1921 január

PRO DOMO. Írta: Bársony István A magyar életet az egész vonalon kegyetlenül megbénította a «béke», amelyet ránk kényszerítettek a «gyõztes» hatalmak, anélkül, hogy bennünket megvertek volna a háborúban. Errõl ma hiába beszélünk; ezt mi hiába jajongjuk; a panasz egymagában semmit sem ér; az igazságtalanságok ránk esõ részének feltárása meddõ fáradozás marad mindaddig, amíg egyrészt a dolgokat és általában a történelmi eseményeket érlelõ idõ, másrészt a magunk szívós ereje, — amely persze most nem fizikailag, hanem kulturirányban értendõ, — meg nem hozza számunkra a mindhalálunkig remélt kárpótlásokat. Ez nem azt jelenti, hogy sérelmeinket ne emlegessük; hisz' a hallgatásba a belenyugvás látszatát magyarázhatnák bele azok, akik végkép elhallgattatni vágynának bennünket. De a magunk tisztán látása egyszersmind alapja annak a jobb elhatározásnak, hogy minél kevesebb idõt és fáradságot áldozzunk célhoz nem vezetõ erõfeszítésekre. Keresnünk és megtalálnunk kell tehát azokat a lehetõségeinket, amelyek célunkhoz vezethetnek, — s ebben minden kasztnak, osztálynak, közösségnek, sõt minden egyes magyar embernek meg van a maga feladata. Ezen a helyen, a dolog természeténél fogva elsõsorban ahhoz a «közösséghez» szólunk, amelyet a magyar vadászok nagy testületében találunk meg. Ez a testület ma talán még keservesebben meg van bénítva, mint bármely másik, mert jóformán az élete fõfeltételeit — köztük legnélkülözhetetlenebb területeit — vesztette el. — A nemzet sorsának az újjáépítésében így vagy úgy részt kell venniök valahogyan mindazoknak, akiket munkabírásuk erre alkalmassá teszen; bármely nemzeti munka legyen is az, amely számukra kínálkozik, mégis csak teret nyit a megváltozott hivatásban az élet folytatásának: — de a vadászat nemes ügyének a megmentése csak vadászoktól várható, akik ösmerik ennek a mi nemzeti értékünknek (a vadászatnak) minden erkölcsi és gazdasági becsét, de csak addig foglalkozhatnak magával az üggyel szívós odaadással, amíg bennök a más egyéb hivatás gyakorlása mellett az az érzés is megmaradhat, hogy nem szüntek meg egyszersmind vadászok lenni. Vadászok, a szónak abban a sokszor fejtegetett legszebb értelmezésében, amely igazi férfiasságot, magyarságot és becsületességet von össze egy szentháromságba. Ennek a tömörítésnek, egységesítésnek, életbentartásnak, a közösségben rejlõ erõk nyilvántartásának, a reménységek fellobogtatójának, a bizalom megerõsítésének, az ellankadás megakadályozásának, a testvériség ébrentartásának, a vigasztalásnak és az új feladatokra elõkészítésnak, általában mindennek, ami magát az életet jelenti: elsõ és leghathatósabb tényezõje az egymással érintkezés lehetõségét biztosító és az ügy zászlaját lobogtató vadászati szaksajtó, — az a kevésszámú vadászati szakközlöny, amely a mai viszonyok közt csak áldozatkészséggel tartható fenn, értvén áldozatkészség alatt azok közremûködését, akik mint kiadók, szerkesztõk és munkatársak, pénzt és idõt szánnak a vállalkozásukra. A vadászközönség együttérzését ezek a szaklapok ápolják; ezek tájékoztatnak bennünket lehetõleg mindarról, amit megnehezült érintkezésünk folytán vagy nem, vagy csak szórványosan és hiányosan tudhatnánk nélkülök. Ezek közlik a leglényegesebb tudnivalókat, a vadászati vonatkozású, a vadászokat bármiképen is érdeklõ kormányrendeleteket, amelyekrõl a mai szûk keretek közé szorított napi sajtó még kivonatosan sem tájékoztat. Ezek a szakközlönyök folytatják a tanítás és képzés feladatát minden vadászati kérdésben. Nyújtanak ezenkívül sok szórakoztató idõtöltést, jól megírt vadászesetek és emlékezések közlésével. Az egyelõre falon függõ vadászpuskák gazdái — akik ezer meg egy okból szüneteltetni kénytelenek magokban a gyakorlati vadászt, — ezekben a szakközlönyökben találják meg vágyaik magyarázóját, bátorítójukat, reménykeltõjüket, legjobb barátjokat. Az ily orgánumok sorvadása és pusztulása a legnagyobb csapás volna magára az ügyre, amelyet nem tehet tönkre más, csak az érdekeltek közönye és nemtörõdömsége, ami egyébiránt minden egyebet is megbír ölni, megbír bénítani, nemcsak a vadászatot. Ettõl a közönytõl féltem én az ügyet leginkább. Pedig egyedül a szívós egyakarat érheti el a sóvárgott megkönnyebbülést, és általában a múlhatatlanul bekövetkezendõ reformok hasznos eredményét. Az ilyen egységes akaratra a szaksajtó buzdít; az irányokat avatott tollak vannak hivatva közvetíteni a vadászközönséggel, amelynek a tájékozottak mellett mindig vannak felvilágosításra és nevelésre szoruló tagjai. Szaklapok nélkül az ilyenek teljes sötétségben maradnának. De a legképzettebb vadászok is némáknak érezhetnék magokat; hisz' a szavuk csak a sajtó útján érvényesülhet és válhat hallhatóvá, megérthetõvé. Az kellene tehát, hogy akármilyen lerongyolódott állapotban van is mai napság a vadászatunk, senki se legyintsen rá lemondóan, hanem fogjon össze minden erõ a talpraállítás, az újjáalkotás és megerõsítés munkájában. Nem szabad a szócsöveket, a zászlótartókat, a szaklapokat elhanyagolni, mert bennök rejlik a megújhodás alapja. Ezeknek a lapoknak kivétel nélkül életben kell maradniok, mert mindegyikre szükség van. Verseny nélkül sehol sincs igazi haladás: hadd versengjenek nemes és úri módon, mint testvérbajvívók, akik nem egymást ütik, hanem abban igyekeznek egymást felülmulni, hogy a közös ellenségen ki üt nagyobbat és ki cselekszi ezt okosabban, eredményesebben. Ha minden szakközlönyünk minden elõfizetõje és olvasója csak egyetlen új hívet szerezne a lapjának, az már százpercentes erõsödés volna, aminek a jelentõségét mindenki megérti, ha nem is financkapacitás. A lapok elõállítása ma rendkívül drága, mert drága a papiros, a nyomda, a pósta és minden más; legolcsóbb még a szerkesztõség, amely jóformán nobile officiumot végez. De az írót s a szerkesztõt csak az kárpótolhatja, ha a szava nem pusztában kiáltó szó; — ha érzi, tapasztalja, hogy vannak, akiknek beszéhet, akik hallgatják, s már ezzel is biztosítják. A nagy vadászközönségen múlik, hogy a hivatottak kedvöket ne veszítsék, bele ne fáradjanak, áldozatkészségökbe. Ma napság egyelõre minden szakközlönyünk hónaponkint csak egyszer jelenik meg; — de minél komolyabb lesz a támogatás, annál hamarabb adhatnak többet a lapok is; annál könnyebben térhetnek vissza régi formájokra és terjedelmökre. Ám addig is életben kell maradniok ezek alatt a nehéz idõk alatt, amikor a szóvivõk teljes elszámolása végkép kiszolgáltatná a vadászat jövõjét azoknak, akik ezt a jövõt végveszéllyel fenyegetik. Sem a vállalatot, sem személyt nem favorizálunk. Csak az az egyetlen érdek van elõttünk, hogy szakközlönyeink fenntarthatók legyenek és teljesíthessék kötelességöket. Minél szomorúbb a helyzetünk, annál több okunk van a legszorosabb összetartásra. Ha a szaksajtó orgánumainak utai itt-ott talán eltérnek is, azért a céljok annyira közös, hogy a lényeges dolgokban feltétlenül találkozniok kell. Ebben hiszünk, bízunk, mert ez nem is lehet máskép. Napról-napra láttuk a pártoskodás túlzásának a széthúzásban nyilvánuló következményeit más tereken. Ne pártoskodjunk tehát, mert ezzel csak árthatunk magának az ügynek, amely nem csupán a vadászoké, hanem elsõsorban az országé. Sokkal nagyobb nemzeti érték forog kockán a vadászat ügyében, semhogy bármelyik jóhiszemû védõjéért ne volna kár, ha kidõl. Úgyis megdöbbenéssel állapíthatjuk meg, hogy pusztulunk-veszünk akkor is, ha csak a végzet oldozgatja kévéinket, a magunk hozzájárulása nélkül. Legjobbjaink régi gárdájából maholnap alig marad hírmondó. Kidõl közülünk egy-egy pillére a vadászat ügyének s a pótlás mind nehezebbé válik. Kevés szaklapunkra rájok kell osztanunk minden lehetséges támogatásunkat, hogy el ne hallgassanak a sorvadás halálos betegségében. Ezt követeli a szorosan vett vadászat mellett az egész magyarság érdeke. Mert a magyar vadászat régi fényének és nagyszerûségének a visszaszerzése, ennek már a puszta reménysége is, egy okkal több arra, hogy minden magyar vadász csak még fanatikusabb irredentista legyen.