| 1921 július | Írta: Nadler Herbert. Egyheti zergecserkészet fáradalmait
készültem kipihenni, amikor 1912 november havának elején
a fogarasmegyei Kopacsel községben ütöttem fel sátorfámat.
Cserkészetem a zergékre akkor sok fáradtsággal
és nélkülözéssel járt, de a vadászsiker
elmaradt. Csakhogy «ember tervez, Isten végez!» Pihenésre nem került a sor, mert házigazdám, a község görögkatolikus lelkésze, ki úgy otthonában, mint vadászterületein a szeretetreméltó önzetlen házigazda mintaképe volt, másnap, november 4-én korán reggel kizavart az ágyból azzal, hogy «ma medvére megyünk, egész éjjel havazott, ma biztosan kinyomozzuk õket!» A zergére cserkészés fáradalmainak utóhatását még minden tagomban érzem, de a medvével való találkozás reménye rám nézve mindenkor oly csábító, hogy akkor is elfelejtette velem a fáradtságot és nagyon rövid habozás után házigazdám elõterjesztéseit mindenben elfogadtam. A hajtók gyalogszerrel már jóval elõttünk indultak útnak, mi pedig a sietve bekapott reggeli után a lelkész kocsiján követtük õket. A hóval borított sík mezõn nagy darab utat kellett lerónunk, mire a hegyek alján, az erdõszélen a kocsiról leszálltunk és hajtóinkkal találkoztunk. Mindössze heten valánk! Csak hárman vadászok, de mind a heten puskások. Ugyanis a négy hajtó is felfegyverkezett lehetetlen, özönvízelõtti lõszerszámokkal. Nem mintha nekik is akár joguk, akár csak óhajuk lett volna medvét lõni! E mordályok csak az életük biztonsága fölött érzett aggályaik eloszlatását voltak hivatva szolgálni. Mert az oláh paraszt kevés kivétellel nagyon fél ám a medvétõl! Én viszont e derék emberek társaságában éreztem magam nagyon kényelmetlenül annak láttára, hogyan kezelik lõfegyvereiket. Bizony nagyobb biztonságban éreztem volna életemet akár egy tucat sebzett medve közelében, mint hajtóink között. Szerencsémre csak négyen voltak. Egyébként a házigazdám megnyugtatott azzal a bíztató kijelentéssel, hogy a fegyveres hajtóink nem fognak kárt tenni sem mibennünk vadászokban, sem az esetleges medvében. Különben szívesen gondolok vissza e négy oláh parasztra; nagyon szolgálatkész, ügyes emberek voltak. Rajtam kívül mint vadász ott volt még a lelkész és annak fia. Utóbbi arról volt híres, hogy 16 éves korában kellemetlen kalandja volt a medvebarlangnál. Úgy járt, hogy a váratlanul elõbújt medve beleharapott a lábszárába és annál fogva oly erõvel vágta hozzá egy fához, hogy eszméletét vesztette. Ha nem lett volna ott a kutya, mely dühös csaholásával magára vonta a medve figyelmét, a fiatal vadász bizony ott hagyta volna a fogát. A medve elmenekült, a nagy beteg fiút hordágyon vitték a szülõi házhoz és orvosnak kellett visszavarrnia a medve harapása által félig leszakított lábikrát. De amikor magához tért a beteg, az apjához intézett elsõ kérdése az volt, hogy meddig kell nyomnia az ágyat, mikor mehet ki ismét az erdõbe bosszút állni a medvén. Vagyis õ még akkor sem félt a medvétõl! Tehát a hegyek alján, az erdõszélen összetalálkoztunk hajtóinkkal és nekifogtunk a munkánknak. Ugyancsak megerõltetõ, fárasztó munka volt a hegymászás, mert térdig gázoltunk a magas hóban. Ennek dacára nagyon élveztem az egyhangú, csendes, szürke téli nap hangulatát és gyönyörködve néztem a hóval borított ködös erdõ kékes-fehér színeit. Kilátásaink, a medvét kinyomozhatni egyre fogytak, mert nemcsak az elmúlt éjszakán havazott, de a havazás nappal sem állt el, úgy hogy az esetleges medvenyomok alig lettek volna felismerhetõk. Oly kitartóan, sûrûen és oly nagy pelyhekben hullott alá a hó, hogy egy óra elmúltával mi is szépen beleillettünk a fehér téli tájba, mert bennünket is tetõtõl talpig belepett a hó. Egész nap tapostuk a rengeteg havat, kisebb csoportokba oszoltunk, aztán nagyokat kerültünk, majd találkoztunk, halkan suttogva tanácskoztunk és ismét szétváltunk. Ily módon múlt el a nap javarésze eredmény nélkül; nem akadtunk medvenyomokra. Délután végre azt hittük, hogy két medvét nyomoztunk ki, illetve kerítettünk be, de a hajtás nem sikerült, mert a medvék nem voltak ott, ahol õket gondoltuk. Közben embereink újabb medvenyomokra bukkantak s újabb reményekkel eltelve hamarosan körülálltunk egy kis völgyet. Az én állásom egy kis lejtõs gerincen volt. Elõttem a meghajtandó völgy, mögöttem egy másik völgyecske, jobbra tõlem erõsen lejtett, balra emelkedett az említett gerinc, mely egyúttal keskeny nyíladékot képezett a kevés fenyõvel tarkított bükkös szálerdõben. A sok mászkálás és eredménytelen kísérletezés után már nem igen hittem annak valószínûségében, hogy aznap még medvét lássak. Elgondolkodva álldogáltam térdig a hóban és egy eredménydús medvevadászatról ábrándozva néztem a hópelyhek játszi forgatagát; rengeteg számmal, libegve hullottak alá a fölöttem szürkülõ ködtengerbõl. Körülöttem a zord tél szürke, ködös képe, az örök némaság komor hangulata. Csak a hó hullott szakadatlan folytonosságban, különben semmi mozgás, semmi hang, semmi élet. A hajtás sem kezdõdött még meg, vagy tíz perc mulhatott el azóta, hogy helyemre álltam, amikor ábrándjaimból feleszmélve önkéntelen megfordultam, hátra néztem és mögöttem, tehát nem a hajtásban, hanem a szomszéd völgyben, jóval alattam, három sötét alakot pillantottam meg, amint lassan, lomhán mássza a hegyet. Az elsõ megpillantásra embereknek néztem õket, de aztán láttam, hogy nem ember, hanem vad van alattam, melyet a ködös esti szürkületben disznóknak néztem. A vad a magas hóban nehezen küzdötte magát elõre és túrva, szántva a havat, lassan a nyiladéknak alattam fekvõ részéhez közeledett. Már letérdepeltem és lövésre kész helyzetben vártam volt a vadat, amikor az vagy nyolcvan lépésnyi távolságban alattam elõbújt a fák közül és kilépett a nyiladékra. Ekkor ismertem fel bennük örömteljes izgalommal három medvét. Egy öreg anyamedve volt két már felnõtt bocsával; micsoda pompás, ritka látvány! A medvék a gerincre felérve irányt változtattak és fölfelé fordulva egyenesen felém tartottak. Rövid célzás után meghúztam Mauserem ravaszát és az öreg medve tûzbe rogyott. Majd elejével feltápászkodott és nagyot hörgött. Ekkor érte második golyóm, mire felfordult és hátán fekve négy lábával a levegõben kalimpált, míg végül megkapta a harmadik golyómat is és elterült. A másik két medve már az elsõ lövésre megugrott. Az egyik visszaszökött abba a völgybe, ahonnan jöttek volt, a másik éppen ellenkezõ irányban, egyenesen bele a hajtásba. Most aztán nagy örömömben nagy bolondot tettem! Még ma is bosszant a dolog, valahányszor eszembe jut. Ugyanis lesiettem az elejtett medvéhez. Amikor odaértem a magas hóba belesüppedt hatalmas zsákmányomhoz, a hajtás felõli völgyben zörgést hallottam és vagy ötven-hatvan lépés távolságban egy pillanatra megláttam az egyik menekülõ medvét. Néhány másodperc mulva hallottam házigazdám fiának fegyvere csattanását, melyrõl késõbb kiderült, hogy sikeresen elejtette a medvét . Azután, amint ott állok a medvém mellett és gyönyörködve nézek rajta végig, egyszerre csak valami különös hangot hallok mögöttem. Hirtelen megfordulok, meglátom a másik medvét, rákapom a puskámat, de ugyan e pillanatban nagyot hörög az én dermedtnek vélt öreg medvém, mire én természetesen még hirtelenebbül visszafordulok s most meg ennek fejét veszem célba. Az öreg medve hörgése azonban már nem jelentett veszedelmet, mert utolsó sóhaja volt. De megmentette a második életét, mert az közben meglépett. No de így is nagy volt az örömöm. A zsákmányom egy erõs barna anyamedve volt. Az elsõ golyóval felülrõl tarkón lõttem és ez a golyó egész testén áthatolva szívét is szétroncsolta. A második és harmadik golyóra tehát szükség sem volt. A házigazdám fia által elejtett medve is jókora fickó volt már. Hosszú, sûrû szõrzete csaknem koromfekete volt; tehát nagyon megbecsülendõ vadászzsákmány ez is! Mikor hajtóink odaértek a medvémhez, nagy bátorságukat jellemzõ módon viselkedtek. Elõször vagy tíz lépés távolságban körülállták a medvét, félõs aggodalommal nézték és a világért sem mentek volna közelebb jönni, hát még hozzányúlni. Csak amikor látták, hogy én a medvét egyik oldaláról a másikra forgatom, kezembe veszem a fejét, kinyitom a száját és a fogait vizsgálgatom, szóval minden kétséget kizáróan bebizonyosodott elõttök, hogy már nem él, akkor mind a négyen egyszerre estek neki és rugdosták bocskoros lábaikkal, míg csak el nem tiltottam õket e nemes bosszú e különös megnyilatkozásától. Aznapi vadászatunk ezzel sikeres
véget ért, ellenben hátra volt még egy darab
fáradságos munka. Mialatt mi dorongokból és
fenyõgallyakból egy rögtönzött szánkót
készítettünk és azon a két medvét,
amennyire lehetett, lecsúsztattuk a völgybe, egyik emberünk
lesietett a faluba, egyrészt hogy felrendelje hozzánk a
medvéket hazaszállítandó szekeret, másrészt
hogy egy üveg szeszt hozzon nekünk, mert a nagyszerû sikert
még az oláhok között is dívó régi,
jó vadászszokás szerint mindjárt a helyszínén
akartuk megünnepelni. Öreg este lett, mire zsákmányunkkal
Kopacsel községbe, a tisztelendõ úr udvarára
értünk. E sikeres medvevadászat után ismét felmásztam néhány napra a havasba, a zergék honába, azzal a szándékkal, hogy Diana kegyét még egy jó szakállas bak alakjában is kikényszerítsem magamnak. A kívánt bak valahogyan, nagy nehezen, meg is lett. Mélyen lent a fenyõ-erdõben akadtam rá és lõttem meg. Ezalatt a lelkész fia szorgalmasan folytatta a medvék nyomozását és november 8-án lõtt is még egy medvét. Ezt valahol a szomszédban megsebezték volt, a fiatal vadász rátalált a vérnyomra és ezt lassan cserkelve néhány órán át követte. Végre nyolc lépésre állt a medvéhez, amikor az egy fenyõfa mélyen lelógó, sûrû, sötét ágai alól elõbújt és üldözõjével — bizonyára támadó szándékkal — szembe fordult, de a következõ pillanatban fejbe lõve rogyott össze. A vadat nyomban követve becserkelni nagyon érdekes, izgató, nagyon fárasztó, de egyúttal nagyon vadászias módja és bizonyára legõsibb formája a vadászatnak, de a medvénél éppenséggel nem veszélytelen. Mert a medve, különösen ha megsebezték, nagyon haragszik üldözõjére és nagyon goromba tud lenni. Azért a vadászatnak e módjához a testi erõn és kitartáson kívül hidegvér is kell, hogy a kritikus pillanatban nyugodt kéz irányítsa a golyót. (folytatjuk) |