1921 április

VADÁSZÓVODA. Írta: dr. Szlávi Kornél. Szerkesztõségünk belátta, hogy a hazai vadászati tudomány emelésére sürgõsen energikus lépéseket kell tenni, mert e fontos szak teljesen elhanyagoltatván a hazai vadászmesterség nívója napról-napra süllyed. Igazi magyar alapossággal tehát gyökerében akarjuk a bajt orvosolni s mindazok részére, akik akár maguk érzik, hogy arra rászorulnak, akár pedig akikre vadásztársaik többsége általános és titkos szavazás útján kimondja: sorozatos tanfolyamot nyitunk, amelynek elsõ szakában (vadászóvoda) járni s a fogalmakat megismerni és nevükön megnevezni tanítják meg a még minden jóra hajlamossággal bíró, de még vezetésre szoruló kedvencünket. Ha ezen fogalmakkal már tisztába jött: a vadászati középiskolába kerül, s akiket ambiciójuk még magasabb — különösen teoretikus — ismeretek felé vonz, azok a végsõ tudományos simításokat a Hubertus mûegyetemen fogják elnyerni. Hazánkban leggondosabb kereséssel fellelhetõ vadászszakértõkbõl költséget nem kimélve válogattuk ki azt a kisded, de elszánt csapatot, kik mint tanerõk mûködni s elõadásaikkal írásban és szóban a nagy eszmét diadalra juttatni fogják. E sorokkal tehát ünnepélyesen megnyitjuk a vadászóvodát, melynek folyamán tanítványaink mindavval, ami a vadászathoz szükséges, meg fognak ismerkedni. Látni fogjuk, hogy születik a vadász, mint szerzi be a szükséges és nem okvetlenül szükséges szerszámját, hogy jut területhez, hogyan kezd vadászni, miféle bakokat lõ s hogy növi ki magát komoly vadásszá. Beszélni fogunk a jó és rossz vadászkutyákról, puskákról, vadásznyelvrõl s legvégül magának a vadásznak mint olyannak különféle válfajairól. A vadász születése. Megállapítást nyert, hogy az esetek legnagyobb részében családi terheltségrõl van szó, mert szenvedélyesen vadászó embertársaink családfáit beható vizsgálat alá véve a felmenõk között az esetek 80%-ában találunk olyan egyedeket, kik már e kór határozott tüneteit mutatják. Ha a családi terheltség nem mutatható ki, úgy a baj keletkezése erõs és sûrû ragályozásra vezethetõ többnyire vissza s a ragályt az illetõ egy sokat vadászó jóbaráttól vagy távolabbi atyafitól szedi fel. Hogy a betegség túlságos terjedésének elejét vegyük, kövessük Oberländer tanár «Lehrprinz»-ben hangoztatott azon tanácsát, hogy «laikusok» elõtt vadászatról lehetõleg ne beszélünk s a vadászattal járó élvezeteket csak a legintimebb vadászi körben, esetleg törzsasztalnál vázoljuk. Képzeljük csak el, ha mindenkibõl vadászt nevelnénk, mi lenne akkor a vadászbérletekkel? A betegség kitörése csak a legritkább esetekben robbanásszerû s többnyire egész enyhe szimptómákkal kezdõdik. Az illetõ mûkedvelõ hajtónak ajánlkozik, majd kölcsönkért puskával próbavadászatokat rendez, s ha véletlenségbõl sikerül neki aztán valamit lepuffantani, akkor menthetetlenül el van veszve. A baj — sajnos — gyógyíthatatlan, s attól az áldozatot csak a halál szabadítja meg. A puska megvétele után a szimptómák mind sûrûbben és súlyosabban mutatkoznak: vadászjegy váltása, vadászegyletbe való belépés, s last but not least egy kutyának nevezett négylábú állat beszerzése. A «betegségben» szenvedõk még akkor is, amikor nem hódolnak szenvedélyüknek, már elsõ pillanatra felismerhetõk vagy tüntetõleg kopottas kinézésû, valójában azonban ócska ruházatukról, vagy pedg kínosan stílszerû s lehetõleg célszerûtlen tiroli ízû dresszükrõl. A kezdõ vadászt társai a legnagyobb tisztelettel kezelik s magukat lehetõleg távol tartják tõle, természetesen csak azért, hogy szenvedélyében ne zavarják; az nem igaz, hogy félnek a megsörétezéstõl. Különös szimptómája a betegségnek, hogy olyan kezdõ vadász még nem akadt, aki azt mondta volna: «egyelõre nem megyek társaságban vadászni, mert nem tanultam még meg a puskával bánni». Hogy azután a megindult lavina mely irányba halad tovább s emberünkbõl komoly vadász hogy fejlõdik, azt már majd késõbb fogjuk látni.