| 1921 január Különszám |
Írta: Blaskovich János Mult hó végén Ungvárról jelentették a magyar Kurirnak:
Napilapjaink kommentár nélkül közölték a hírt. Lapunk olvasó közönsége elõtt azonban talán nem lesz érdektelen, ha a hírrel kapcsolatban egyetmást elmondok a máramarosi Verhovináról. Az ungvári tudósító Verhovina gyûjtõ név alatt sorolja fel az összes károsult községeket, holott a Nagyág alsó folyása mentén fekvõ Berezna és Herincse, valamint a Tisza völgyén levõ Huszt és Tiszakirva erdõségei nem tartoznak a Verhovinához, mivel Verhovina elnevezés alatt Máramarosban csak a Nagyág felsõ folyása mentén — Alsóbisztrától északra — elterülõ havas világot értik. A Verhovina átterjed Beregmegyére is, ahol vasúttal is megközelíthetõ. Máramarosban azonban távol fekszik minden vasútvonaltól s ezért az Erdõs-Kárpátoknak legismeretlenebb részei közé tartozik. Talán ennek köszönheti, hogy a régi békés idõkben, midõn az emberek még a kisebb kényelmetlenségekkel szemben is érzékenyek voltak, a közigazgatásnál valóságos Szibériát helyettesítette, ahova a renitens tisztviselõket büntetésbõl áthelyezték. Ökörmezõ járásszékhely 82 kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól, s így igazán nem csoda, hogy a megszokott környezetüktõl és szórakozásaiktól megfosztott városi emberek, akik a magányban csak a társaság hiányát érezték, s akik a fenséges vidéket csak «zordnak» és «kietlennek» látták, az ottani, szûkre szabott, rozoga fiakkerekben naphosszat utazgatva, kimondták, hogy ez a hely «Isten háta megett» van. A természet szépségei iránt fogékony emberek természetesen másképen ítélik meg ezt a csodaszép vidéket, amely még akkor is méltó volna arra, hogy a Föld legszebb tájai között emlegessék, ha a Kárpátok legerõsebb szarvasai és nagy ragadozói nem volnának erdeiben otthonosak. Hogy mi a szép a Verhovinán azt már bajosabb néhány szóval elmondani, mert több olyan dolog hat együtt, ami külön-külön is megkapóvá tenne egy vidéket. Vannak, akik az erdõségeitõl vannak elragadtatva, s meggyõzõdéssel hangoztatják, hogy ha valaki érintetlen õserdõkben akar gyönyörködni, az keresve sem találhat a máramarosi Verhovinánál alkalmasabb területet, ahol a törpe fenyõ regióján is túlemelkedõ buja talajú havasok oldalain majdnem mindenütt ott sötétlenek a kidült fáktól csak nehezen járható zúgó õsfenyvesek, melyeknek komor fensége már az elsõ pillanatban megragadja a legfásultabb lelket is, s melyeknek titokzatos félhomályában mohás sziklák és máladékok között a rejtelmes nagyvadakat nyomozgató vadász szemei elõtt gyakran megcsillan egy-egy elvesztett drágakõnek tetszõ szabályos kis hegyi kristály: a máramarosi gyémánt. A fenyõerdõket lejebb elgombásodott, nyirkos õsbükkösök váltják fel, amelyekben a századokat látott bükkóriások földön korhadó tetemei alatt bujkáló csermelyek halk szava, s a finom madárdalok is szinte öntudatosan olvadnak bele a lenyügõzõ méretû rengetegek áhitatot parancsoló csendjébe. A völgyekben kristálytiszta pisztrángos patakok csobognak, fent a tetõkön pedig üde havasi legelõn ragyog a napsugár. Mások a Verhovina balzsamos levegõjétõl ittasultak meg, s most a Verhovina havasait a világ elsõ klimatikus helyének tartják, ahol a fatörzsekbõl összerótt vadászházakban, s a pásztorok kunyhóiban is csoda módon gyógyul a beteg test és lélek. Talán a gyönyörû havasi tájak befolyásának, s az aetheri tisztaságú hegyi levegõ hatásának kell tulajdonítanunk az élet misztériumainak azt a tisztultabb megérzését is, amellyel a rosszul táplált, hegyhez ragadt szegény, tudatlan ruthén, a hatóságilag engedélyezett alkoholmérgezések dacára is, gyakran fölényben van az alföldek gazdag «nyomorultjaival» szemben. Nagy elragadtatással beszél a Verhovináról az a kevés mûvészlélek is, aki ottjártában nemcsak az erdõket nézte, s nemcsak a lég gyógyhatását érezte, hanem aki meglátta s átérezte a havasi tájakon elömlõ hangulatokat is, melyekhez hasonló ragyogó megvilágítások, s fenséges hangulatok olyan gyakran, mint a Verhovinán máshol talán a Kárpátokban sem találhatók. Hogy a Verhovina ebben is így kiválik, az nem túlzó állítás, mert a meteorológiai feljegyzésekbõl kitünik, hogy a Kárpátoknak a Verhovina a legesõsebb zúga, ahol tehát a levegõ gyakrabban van telítve vízpárákkal, mint máshol, s így a helyszinén a legkülönbözõbb magasságokban, kicspódott felhõfoszlányok és gomolyagfelhõk a nedves, krisztályszerûen átlátszó levegõben felbomlott napsugár által megvilágítva gyakrabban pompáznak ragyogó színekben, mint más vidékeken. Õsszel alig van nap, hogy ne mutatkoznék ez a bûvös világítás, amikor a habfehér majd ólom és ezüst fényben tündöklõ gomolyag felhõk alatt sötét, kékesszürke felhõk úsznak, máshol komor, sötét rozsdabarna felhõk alatt a nyugvó naptól megvilágított bronz meg tûzfényben izzó felhõfoszlányok világítanak, ahol pedig az ég kékje látszik, ott a kék szineknek minden árnyalata kombinálva a legszebb zöld és piros árnyalatokkal olyan földöntúlivá teszik a képet, hogy mikor Mednyánszky a felvidéki õsznek ezeket az intensiv színeit vászonra vetette, bírálói azt mondták, hogy színorgiának látja a természetet. S ez a csodálatos égbolt a káprázatos színekben pompázó havasok egész világára vet reflexet… A legtöbb gyönyört azonban mégiscsak a vadászok számára tartogatja ez a fönséges vidék, mert ebben az elragadó környezetben a kontinens legszebb vadjai élik világukat. Hozzáférhetetlen hegyoldalak sziklahasadékaiban vérzsomjas hiúzcsaládok enyelegnek. Az õsfenyvesekben óriási siketfajdok szedegetnek. A járhatatlan sûrûségekben mindentõl búvó, kivert vén agyarasok rejtõznek. Széldöntötte hegyoldalak szeder és málna szövevényeiben mogorva medvék csemegéznek. A sötét rengetegek kidült fatörzsein pedig pajzán medvebocsok játszadoznak talán épen akkor, amikor a félénk nemes vadakat vérfagyasztó farkasüvöltések teszik még félénkebbekké. Természetesen ez csak nyáron van így. Télen egészen más lesz a vidék képe, amelyet egy vadászkirándulással kapcsolatban szintén szerettem volna bemutatni, de most a könnyeimtõl nem látok, s valami a szivemet is szorítja, ezért egyeõre félreteszem a tollat. |