A két óriás harca véget ért. A gyõzelmes tavasz feslõ ruházatát halvány csillogással csókolgatja az ifjú napsugár. A sarjadzó bokrok kusza sûrûjébõl fülemüle, a tovasietõ felhõk elérhetetlen magasságából pacsirta nászdala hirdeti az ifjúság, az élet diadalmas megujhodását. A legyõzött ellenség — fázósan rohanó szélparipáján, sötéten gomolygó felhõfoszlányokba burkolózva, — néha-néha megkísérli elvesztett hatalmát visszaszerezni; de a halódó utolsó erõfeszítése megtörik az ifjú tavasz mindent eltaposó életerején.

A sokat háborgatott vad a fajfenntartás, a párválasztás, a családalapítás gondjaival foglalatoskodik. A már bepárzott férjek és a még pár nélkül verõdõk — egymásra akadva — parázs viadalba kezdenek. Ilyenkor a legyõzött vetélytárs jól megtépázva ugyancsak szedheti irháját, hacsak magára nézve komolyabb befejezést nem akar. Megjöttek a nehezen várt bagolyfejûek, a szalonkák is. Oda tartok, ahol a legjobb húzóhelyük van; az uraságival határos, ritkásos, vizenyõs vágásba, hol tavaly õsszel még novemberben is sikerült két darabot felhajtatnom.

Az erdõ fái bontogatják rügyeiket. Messzirõl még vörhenyes kopaszsággal olvadnak össze, melyet csak itt-ott tarkít egy zöldellõ nyíres, egy fenyõcsoport foltja; de közelebb érve a bokrok zöldje már élénkebben mutatja az ujhodást. Az idei májusfából márciusfa lett; korán kicsalt libbenõ leveleivel bujókázva játszik a csalfa tavaszi szél.

Tágas tisztásra érve smaragdszínû fûszõnyegen hófehér foltok ötlenek szemembe. Mintha nagy darab zöld szövetre vakítóan fehér leplet dobtak volna oda hanyagul; a gyûrõdések helyét, az egyenletes fehérségbõl itt-ott elõtörõ halványzöld színek árnyékolják. Közelebb érve teljes pompájában tûnik elõ a virágzó kökénybokrok sokasága. Egymást majdnem összenyomva, ezer és ezer apró bimbócska, virágocska lepi el a tüskés ágakat; az egész bokor egymásra fûzött habfehér virágocskák szabálytalan sokasága. Mintha télapó mérges haragjában utolsót rázva szakállán, hópelyheit a bokrokra szórta volna rá!

— És a rét, a mezõ!… A zöldelõ rét fehér és sárga virágok sokasága. Néhol — a más fajtát nem tûrve — oly csomót vernek, hogy a sárga vagy fehér színen kívül nagy darabon más nem is látható. Másutt barátságosan összeférnek a rét fûszála, a sárga szirmú boglárka, a fehéres szappanvirág. A szegény mezõ csíkos szalagokra hasogatott testén a megnövekedett õszi vetést a pajkos szellõ játszi rohama fodrozza. Bohókás kedvében végigszánt az ittfelejtett ugaron; más híján egy elárvult bojtorján száraz csontjait zörgetve. Azután a dülõút porszemét kavarja, forgatja; nagy csomót emel a magasba csak azért, hogy hirtelen eleressze s hogy a következõ pillanatban a bokrok sarjadozó ágait ingergesse, tréfázgassa. Most szétterül, azt hisszük, hogy halódik, elhal, pedig már ott száguld, halkan danolászva, a telefonpóznák kifeszített húrjai között.

Az erdõ felõl madárdal fogad. Egy feketerigó fuvolás hangja csendül felém valamelyik bokor ágairól. Megpillantom, amint földre száll: a nedves földön bizonyosan bogarak, férgek után kutat. Lépteim zajára menekül, csõrébõl hosszú giliszta csüng alá. Ha tudná a kis oktondi, hogy örömmel nézegetem, talán barátságosabb volna! Egyébként csöndes az erdõ. A vékony sudarak unalmas némasággal meresztgetik ágaikat. Csupaszak. Félve, gyáván bontogatják rügyeiket, ellentétben a bodzával, amely nagy bátran szaporítja zöldelõ leveleit. Vagy talán az okos elõvigyázat, a tapasztalat az, amely mérsékletre inti az erdõ ez óvatosabb fáit? Lám a bodzafa, a maga szeleburdiságával mégis megmarad! Ha elfagy — sebaj — vannak tartalékrügyei, elõveszi azokat, s újból kezdi életét. A természet bölcs, a természet gyõzhetetlen!

Hangos «Jó estét!» hallatszik mögülem. Két szegény asszony, meg egy gyerek, fejükön összekötött száraz ágcsomókkal megy a közeli gyalogúton. Messzirõl, a városból járnak ki minden délután, hogy a másnapi fõzéshez szükséges tüzelnivalót — hitvány, korhadt, vékony kis gallyakat — összeszedjenek. A kislány, a gyerek, lihegve erõlködik; látszik, hogy kifáradt szegény. De hát Istenem, tûzifára már nem telik s a gyerek is, ha máskép nem, hát ilyen módon kell hogy segítsen valamit. Mert nehéz most az élet!

Egy erõs tölgy törzsét örökzöld fonja át. Föl, még a koronáját is. Vékony, erõs léggyökereivel ráakaszkodik, de nem bántja, vérét nem szívja. Nem úgy mint ott, a másik, a fagyöngy, amely most is friss, erõtõl duzzadó, míg éltetõje a fagyöngytõl és szú által megtámadva, sanyargatva a végét járja. Kakukk szólal meg valahol. Egyenletes ütemben hallatja szólamát. Számolom hányat szól, hány évig élek még. Egy, kettõ, … hat, … nincs tovább. Tehát hat évig! Jó kakukkmadár, nem lett volna jobb, csak egyet vagy tán egyet sem szólanod?

Áldozóban a nap. Kiomló vérében megfürdeti az eget, a felhõket; hidegülõ sugaraival végigcsókolja az erdõt, a mezõt, a földet, azután utolsót lobban lángszeme; itt az alkonyat. Az erdõ sötétlõ csendjét hangos mátyás-karacsolás riasztja meg. Szakadatlan kiabálással vonul ágról-ágra, útjában félig elült apró madárkák ijedt pityegéssel ébredeznek. Rosszban töri a fejét ott egy ravasz valami, különben nem riogatna oly nagyon az a szemfüles mátyás. A lárma halkul majd végleg elvész az erdõ némaságában. Épp jókor, mert már nincs idõ hangulatképek megfigyelésére, szemlélésére. Az erdõ szürkesége immár feketésbe lép, a kéklõ ég szürkéshalvány színbe öltözött arra nyugat felé is. A természetbarátot felváltja a vadász.

Fürkészve tör tekintetem a szürkületbe, türelmetlenül várom a halk szavú madár csipogását, korrogását. A legkisebb neszre összerezzenek; mindhiába. Ma úgy látszik nem lesz szerencsém. — De mégis! «Cpsz, — cpsz!» — «kroj, — kroj!» hangzik a várva-várt muzsika. Negédesen, jobbra-balra himbálózva közeledik az árnymadár, oly nesztelen, oly könnyed a röppenése! Látása úgy megigéz, hogy gyönyörödésemben majdnem tovaeresztem. De még egy idejekori villanás, egy dörrenés, mely süvítve zúg végig a lombtalan faerdõn, s a hosszúcsõrû lehullik a földre. Egy felém tartó megkésett varjú, öreg károgással sietve tér oldalt a veszedelmes helytõl.