| 1921 április | Írta: Sárközy György. A magyar vizsla standardjába mélyen elmerülve ülök íróasztalom mellett, elmélkedésembõl az ajtón erõs, férfias kopogtatás ver fel. — Szabad! — P… barátom lép be a barátságos melegtõl telített szobámba, ami éles ellentétet képez az utótélnek — most már február derekán — késõ vendég gyanánt bemutatkozó zimankós, havas idõvel. — Jó reggelt Gy… bátyám!
éppen most telefonált F… fõerdõtanácsos,
hogy ma hajnalban két kondát csapázott körül
Dezsõ, és így ha velünk tartasz 1/2 11-kor a
kocsi itt lent vár majd reád; én már megyek
is haza, hogy valami harapnivalót vegyek magamhoz. Ezzel P… barátommal kezet fogva, az gyorsan távozik. Én becsengetem titkáromat, a napi referádát meghallgatom és megadom a rendelkezéseket arra az esetre, ha valaki keresne. Majd pedig hivatalos helyiségembõl távozva, hûséges társamat 6.5 mm Mannlicher-Schönaueremet, a kellõ töltényekkel és távcsõvel rendbehozva, átöltözködöm egy téli vadászathoz méltóan. Alig fogyasztom el kis feleségem
által gyorsan feltálaltatott villásreggelimet, már
jelenti is tisztilegényem, hogy a kocsi itt van. Felcihelõdni
és kocsira ülni, megy mint a gondolat. Megindul a kocsi. A kisvárosi zajból mely a hetivásár napja miatt valamivel élénkebb is, úgyszólván semmit sem fogok fel, a járókeõkre nem ügyelek, mert gondolatvilágom elragad. Oda, ahová olyan ellenállhatatlan erõ vonz, hol a várva-várt vendégek még soha nem élvezett vadászörömökkel kecsegtetnek, mert vaddisznóhajtásra megyünk! És én még nem lõttem vaddisznót. Merengésembõl a kocsi megállása zavart fel P… K… barátom lakásánál. De nini, már itt is van P… K…, felül, jól betakaródzik és megyünk. Jó egyórai kocsizás után megérkezünk a hegy lábához, hol P… barátom és F… fõerdõtanácsos úrral találkozva, felesleges meleg ruháinkat a már ugyancsak ott lévõ kísérõknek átadjuk. Nekivágunk a hegynek, hogy annak gerincét érintve a kis vadászházat elérjük, hol Dezsõ a hajtókkal vár reánk. — A gyalogösvényen a legidõsebb megy legelõl, az diktálja a tempót. — Adja ki a rendelkezést fõerdõtanácsosunk. Akarva nem akarva, de meg minek is tagadnám, átveszem a vezetést és ezzel Diana bõséges kegyeibe ajánlva magamat kimért lassú léptekkel megindulok. Tudom már, hogy 3/4 órai utat és pedig mindig hegynek menve kell megtenni úgy, hogy felérve a hegyre ott Dezsõtõl azt az információt is kaphatjuk: még tessék csak vagy egy félórát gyalogolni, hogy aztán a lõállásba beérve a várva-várt vendéget méltóan fogadhassuk. A téli napnak verõfényes korongja éppen a hegyoromról, mint egy delelõpontról tekint le reánk és erõs élet-halálharcot vív a csípõs délkeleti széltõl csikorgóvá vált mintegy 3–4 cm vastag hóréteggel. Ez a hó jólesõ, meleg takarójává vált az utána egész télen át vágyódó és alatta andalító álmot eltöltõ anyaföldnek. Hátunk megett lent a völgy ölén csendesen pihen a vidéki kis falu, csak néha-néha tör fel hozzánk egy-egy kuvasznak ugatása. A lakóházak mentén elterülõ gyümölcsösökbõl egyik fáról a másikra szép szabályos hullámvonalban átcsapódó pirosbóbitás zöld harkálynak tülülü… tülülü kiáltása hallik. Odébb egyik ágról a másikra átsurranó és közben ezeknek minden zugát kikémlelõ cinegemadárnak, a közelgõ tavasz biztos elõhírnökeként ismert titike… titike… titike szólása cseng fülembe. Amily mérvben távolodunk az emberlakta helytõl, oly mérvben elevenedik meg körülöttünk minden. Nem mintha szemmel látható alakok jelennének meg az erdõ sûrûjében és annak misztikus magányában. Korántsem. De mindaz, amit egy vadász szeme lát, élõ bizonyságai annak az egész mindenséget átható gigantikus erõnek, mely a tavasz ébredésével olyan akadályokat nem ismerõ mozgásba hozza az erdõ és mezõ, a bérc és róna minden rendû és rangú lakóját. Ha hó fedi a talajt, élõ fotográfiát kap egyszerre a vadász maga elé, s csak úgy ugrál a szíve a nagy örömtõl és gyönyörûségtõl. Ott lépegetett óvatosan a ravasz vörös frakkos koma, és hogy minden félelemtõl mentesen sétált, látható már abból is, hogy a kis gömbölyû lábnyomok szabályos egyenletességgel nyomódtak bele a hóba és hogy lompos farkát szabadjára eleresztve, vele végigsepert a havon. Amott nyúlmama baktatott az õ jellegzetes elõl dupla, majd egymásutáni egyes-egyes, tojásdad alakra emlékeztetõ lábnyomokkal. Majd egy õzsuta a borjával keresztezi utunkat és lábuk nyomai elárulják, hogy a szegény mama már kiállotta a tûzpróbát, mert a jobb elsõ lábára sánta. Egy fiatal szarvastehán is erre vette az éj leple alatt magányos útját, míg amott pár száz lépéssel odébb az ágdöntéseknél egész szarvascsapat lakmározott az ágvégi rügyeken és borotválta le embermagasságban a puhahéjú fáknak oldalát. De már helyben is vagyunk! Vígan pattogó tûz körül áll a kisded, de kipróbált és legnagyobbrészt teknõvágó cigányokból álló hajtótársaság. Egyik-másik nagy hirtelen felkap egy tüzes parazsat, azt kérges tenyerében jól megtáncoltatja és így csapja reá hirtelen kupaktalan cseréppipájának nyitott szájára. Olyan nagyokat húz az önalkotta, szopóka és csutora nélkül sõrgyefa szárából, hogy szinte két oldalt horpad be tõle pofája. Elõáll Dezsõ, ragyogó orrával. Szinte lerítt róla a büszke öntudat és jelenti, hogy a déli lejtõ sûrûvágásának a nyugat katlanában öt darab gyengébb, a délkeleti katlanában négy darab közepes valamint egy magányos nagy darab fekszik. F… fõerdõtanácsos erre kiadja rendelkezéseit. Dezsõ a hajtókkal jobbra, mi pedig balra megyünk. Dezsõnek szigorúan meghagyja, hogy csak 1/4 óra múlva induljon el a hajtókkal, hogy mi a nagy gödrökön keresztül jó széllel elõbb elállhassunk. P… K… barátom kapja a sarkot, tõle jobbra az élen állok én, míg tõlem jobbra, de már a másodoldalban P… barátom áll; maga a fõerdõtanácsos a hajtás elé a frontra áll. A feltevés szerint ugyanis a disznók az oldalnak kell hogy menjenek, mert a szél felénk fúj. Amint elhelyezkedem és lábaim alól elkotrom a havat, látom, hogy a hajtók már a túlsó hegyoldalban vonulnak libasorban. Közvetlen elõttem egy korai virulásnak induló somfabokor, melyrõl egy már-már feslõ bimbós ágat letörve, kalapomba tûzök. Hallga!… mi az?! Odalent egy koppanás, mint amikor a hegyoldalban meginduló kõdarab ugrálva követi a szabadesés törvényét. Talán megindultak és jönnek már felfelé?… Ismét csend… Amott a túlsó oldalban P… barátommal egyvonalban megjelenik az elsõ hajtó, amint az õ kimért, lassú lépteivel szinte keresi lábai alatt a biztos talajt. Egyszerre csak mellettem a sûrû vágásában egy halk zörrenés, egy dobbanás és pehelykönnyûséggel szökell elém egy fiatal õzsuta, hogy aztán a félelem kifejezésétõl szinte kimeredt szemgolyókkal mint a sebesszárnyú sólyom tünjön el elõlem, mert hiszen csak alig pár lépés távolság választott el egymástól minket. A hajtók kiérnek, mi az eleve
kijelölt helyen összejövünk és ott tudjuk meg
Dezsõtõl, hogy a disznók szembe a szélnek
és a hajtóvonalnak, azon félkeresztben ki- s áttörtek
a másik hajtásba. Sok vesztegetni való idõnk nincsen. P… K… barátom az ormon kap állást, én alatta az oldalban, tõlem balra egy mélyvízhordásos szakadék, melynek túlsó szélén fog állani P… barátom míg a rendezõ fõerdõtanácsos majd keres magának a jobb szárnyon helyet. Amint megyek az állásomra, egy hatalmasan megtaposott disznóváltóra érek és lejjebb egy kisebb ugyanilyen váltóra. Ez utóbbit is elhagyva állást veszek, de úgy, hogy a hepehupás talajon jól odaláthassak az erõs vadváltóra. Végre látom vadásztársaimat is, amint a meredek oldalon küzdik fel magukat és az élre felérve felém fordulva mutatják, hogy disznók már tovamentek. A hajtást azonban már nem lehetett feltartani, hát maradt minden a terv szerint. Egyszerre néma csend… Egy végtelenségnek tetszõ idõ… és újból megindul a már elõbb hallott zörgölõdés. Azonban habár most már közelebb is van, de sajna, úgy veszem észre hogy az, ami elõttem a sûrûségben mozog, el fog elõttem haladni anélkül, hogy még csak meg is láthatnám. A mozgás mindjobban távolodik tõlem és egyszercsak ismét csend lesz. Gondolom, most ért oda az erõs vadváltóhoz és majd azon óvatosan ki fog lépni. Teljesen odafordulok és készen tartott puskával várom a kedves vendéget, mert hogy a remete Õnagyságának kell lennie, azt az összes lejátszódott eseményekbõl biztosra vettem. Sokáig így várok, de sajnos hiába… Egy halk fütty üti meg füleimet a hátam mögött. Visszanézek, s látom, hogy P… barátom, kinek az átellenes oldalból ide belátása van, erõsen integet és jelzi, hogy már elment a disznó, ki a gerincre. — No, mondok koma, ott jó helyre kerülsz, mert P… K… barátom golyója sem szokta eltéveszteni az irányt. Azonban ott is minden csendes marad, nincs lövés. Átnézek P… barátomhoz, az már leült a vadászszékére, ezzel mintegy tanújelét adván, hogy nála is elkövetkezett ugyanaz az állapot mint nálam, a csendes lemondás. Önkénytelenül végigjáratom szemeimet az elõbb még oly sokat ígérõ sûrûségen és mert már a hajtók kopácsolását is hallom, éppen vállamra akarom akasztani fegyveremet, mikor mellettem jobbra a sûrûségben szokatlan sötét színû valaminek a mozdulását vélem megpillantani. Lövésre kész állásba helyezkedem, mert a másik pillanatban már látom is egy disznónak a körvonalait kibontakozni, amint a második kevésbbé járt vadváltón kifelé tart, követve egy másik darab által. Mintha szellemek járnának elõttem, a fekete árnyak oly nesztelenül közelednek és egyszercsak mint a cövek, úgy állanak meg. Lõni a nagy sûrûségtõl nem lehet. Aztán továbbindulnak a felvett irányban, de egy harmadikkal megszaporodva. Úgy látom, hogy egyanyányiak, tavalyi süldõk lehetnek. Mintegy 10–15 lépésre tõlem újból megállanak és hallgatódznak. A sûrûségtõl lehetetlen a lövés. Diana légy velem! – csak pár lépés még és bizton leadhatom a lövést. De mint a szobor úgy állanak. Ekkor a nap úgy esett bele az elsõ disznónak a bal szemébe, hogy az fényt vetett felém. Elhatározom hirtelen, hogyha már máshová nem lehet, hát ebbe a fénylõ pontba célzok. Belenézek a távcsövembe, de a közeli sûrûség miatt semmit se látok. Gyorsan a távcsõ alá süllyesztem tekintetemet és pont ott találom azt a bizonyos fénylõséget, amelyet ha látok, akkor lõhetek. Az biztos, hogy ez nem a várva-várt nagy kan, láthatom, mert nagyon közel van… Éles lövés hasítja a levegõt és… ott fekszik az én elsõ vaddisznóm, nemcsak szemközt, de valósággal szembe lõve, melyrõl aztán elmondhatom, hogy ez az én elsõ disznóm. Még csak azt kell a történeti igazságért leszögeznem, hogy a disznó kb. 80 kgr.-mot nyomott és hogy mikor P… barátomnak kézjelekkel tudtára adtam, hogy immár fekszik a disznó — ha mindjárt nem is a remete —, akkor az én barátom magasra emelgette a gyorsan levágott suhogót, mint leendõ keresztapát, amely szertartás a hajtók nagy gaudiuma között in flagranti végrehajtást nyert. |