| 1921 július | Írta: dr. Szlávi Kornél. Egyetmást elmondtunk már az utolsó alkalommal a vadász legfontosabb segítõjérõl — a puskáról, de még azon esetben is, ha csak a legelemibb dolgokra szorítkozunk, még egy «eresztést» kell a tárgyra szánnunk. A kezdõ vadász, ha már néhány életunt nyulat és foglyot lepuffantott, önérzetében hirtelen megszilárdul s meg van gyõzõdve, hogy Carver is kismiska már hozzá képest. Elsõ eredmény, hogy lehetetlen távolságokra lövöldöz s kellemetlenül meg van lepve, hogy a hatás, «szóra sem érdemes». Természetes, hogy a puska a hibás; rendel tehát egy új lõszerszámot, «mindkét csõ full choke». Ezek azután azok a ritka «alkalmi vételek», de nem a mi kezdõnk, hanem annak szempontjából, aki tõle a fegyvert rövidesen potom pénzért megveszi. Mert bizony a choke csõhöz jól — sõt talán nagyon jól — kell lõni tudni, mert különben az ember «símán» elhibáz mindent. Tessék megpróbálni egy galamblövõ puskával sárszalonkázni menni. A legkellemesebbnek találtam, ha mindkét csõ fél-choke, ezekkel még a kezdõ is boldogul. A choke-csöveket csak galamblövészetre, téli nyulazásra, fácánhajtásra és vadlibázásra szerettem használni. A galamblövészet — ha már szóba került — kitûnõ iskolának tartom, de nem a lövési ügyesség elsajátítására, hanem azért, mert itt lehet megtanulni, hogy mily óriási különbség egy galambra (tehát akármilyen vadra) 22 vagy például 28 méterrõl lõni. Rájön az ember nemcsak arra, hogy minden félméter többtávolság nagyon de nagyon sokat számít, de arra is, hogy mennyit lehet adni olyféle kijelentésekre, hogy 50, sõt 80 méterre szokott valaki lõni és vadat el is ejteni. Megtanultam azonkívül a galamblövészeten azt is, hogy tulajdonképpen mily fontos a dispositió és hogy mily hamar kifárad a lövõnek a szeme és keze, vagyis egész «verklije». Némelyik társam már a tizedik galambnál szemmelláthatóan fáradt volt, magam a tizenötödik körül kezdtem érezni az idegek ernyedtségét, illetve néha túlfeszültségét s voltak — de nagyon kevesen — akiknél még a huszadik galambnál se látszott ily hatás. Ide a témáknak oly sokasága kapcsolódik, hogy csak gyõzze az ember papírra vetni, de azok sajnos túlhaladják az óvoda keretét. Beszéljünk inkább a
lövési módról, tehát kapáslövõk,
versus léniázók és elébe tartók
kontra rátartókról. Sok-sok papirost és nyomdafestéket
fogyasztottak úgy bel- mint «külhoni» szakértõink
e peres ügyben, de a kérdés még jogerõssen
elintézve nincs. Hirtelen elõbukkanó és rövid ideig mutatkozó vadat mindig kapásból, a messze keresztbe haladót célozva követve, a két végletbe nem esõt pedig akár így, akár úgy, de inkább kapásból lövöm. A célozva követés két fõmódját is megfigyeltem magamon, mert néha a vadra reátartott (rácélzó) puskával követem azt és lövés elõtt közvetlenül lendítem a vad elé puskámat, illetve a célpontot, néha pedig már úgy kapom fel puskámat, hogy az elsõ pillanattól kezdve a vad elé «mutat» s így lendítem annak haladási irányába a lövés pillanatáig. Eredmény tekintetében különbséget a fenti módszerek között nem találtam és tapasztaltam. Találni — de még inkább hibázni — mindegyikkel egyformán lehet. Ezen meggyõzõdésemet az idevágó szakirodalom elég részletes átböngészése sem tudta megváltoztatni. Azt, hogy némely alkalommal az ember tûrhetõen, máskor jól s végül néha «kutyakomiszul» lõ, sokkal apróbb körülményeken fordul meg. Így például egy-két megfigyelés magamról: Ha a vadászatra, vagy pláne galamblövészetre menve gépkocsit vezettem hosszabb úton, rosszul lõttem. (A szemeket és idegrendszert fárasztja a gyors gépkocsi vezetése). Golyós-céllövészetnél egy pohár sört vagy csésze feketekávét megéreztem. (Természetesen, nem elõnyösen.) Nem szabad felváltva használni fekete-füstös lõport és füstnélkülit, mert a füstös lusta-lassú, a füsttelen pedig sokkal brizánsabb-hevesebb, úgyhogy füstös patronoknál jóval többet kellett a futó vad elé tartanom, mint füstnélkülinél. Ha tehát az ember megszokta az egyiket, maradjon annál. (Puskapor-monogámia.) Nagyon rontja a «formát» (nem karcsúság, illetve megjelenés, hanem lövés tekintetében is) a túlsok és túlvastag ruha. Ha a vadász magát józan kritikával figyeli, úgy sok idevágó megfigyelést tehet. Magától értetõdõnek tartom azt, hogy az ember mindig a megszokott puskájával vadásszon. Mielõtt a lövéssel végeznék, még a «terítés» és «átütõ erõ» kérdését kell röviden érintenem. A két fogalom éppenséggel nem «födi» egymást, tehát elõfordulhat, hogy egy szépen terítõ puska, melynek lõképén a sörétszemek egyenletesen vannak eloszolva, lövésének átütõ ereje tekintetében kifogásolható, illetve nem állja ki a versenyt egy másik fegyverrel, melynek a sörét elosztódása nem oly egyenletes. Ez a két kérdés, valamint a belövési távolság azonban már a vadászmûegyetemre tartozik. A paradox-csövû puskák súlyelosztása (nehéz csövük folytán) nem ideális s azoknál jobbnak tartom a hármascsövû puskákat, persze csak oly területen, ahol érdemes a golyós csõvel járó súlytöbbletet cipelni, tehát leginkább erdei vadászatokon, ha nem kifejezetten nagyvadra szól az ének. Az angolok találmányai közül az ejector — tisztán tartott puskát feltételezve — pompás, ellenben a szíjnélküli puskából nem kérek; azt magyar vadász legfeljebb majd akkor fogja megszokni, ha a magyar rónán kakaó, kávé és gyapotcserje fog nagy kiterjedésû farmokon pompázni, mint azt egyes lelkes szakértõink ajánlották és megjósolták. Befejezésül a puskapucolásról. Jegyezze meg az ovodás, hogy rég elmúlt már az idõ, amikor azzal mentegette magát a rendetlen vadász, hogy azért nem tisztítja fegyverét, mert a rozsdás belsejû csõnek nagyobb a «brandja». Ezeken a vicceken már túl vagyunk. Minden manapság árúba bocsátott «fegyverolaj» jó, csak arra vigyázzunk, hogy «még aznap» húzzuk ki a csövet s kenjük be a fegyvert. Sok lövés és füstös lõpor után salakos lesz a csõ belseje, (ilyenkor a legszelidebb puska is rugni kezd) s viszonzásul drótkefét kell õkelmén egy-kétszer végig húzni. Persze ilyenkor ne képzelje magát az «illetõ» vadembernek, aki élénk dörzsöléssel tüzet akar kicsiholni, hagyja inkább az élénk dörzsölést máskorra. |