyik részéből eszik? Egyáltalán semmit sem lehet látni!

Mielőtt felmásztam volna a leshelyre, a dögöt néhány lépés távolságból alaposan szemügyre vettem és megállapítottam, hogy a medve az elmúlt éjszakán főképpen az ökör hátsó részéből evett, ahol a két combja között hátulról akkora lyukat rágott, hogy azon bedughatta fejét az ökör hasába. Ebből arra következtettem, hogy a medve most is ott lehet az ökör faránál és úgy gondoltam, hogy oda kellene lőni.

A céltávcsövön át nézve megtaláltam az ökör fehér hasának nagyon halványan világosodó foltját és a távcsövön át tovább kutatva úgy rémlett, mintha azon a tájon, ahol az ökör képezte világosabb folt véget ért, ott az általános sötétségnél is még feketébb valami lenne. Ennek dacára egy darabig haboztam, hogy hova és miképp lőjjek, sőt, hogy egyáltalán megkockáztassam-e a lövést. Nagyon tanácstalan voltam! Ismételten megcéloztam a távcső segítségével azt a titokzatos, talán csak képzelt fekete valamit az ökör faránál, de sokáig nem tudtam magam rászánni, hogy lőjjek, míg végre észrevettem, hogy a pap nemcsak csodálkozik, hanem már bosszankodik is azon, hogy annyira késem a lövéssel. Úgy látszott, hogy ismételt célzási kísérleteim türelmetlenné tették. Talán attól tartott, hogy elmulasztom megbosszulni ökrének halálát, pedig ezt már alig várta.

Újból megkerestem hát a távcsővel az ökör képezte világosabb foltot, azon puskámat lassan végigvezettem s amikor beleértem abba a bizonyos legsötétebb valamibe, meghúztam a ravaszt.

Puskám dördülése után előbb halálos csend lett. Majd egy különös hangot hallok, mely nagyban hasonlít a medvének imént hallott szürcsölő csámcsogásához, azután megint teljes csend lett. Odahajoltam a paphoz és halkan suttogva a következő párbeszéd folyt le közöttünk :

— Nos tisztelendő úr, mit gondol?
— Vagy rögtön kimúlt, vagy pedig melléje lőtt! Nekem úgy rémlett, mintha a lövés után is hallottam volna még csámcsogni.
— Ugyan kérem, az ki van zárva, hogy az elhibázott medve tovább eszik s még csak riasztó hangot sem hallat!
— A meglőtt medve felordít, ez pedig tovább csámcsogott!
— Talán tűzben múlt ki? Vagy talán itt se volt a medve?
— De bizony itt volt!
— Hát akkor mitevők legyünk? Az a kérdés, visszajön-e az elhibázott medve!
— Az már nem valószínű! S ha jönne is, túl sötét van ahhoz, hogy meg lehessen lőni.
— Akkor menjünk innen!
— Ne menjünk! Maradjunk még!

Egy kis ideig még várakoztunk, de minthogy semmit sem hallottunk és az előbb átélt izgalmak után a teljes csend és a leshelyen való üldögélés egyre jobban untatott, lemásztunk a leshelyről s a földre érve meggyújtottuk a kis lámpást és óvatosan s lassan az ökörhöz mentünk. A pap magasan tartotta a lámpást s úgy világított előre, én pedig puskámat tartottam lövésre készen. Az ember ilyenkor nem tudhatja nem-e áll egyszerre csak a támadó medvével szemben.

Az ökör közelébe érve először semmit se láttunk, mert a lámpás fénye vakított s én szomorúan szóltam :

— Nincsen semmi, tisztelendő uram.
— Vagyis eltólta! — szólt vissza.

De egyszerre csak megláttuk, hogy közvetlen az ökör mögött valami fekszik. Odaugrottunk és mindketten egyszerre kiáltottuk, hogy — itt a medve! Itt a medve!

Oly bolond jó kedvünk támadt a nagyszerű és hihetetlen vadászsiker láttára, hogy kettesben indiánus táncot jártunk a medve körül. Egy darab időbe került, míg szilaj örömünk lecsillapult. Aztán lámpásunk nagyon gyenge fénye mellett jobban megnéztük az elejtett medvét.

Az ökör faránál tűzben kimúlt medve 

Hím medve volt, de nem valami nagy példány ; életének harmadik évében lehetett. Pompás bundája volt! Nyaklövést kapott : a golyó a füle alatt a fő ütőerét tépte szét s a medve tűzben múlt ki. Ott feküdt dermedten, ahol evett ; orra az ökör farát érintette. A puska durranása után hallott különös szürcsölő hang tehát nem lehetett egyéb, mint a medve csuklása, amikor evés közben hirtelen lehelte ki páráját. Habár e sikert elsősorban annak köszönhettem, hogy alapos megfontolás után nagyon higgadtan lőttem, mégis nagy szerencse és ritka vadászsiker egy nem is látott, csak sejtett medvét jól meglőni. A céltávcső pedig a főkelléke az ilyen éjjeli lövésnek.

A vadásziasság szabályai ellen vétene az, aki nemes csülkös vadra lőne oly sötétségben, amikor nem tudja megkülönböztetni a bikát a tehéntől vagy a bakot a sutától. De a medve vagy farkas vadászatánál az éjjeli les gyakran kényszerűség és az ilyen kockázatos lövés elkerülhetetlen.

Még egy kis ideig nagy megelégedéssel és csendes áhítattal néztük a ritka, igen becses, sőt az európai vadász számára talán lehető legjobb vadászzsákmányt, aztán a sötétségben botorkálva haza ballagtunk Kopacsel községbe, ahová másnap reggel a medvét is leszállítottuk.

 

2004. szeptember 26.