Élénk diskusszió tárgya volta a napokban az a kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága a mai nehéz viszonyok közt Csonkamagyarországon a vadászati szakirodalomnak s különösen a vadászlapoknak. Voltak egyes ifjú «óriások», kik a «mi ugyis már mindent tudunk» álláspontjára helyezkedve mélységes meggyõzõdés hangján kijelentették, hogy nincs szükség irka-firkára, mert az felesleges fényûzés.

Örömmel állapítottuk meg, hogy aránytalan többségben voltak azok a vadásztársak, kik a vadászszakirodalom mellett törtek lándzsát, jóllehet szemmelláthatólag itt volt az öreg és tapasztalt — tehát oktatásra alig szoruló — vadászok többsége. Utóbbiaknak fõérveik voltak : Hazánk nagyvadas területeit legnagyobbrészt elveszítvén vadászaink a nagyvad vadászat fogalmaival már csak leírások útján, nem pedig künn az erdõn ismerkedhetnek meg ; az elveszített területekrõl szóló vadászleírások az azokkal való szellemi kapcsolatot erõsítik s megakadályozzák, hogy ezen területek 10 év alatt ránk nézve terra inkognitává váljanak. Legfontosabb feladata lapjainknak az együvétartozás érzésének felkeltése és erõsítése, vadászközvélemény kialakítása, melynek hiányát a közelmultban a vadászadó rendezésénél, a jelenben pedig a lõszerdrágaság letörésénél fájó szívvel és még fájóbb zsebbel éreztük és érezzük.

Nem kicsinyelendõ le a nyomtatott betûnek oktató, továbbképzõ és szórakoztató hatása, hisz mi «öregek» bizony nagyon rászorulunk gondjaink és veszteségeink közepette valamire, ami figyelmünket a sok nyomorúságtól és szomorú-fájó emléktõl elvonja, de még vannak köztünk sokan, akik újonnan kerülve közénk, fiatal, tapasztalatlan koruknál, de még eddigi társadalmi állásuk természeténél fogva nem jutottak oly körülmények közé, hogy a vadászat tudományát s fõleg és elsõsorban a vadászias gondolkodást és viselkedést megismerhették és megtanulhatták volna. Sokan vannak új társaink között, kikrõl szemmellátható, hogy meg van bennük a jó «alap» s mi módot akarunk nekik nyújtani arra, hogy jó magyar vadászokká nevelõdjenek s a régi magyar vadászdicsõséget visszahódítani segítsenek.

Nem gyõzzük vadásztársaink figyelmét felhívni : addig nem lesz rend területeinken, amíg minden megalkuvást félretéve, orvvadászok, hurokvetõk és kóbor kutyák ellen erélyesen fel nem lépünk. Minél kevesebb zaj és feltünés, de annál határozottabb és gyorsabb elintézés!

Örömmel említjük itt meg a «Kutya» karácsonyi számát, mely úgy tartalom, mint külsõ dolgában élénken dokumentálja ebtenyésztésünk életrevalóságát és fejlõdésképességét. Adja szent Hubertus, hogy vadászaink mielõbb szánják rá magukat az intenzív kutyatenyésztésre és idomításra. Itt még sok végezni valója van a magyar vadásztársadalomnak.

A «Wild und Hund» egyik utóbbi számában lopások megelõzésére ajánlja, hogy vadászkutyáinkat fülüknek belsején vagy még inkább hátsó lábuknak belsõ hajlásában jelöljük meg úgy, hogy vörös vagy kék tussal tûvel tetováljuk bele annak törzskönyvi számát vagy valami más ismertetõ jelet. Az «operáció» fájdalommentes és a jelek eltörülhetetlenek. Van-e olvasóink közül már valakinek ily irányban tapasztalata?

Hja a lõszer! Már nem is drága, hanem «botrányosan» drága. Rajtunk ugyan szépen elverik a port az «iparvédelem» cégére alatt. Hol van itt az egységes vadászközvélemény ? Nem lehetne egy önzetlen alapon felépült lõszerbehozatali társaságot alapítani, amely nem mint drágító közbensõ szerv szerepelne, hanem minden haszon kizárásával, önköltségi áron adná tovább a behozott lõszert, mellõzve mindenféle zsíros vezetõi és igazgatói stallumot és «magas tõkésítést». Vagy ez talán lehetetlen?

Vettük a következõ sorokat : Nagykanizsa környékén a hurokvetés és a tõrözés annyira elterjedt, hogy meggátlása végett — mint az egyik helyi lap az meg is írta — a rendõrségnek kellett erélyesen közbelépni.

Ilyen körülmények közt történt aztán meg a következõ eset, egy környékbeli vadásszal. B... F... egy alkalommal már jó ideje rótta a E-i vágás alatt a hóborította szántóföldeket, míg végre egy odatévedt nyúl pattant ki elõtte vackából. Kétszer is szólt a jó öreg 12-es, de a «bence» vígan szaladt tovább. Ezt az egyet is «eltoltam» állapította meg vadásztársunk szomorúan magában, s mit tehetett volna okosabbat, nézett a futó nyúl után, mely már-már beért a vágásba. A vágás szélén azonban egy nyekkenést hallatva felbukott s ott maradt. B... erre elégedetten vetette vállára puskáját s a nyúlért menve találgatta, vajon mi volt az oka, hogy az még oly messze futott, hisz, hogy jól célzott az már kétségtelen...

Odaérve a nyúlhoz, azt tarisznyára kötötte és vitte, azaz csak vitte volna, de nem lehetett, hurok volt ugyanis a nyakán (t. i. a nyúlén) s a drót melynek vége a bokorhoz volt kötve nem engedte. Vegyes érzelmek közt vette aztán B... le a hurkot, melyet ebben az egy esetben, talán még annak az orvvadásznak is megbocsátott.

1922 február