FELVIDÉKI EMLÉKEK
Írta V. G.

Vadásznaplómban lapozok . . . Hány felejthetetlen órát, mennyi drága percet, életem legszebb korszakát tartalmazza e vaskos, apró betűkkel teleírt kötet. Akkor, ott Trencsén megyében, a nagy hegyek lábánál, a világ legszebb, leghangulatosabb erdejében naponta akadt feljegyezni valóm. Bizony, gyakran alig győztem lépést tartani az események, a nagyszerű felvonások átélése mellett azok följegyzésével. Sokszor — úgy estenden — talán jobban is esett volna naplófirkálás helyett a napi fáradtságtól elzsibbadt tagjaimat pihentetve, a díványon nyújtózkodni. De ma nagy vigaszom, hogy részletes feljegyzéseket készítettem, mert bár az események, az emlékezetes vadászélmények kitörülhetetlenül vésődtek lelkembe, mégis legkedvesebb olvasmányom e napló, mely az emlékezetből ki-kihulló apróbb részleteket is megörökítette számomra s olvasásakor az emlékek raja indúl, mozdúl meg lelkemben hosszú, véget alig érő láncolatban. Nyomában érzések ébrednek s így csakhamar egy darab Felvidék vesz körül meghazudtolva Trianont, fittyet hányva a vízumnak, beutazási engedélynek. És amikor ez emlékek révén a szarvas, disznó, dámvad, őz s más erdőlakók társaságát élvezve, a kétségbeejtően sivár jelenre ébredek, akkor érzem igazán, hogy mi céhbeliek veszítettünk legtöbbet, kiknek a honfiúi fájdalmon felül is van siratni valónk. Mi mindent elveszítettünk, el mindazt, ami a vadászszívet leginkább megdobogtatta : a nagyvadat.
De mennél inkább érzem a veszteség súlyát, annál határozottabban s egyre szilárdabban él bennem a biztos hit, erősödik a remény, hogy — lesz még magyar kikelet! Addig is, míg cseh jáger bitorolja szépséges erdőnket s durva legioner gyilkolja tőlünk rablott fegyverrel a mi féltve nevelt s őrzött vadunkat, vigasztaljon legjobb pajtásom, ott készült naplóm, mely találomra, egy helyen felújítva, ezeket mondja el:

1913. április 28.

A tegnap még sűrűn hulló tavaszi eső, mely pár napra a szobához kötött, megszünt. Nem ismerek hatalmat, mely továbbra is a négy fal között tarthatott volna. Ebéd után a merítőhálóval igyekeztem levezetni a bennem felgyülemlett s a szép tavasz láttán elhatalmasodott vágyakat: ki, csak ki a szabadba s űzni az ősember foglalkozását, elszórakozni a természettel, hódolni a nekem legszentebb oltár előtt.
Alig mártottam be a hálót néhányszor a vízbe, máris éreztem, hogy nem ez az, amit keresek. nem ez lesz, ami ösztöneim csatornájául fog szolgálni. Nem találtam egyensúlyt zakatoló lelkemnek, éreztem, hogy más az, amit lelkem kíván, más az, ami kielégülést nyújtana. A halászat eredménytelensége, csak fokozta türelmetlenségemet. Hiába! nem nekem találták ki a parton való lézengést, a láthatatlan szerencse keresését. Menni, vadat űzni — ez más!
Most már tudtam, hogy mire vágyom, tudtam, hogy hol talál zakatoló lelkem pihenést, szórakozást, enyhülést. Negyedórába sem telt, máris puskával a vállamon siettem az erdő felé. Vérmes reményeket táplálni nem volt alapja. Inkább séta, természet bámulás, természetimádás, gyönyörködés húzott. És mégis élt bennem valami kis szikrája a siker reményének, jóllehet minden alaposabb ok nélkül. Mert áprilisban mit lőhetnék itt minálunk? A csak igazán jó bak agancsa kész ilyenkor már annyira, hogy meglőném. Ilyen jó bak pedig ritkán akad. És mégis, érzem már tisztán, hogy az, a jó, a már tiszta, kész bak vonz s bár egyelőre magam előtt sem vallom be nyíltan, de titokban már ezen gondolkozom. S hovatovább mindég erősödik bennem a vágy, bakot, jó bakot lőni Mire bent járok az erdőben, már nem titkolom töbé vágyam, óhajom, s míg eddig csak el-elsiklott képzeletemben egy jó bak képe, most már keresem, vizsgálódóm, — hátha, hiszen «az ördög sem alszik», miért aludna ilyen felséges délutánon az én, a most már teljesen felizgatott képzeletemben nagyon remélt bakom.
Gyönyörű tavaszi délután volt, nem csoda, hogy teljesen elfogott, lebilincselt a természet pazar pompája s hogy én megrészegülve, átszelleműlve, egyre a nekem legkedvesebb, legértékesebb trofea, egy szép, erős őzagancs után vágytam, amelyet a nemes mozgású deli őzkirály fejéről, mint díszes, értékes koronát, megszerezzek.
Mindég gyöngém volt az őz, az őzagancs. Szívesen lemondtam mindenkor holmi közepes bika agancsáról egy jó bak ellenében. És még hozzá, ha valami rendellenes, nagy kapitális bakról volt szó, nem cseréltem volna fel semmi más trofea megszerzésének örömével.
Most is rajtacsípem magam, hogy önkéntelenül is a kapitális bak után megyek. Arra tartok, ahol a híres «Bánnyíres büszkesége» tanyáz, melyet már annyian üldöztek, kerestek és hibáztak el s mely mindnyájunk vágyainak legeleje. Magam is láttam már szemtől-szembe, sőt már egy golyót is küldtem utána, jóllehet nem nagy kilátásom volt arra, hogy golyóm megszerzi a szép trofeát. Ritkán kockáztatom meg az így találomra küldött lövést, de akkor — éppen «ő büszkesége» hirtelen megpillantása — elhamarkodóvá tett. Akkor is reá lestem a bánnyíresi határ szélén. Alattam a fenyvesben böffentett, riasztott a híres s lenéztem kissé a völgyecskébe. Mire visszatérőben voltam, megpillantom, amint éppen leshelyem előtt áll. Ez a hirtelen megjelenés, a helyzet visszássága nem engedett gondolkozni s a megugró bak után küldtem úgy 200 lépésről golyóm. Soká kerestem utána, de hiába, sértetlenül ment el. — No, tettem elég szemrehányást magamnak. Most, hogy ismét ezen környéket járom, mindez megelevenedik lelkemben.
Végig haladva a mézgási szántókat szegélyező báni erdő szélén, szemlélem az itt-ott kínálkozó terített asztalokat, a zöldelni kezdő lóhere és lucerna földeket. Óhajtott csemegéje a tél szigorú szakában kikoplalt vadnak, de soknak halála is. Oly mohón esik neki, hogy az utána következő hasmenés a gyöngéjét, a tél folyamán túlságosan lerongyolódottat, elpusztítja.
De már itt is vagyok kitünő leshelyemnél. Egy kis árok, kétfelől lankásan emelkedő oldallal, melyeken 40–50 méterre előre ugrik a fiatalos vegyes tölgy-fenyő erdő, közrefogva a leshelyemhez benyúló lóheresávot. Itt szokott megjelenni, ezen árkon jár le ő, akiért idejöttem. A leshelyem kitűnő, teljesen elfed a lomb. A szelem is a legjobb, a szemben lévő vágásból lengedez felém a tavaszi fuvalom.
Beülök helyemre s azután élvezem a magányt, gyönyörködöm a legszebb ifjúság, a tavasz ébredésében. Jóleső zsibbadtság vesz erőt lelkemen, boldog vagyok. Elmerengek a messze «Rokos» kékségén, a közeli erdők viruló zöldjén s elnézem a friss, csak most fakadó levelek zsengeségét. Amint esteledik, megkezdik a rigók szűnni nem akaró hangversenyüket s elindul útjára egy-egy korai cserebogár. De szép, de nagyon szép vagy én szerelmesem, gyönyörű, fenséges természet! Ideje jőjjön, aki nem tud imádkozni!
Merengésemből egy, a szemben lévő vágásból a szántóföldekre kiváltó róka térít magamhoz. A huncut vörös, más hiányában cserebogarakat kapkod el röptükben. Soká gyönyörködöm játékában, melyet itt, e kisvadnak is kedves helyen, bizonyára máskor megzavarnék egy odamenesztett golyóval, de ma az oly igen óhajtott bakot várom. De úgy látszik, hogy már hiába is várom, ma nem fog szerencséltetni. El is határozom, hogy az erdő szélén elindulok, hátha más «asztal»-nál jelent ma meg s ott esetleg elcsíphetem. Lassan, nesz nélkül szedelőzködöm, nehogy az utolsó percben rontsam el a dolgot. Látni, hallani, semmi gyanúsat nem tudok, elindulok hát az erdőszélen. Alig érek fel azonban az ülőhelyemtől balra eső kis emelkedésre, ott vált ki előttem három őz, köztük egy igen jó bak — talán éppen a keresett — a szántóföldekre. Csak a kis ösvény nyiladékán pillantottam meg őket, amely ösvény az emelkedésen előrenyúló kis erdőrészecskét választja el a báni erdőségtől. Csak amolyan határösvérny. Itt nem lőhettem, de nem is volt szándékomban. Hanem most már tudom, hogy egy jó és teljesen letisztított, kiszínezett agancsú bak van előttem. Ezt el nem engedem!
Ahol kijöttek az én őzeim a szántásra, ott — jól tudtam — nincs keresnivalójuk. Hanem itt alattam, itt van a terített asztal, tehát a keskeny erdősáv szélénél erre kell kanyarodniok. Gyorsan nyiladékot keresek s találok is egy kis rést, amelyen kiküldhetem golyómat. Éppen jókor, mert elhalad a rés előtt egyik suta, utána a másik s mire a harmadik ér a nyíláshoz — hiszen ez már csak a bak lehet — dörren is fegyverem. A két suta visszaugrik az erdőbe, a bak pedig vad iramban indul le a lejtőn, de alig megy 30–40 lépésnyire, fölbukik épp a lóhere-tábla közepén. Elérkezett hát oda, ahová indult, de lakmározni már nincs ideje, szegény, a terített asztal kellős közepén, éhesen adja ki páráját. Mire hozzá érek, már csak megtört, bánatos, nagy őzszemei merednek reám szemrehányóan, mintha azt mondaná, hogy «gyilkos!» Élet azonban már nincs benne.
Fölemelem, nézem, hogy hol kapta a halálos ólmot. Tüdőlövés. Azután hosszan, gyönyörködve tapogatom, nézegetem a jó s végig gyöngyözött agancsot. Lassan be is esteledik s míg összekötöm, vállra vetem, elhalkul a rigók danája, hogy virradattal újúlt erővel zengve, dicsérje a kelő Napot. Egy nagy csoport varjú éktelen lármával csap le a kimagasló erdei fenyőkre, ott ütnek tanyát éjszakára e kósza, lármás feketék. Már eltávolodom az erdőtől, de még egyre hangzik a kár... kár... amint veszekedve, egymást csipkedve, elhelyezkednek éjszakára.
Az agancs letisztogatásánál látom, hogy az én bakom pár év előtt már szagolt puskaport. Valami kocapuskás pörkölt oda neki postával s egy jó nagy ólomdarab a rózsatő alsó részébe, a szem fölé ékelődött be s a csonton dudor képződve, körülfogta úgy, hogy csak a felső része feketélik ki. Kár, hogy az elszenvedett fájdalmak fejében valami szép rendellenes aganccsal nem ajándékozta meg a természet. Semmi elváltozást nem mutat az agancs, mintha nem is nőtt volna be a rózsatőbe az a pár gramm ólom.

Ma, hogy mindez már a múlté, nekem drága, szép emlék, egyre fülembe cseng a veszekedő varjak hangja : «Kár ... kár . . . !» Kár, bizony mondom nagy kár minden tenyérnyi földért, melyet magyar kar szerzett s annyi magyar vér megszentelt. Hess! ti csúnya madarak. . . . Hiszen ez már nem a ti hangotok. Hallom, érzem drága felvidéki erdőm, hogy visszahívsz, visszavársz. Nem vársz hiába! Amott keleten pirkad, dereng már a hajnal. Soha még napsugár nem tűzött fényesebben, mint mikor a bizton eljövendő, megújuló magyar dicsőséget fogja beragyogni.

V. G.