1921 június

FIATALKORI EMLÉKEK. Írta: Sparatiu G. I. Kényelmes bõrfotelbe süllyedve, füstkarikákat fújva átengedem magamat az édes semmittevésnek, szemem megakad a többi vadásztrófeáim közt egy kis harison. Hogyis kerül õ ide? Hol is lõttem, hogyis volt? Rég elmúlt idõk emléke újul fel lelkemben — igen emlékszem már. Akkor kaptam volt 20-asomat s boldogult jó édesanyám megengedte, hogy Józsi bácsival elmehessek vadászni. Akkor láttam s hallottam magam elõtt az elsõ csapatot felrepülni — prr-pr-prrrrr! Egy harmatos reggel, az éj izzadása ott gyöngyözik a fûszálakon, egy ritkás öreg tölgyfaerdõn vezet át utunk. Nagy zsibajjal, lármával repkednek szerte-széjjel mátyások s a gézengúzok pezsgésbe hozzák véremet. Ha nem szégyellném magam a többi vadász s különösen Józsi bácsi elõtt, bizton utána eresztettem volna egy pár lövést. Hisz ma van igazi vadászpuska-ólom nálam! Kiértünk. A sárga tarlók friss földszagot lehelnek ki magukból közben vörös fényben úsznak az illatos heretáblák. Itt-ott egy virágos rétteknõ. Csak a zabtáblák állnak még érintetlenül s a reggel hûs fuvalmában ringatva, zizegve mesélik el az érett kalászok éjjeli álmukat. Ma kezdem a természet gyönyöreit, szépségét ismerni, élvezni, szeretni. A munka kezdetét veszi. Oszolunk. Józsi bácsi mellé kerülök bal szélsõnek, szúrós szemei reám néznek, mintha mondanák: «Aztán fiú szégyent ne hozz a fejemre.» Egy heretábla fekszik elõttünk, misztikus rejtély. Mi lappang benne? Mit tartalmaz? Ni — ott van alig 30 lépésre tõlünk, ott áll Józsi bácsi Treffje mint egy szobor, elsõ lábát felemelve sunyin pillant felém. Istenem, de ver a szívem, a vér a fejembe száll — s mialatt lassan közeledem feléje, Józsi bácsi szavai jutnak eszembe, «nem megijedni, nem rögtön puffogni, szépen elhúzni hagyni õket — fõ a nyugodtság». Allons! hangzik Józsi bácsi szava. Prrr-Prr-Prrrrr! Szívem a torkomban ver, mindkét lövésem eldördül, térdem remeg. Treff a messze elvonuló csapat után néz, majd reám. S mintha gúnymosolyt látnék szemében, sietve Józsi bácsi felé tart. Majd Józsi bácsira tekintek, ki hangosan nevetve szól: «Nem baj, lesz ez még rosszabbul is.» Nem szólok semmit, nagyokat nyelek, fojtogat a sírás, de összeharapom fogaimat, juszt sem — csak kerüljön még egy elibém majd… de ez már nem vadász-szenvedély, ez már vadász-düh! A heretábla végéhez értünk; Vigyázz! Lassan — a kutya mozdulatlanul áll szemeit a herébe fúrva — Allons! Prrr-Prr archoz a fegyvert — tek-tek! Józsi bácsi dupláz, kettõ esik. Miért mondott csütörtököt az én jó kis puskám? Dühömben elfelejtettem tölteni. Pedig most sokkal nyugodtabb voltam, biztosan találtam volna. Ordítani szerettem volna mérgemben; azon a ponton voltam, sarkon fordulni és hazamenni. Úgy látszik Józsi bácsi érzi mi megy bennem végbe, nem nevet ki, szavakkal vigasztal «ne dühöngj öcsém, ez már velem, öreg vadásszal is megesett». Ez balzsamos ír. Ez jólesik, kezd haragom csillapodni. Vigyázz! gyorsan megtöltöm fegyveremet, közvetlen elõttem felrepül — látom összekötve a léggyel — fekszik. Versenyt akarok futni Treffel, de már hozza. Nem fogoly. Haris. Nem bánom, akármi, de lelõttem, s milyen szép. Megdicsér Józsi bácsi s ez többet ér a világ összes kincsénél. Ujságpapirosba csomagolom vadászkabátom széles zsebébe csúsztatom óvatosan. Elsõ vadászzsákmányom! Józsi bácsinál áll Treff — Prrr — kettõ pottyan, szép lövés ez Józsi bácsitól, de már nem tudom úgy bámulni, ha nálam két haris szállt volna fel biztosan lepottyant volna mind a kettõ. Gyermekész, vadászszenvedély, de jól esik így gondolkodni. S Treff megint áll. Most már én biztatom. Allons! A hátán sörte módjára áll fel drótszõre, vinnyog s reám néz. Mit jelent ez? Archoz emelt fegyverrel közeledem, Allons! Istenem mi lehet? Egy pillanat alatt az elefánttól a nyúlig mindenre gondolok. Most ugrik ki, Treff hirtelen daun-ba ereszkedik, fegyverem szól, s elejével nagyon vonszolja magát tovább egy nagy szürke kandúr. Apport! Hangzik Józsi bácsi szava, Treff már ott van, nyakcsigón ragadva, egy párszor jól megrázva, s undort mutató szájjal eldobja magától, de már akkor én is ott voltam, felemelem, nézegetem, ha nem volna itt Józsi bácsi elvinném és ezt is kitömetném. «Bravó fiú, mesterlövés volt» — hangzik Józsi bácsi szava. Tõlünk jobbra vígan szólnak a puskák, a nap melegen süt már, dél felé jár az idõ. Igen ott a nagy tölgyfa, melynek árnyékában lesz majd a gyülekezõ, s megint a macskámat nézem — Prrr, prrr — két lövés és utána dörgõ hangon: «Dobd már el ezt a dögöt fiú», s elõre, ott van valahol elõtted a sebzett fogoly. «Apport Treff!» Nini, látom, itt ül elõttem öt lépésre meglapulva a fûben — s mielõtt Treff ideérne, szól fegyverem és ronggyá lõttem, csak maradványait viszi Józsi bácsinak. «Na ez aztán szép volt, szégyelld magad, Te gyilkos.» Kiértünk az útra. Lesütött szemekkel lépek Józsi bácsi elé, bocsánatot kérve, elragadtatva a szenvedélytõl nem is tudtam, hogy lövök s kértem ne mesélje el a többi vadásznak, amit meg is ígért. Ebéd után elballagok a közeli ákácosig, hátra tekintenek, látom vígan vannak, reám nem figyelnek, elõveszem harisomat, vigyázva kibontom. Most veszem csak igazán szemügyre. Csõrét nézem, szemeit nyitogatom, lábait, majd szintén bámulom. Biztosan a vidék legszebb harisa ez. Csak szép lesz majd kitömve! Józsi bácsi hangja riaszt fel ábrándozásomból, jöjjek már, mert indulunk. Szóltak a fegyverek vígan egész délután, én lövéshez nem kerültem, egyrészt örültem is neki, mert ha packázom, oda lett volna Józsi bácsi elõtt egész renomém. Öt órakor indult vicinálisunk, ott lógott mindenki zsinórján zsákmánya, csak nekem nem. De nem szomorkodtam azon, sõt ellenkezõleg, harist csak én lõttem! Most is reám néz a szekrény tetejérõl, mintha mondaná, ugye szép idõk voltak azok? Emlékszel még? Akkor tanultad meg a nagy természetet csodálni, bámulni, szeretni, aznap lettél vadász. S ezt mind-mind nekem köszönheted!