Bársony István:
HÁRMAS VESZEDELEM.

Az idén korán köszöntött be a tél, aminek következményeivel minden olyan vadászembernek számolnia kell, aki nem csak vadászik, hanem arról is gondoskodni akar, hogy legyen mire vadásznia. Az országszerte nagyon meggyérült vadállomány megmentése a jövő érdekében el nem odázható feladatokat ró mindazokra, akiknek meg van rá a lehetőségök, hogy mint igazi vadászok, a vadjokat megvédjék a fenyegető veszedelmek ellen. Időszerű tehát, ha ezzel a kérdéssel kissé foglalkozunk.

A vadállományunkat fenyegető bizonytalan sors eshetőségei tulajdonképpen nagyon változók s az ily változásoknak kiszámíthatatlanul is prédájává válhatik állományunk egy része, — például járványok idején, aminek az elhárítása egyáltalában nincs hatalmunkban ; — de a legnagyobb bajokat mégis abban a hármas veszedelemben látjuk, amelyet a zord időjárás, (a nagyon erős és hosszú tél,) a vadorzók garázdálkodása meg a ragadozók kártételei rejtenek magukban.

Az első ellen alig, vagy sehogysem bírunk védekezni ; hisz a hetekig tartó erős fagy, magas hóállással súlyosbítva, még a legszívósabb vadat is kimeríti. A kisvadféle szinte meggémberedik ; a nagyvad elgyengül, leromlik. A nyúl nem bír a kemény jeges hóban leásni a vetésig s a facsemeték kérgén tengődik. A fácán, amely pedig a nagy hideget is aránylag jól bírja, mert erdei búvóhelyein a sűrűségekben mégiscsak talál ellene védelmet, a felgallyazással kiszolgáltatja magát a zord téli éjszakák elviselhetetlen fagyának és nem ritkaság, hogy dermedten hullik le éjjeli szállásáról. A fogoly ez ellen a legsivárabb halálnem ellen azzal védekezik, hogy éjszakára a csapat összebújik és fejjel befelé fordulva szorosan egymáshoz simul a mezőkön, amelyek gyér gazosában van minden külső védelme, ha ugyan legalább ilyen helyen üti fel éjjeli sátorfáját. De ezt sem nagyon keresi, hanem kint marad a sima nyílt havon, s még jó, ha valami barázda megkönnyíti neki, hogy úgy ahogy elrejtőzzék. Az erdőt, a sűrűséget, — a ritkás és egészen fiatal vágások kivételével, — a fogoly sohasem választja éjjeli tanyája helyének s legfeljebb bezavartatva marad meg ott, ha már későre hajló esti időben nem mert vállalkozni más szállás keresésére. Ösztönösen érzi szegény az ilyen területeken a legotthonosabb ragadozóktól veleszületett félelmét. Ahol a besötétedéssel megtelepedett, ott meg is marad reggelig, mint minden nappali szárnyas. Csakhogy a téli éjszaka borzasztóan hosszú ; kezdődik esetleg már délután négy órakor, (a karácsony hetében például,) és tart reggel hét óráig, ami tizenöt óra egyvégben. Ezalatt mozdulatlanul gubbasztó vadat megveheti az Isten hidege.

De azért mégis a nagyvad az, amely láthatólag sokkal jobban gyötrődik a nagyon kemény hidegben. A szárnyasfélét immunisabbá teszi az ilyen csontvelőig ható hideg ellen egyrészt rossz hővezető tollazata, amely az állati test melegét nem engedi egykönnyen elillanni ; de még ennél is többet jelent a madártest hőmérsékletének jóval magasabb (normális) foka, mert a madár vére negyven fokos, márpedig egypár fok hőkülönbözet ilyenkor élet-halál kérdésévé válhatik. Ellenben az őz, a szarvas, meg a dámvad (csak ezekről lehet most szó, mert a zergének ez idő szerint egyáltalában nincs, sem muflonnak ; a vaddisznók pedig «horskonkours» minden hideget elbír, ha táplálékhoz juthat, de különben sem kerülhet egy kalap alá a «hasznos» nagyvaddal), ezek rettentőt szenvednek a túlzottan hideg téltől, s ennek a hatása alatt szakadatlanul jönnek-mennek, hogy meg ne gémberedjenek.

Szánalmas azt nézni, amikor a fácán és a fogoly felborzalt tollal, mint egy-egy gömb tipeg a fagyos havon, s kolduskenyerén élve kutat, keres valami neki való táplálékot ; de még keservesebb a szőrborzoltan ide-oda vonuló nagyvad sorsa, amikor a jégkérges hófelület beszakadozik alatta. Hosszú vékony lábszárait alig bírja a sajátmagaverte szűk lyukakból kiemelni, de minden lépésével újra meg újra leszakad a hóba és az éles jégmorzsák felvérzik a csülkét körítő érzékeny vékony bőrt.

Ilyenkor a sanyargatott vad, különösen az őz, amely a nemes nagyvadfélék között a leggyengébb, inkább éhenvész, vagy megfagy, semhogy feltört sebes lábával kínlódva keresse az etetőt, ha ugyan van etető és nincs a vad egészen kiszolgáltatva a legnagyobb ínségnek, mint tavaly télen is volt a «megszállott» magyar felvidéken, ahol értesülésünk szerint egy vadját mindenképpen gondozó erdőbirtokos úgy etette az elkényszeredett nagyvadat, hogy a vadőrökkel odahintetett nekik szénát, ahol kimerülten s megadással feküdtek. A vadőr odamehetett hozzájok s a szó szoros értelmében a szájok elé tette a táplálékot.

Az ilyen zord tél méltán a legnagyobb aggodalma minden vadasterület fenntartójának. Egyetlen ilyen abnormális tél tönkreteheti évtizedek vadnevelésének a munkáját. S ellene tenni, sajnos nem bírunk mást, mint azt, hogy amennyire módunkban van, gondoskodjunk legalább a szegény vad testének belső fűtéséről, a tápláléka biztosításával ; meg azzal, hogy nagyobb nehézség nélkül is odajuthasson, ahova számára a táplálékot kitesszük. Etetni kell tehát és hóekével, vagy legalább ökrösszekérrel, szánkóval feltöretni az etetőkhöz vezető vonalakat, amelyeken azután a sanyargatott vad könnyebben mozoghat.

A másik két veszedelem közül nehéz a választás, hogy melyik a nagyobb. Én a vadorzóra szavaznék. Mindenesetre ő az utálatosabb és a gyülöletesebb. Hisz’ a ragadozót a természet olyannak alkotta, amilyen : vérengzőnek. Nincs is köze az emberi törvényekhez. De a vadorzó tudva lop s hogy lophasson, még az emberöléstől sem riad vissza.

És mégsem azt a régiszabású vadorzót ítélem el legjobban, aki mint aféle falusi dologkerülő jómadár, titokban surran ki a határra és erdőnmezőn egy képen szenvedelmesen «passziózik». Van ennél rosszabb is. Hisz’ mai napság még a vadorzás is «szocializálódik» s némely község puskásai egyszerűen szabad csapattá alakulva, «vadásznak» idegen területen, fittyet hányva a földesúrnak meg a területbérlőnek. Amióta a «forradalmak» magasztos (!) eszméi felszabadították a fegyelmezetlenséget, azóta mindennapos az ilyen testületi vadorzás, éppen csak hogy még kevesebbet lehet ellene tenni, mint bármikor ezelőtt. A rengeteg «fegyverviselési» engedély kiadása előtt semmi komoly ellenőrzése sincs annak, hogy a fegyvert «viselő» polgártársnak milyen az erkölcse, lehet-e bízni benne. — Pedig erkölcsi bizonyítvány nélkül, amelyért azután valaki mégiscsak felelős, (aki t.i. kiállította) nem volna szabad ilyen licenciát derűre-borúra bárkinek osztogatni. Sőt azt is igazoltatni kellene, hogy van-e az illetőnek vadászterülete, ahol jogosan használhatja a fegyverét. Szét kellene különböztetni a fegyverek közt is a speciálisan vadász meg az egyéb fegyvert s vadászfegyver viselésére csak területre is jogosultnak kellene engedélyt adni.

De legsürgősebb a vadászati kihágások komoly elbírálása és megbüntetése volna ; ki kellene kapcsolni a «politikát» ebből, amely ma nagyfokú elnézésre készteti a közigazgatást a nagyrabecsült kisgazdatársadalommal szemben.

Én, aki a derék és becsületes magyar földmívelő osztályban látom az ország gerincét, s aki az egész lelkemmel-szívemmel ragaszkodom is hozzá ; erényeinek annyi hirdetése után, amennyi a tollamból a magyar földmívelésre már áradt, nem térek ki a hibáinak gáncsolása elől sem! Vannak kivételek, s helyenkint a falusi lakosság megtanult már tisztességesen vadászni is ; de ez ma még ritkaság, s a legtöbb ilyen új «vadásztársaság» csak pusztítani tudja a vadat, de nem egyszersmind óvni, védeni és nevelni. Ha csapás a vadorzó, aki bújkálva lő le mindent : még nagyobb csapás az olyan «vadász», aki mindazt elköveti, amit a vadorzó, sőt elköveti a saját területén is, alkalomadtán a «szomszédén» is.

Ezek a «vadászok» a legnagyobb szerencsétlensége a vadászat ügyének. Mert ezek kiirtanak mindent, ami a területükön van, s utánuk az özönvíz következik. Azt, ami kárt ezek a legnagyobb lelki nyugalommal tenni bírnak, sem a zord tél, sem a ragadozók együttvéve nem érik utol.

Ahol csak a ragadozók garázdálkodnak, ott még talál az ember valami kevés vadat ; de ahol a vadorzó állandó, ott a vadnak még a magja is kipusztul, igazában : kipusztíttatik. Voltam én már, mint meghívott vendég, olyan körvadászaton, ahol egész nap egyetlenegy nyúlat láttunk. S mégis «körvadásztak» ott a terület urai. — Vad nem volt, de vadász, az volt dögivel.

A harmadik veszedelem a ragadozóféle ; négylábú és repülő, emlős és tojó, szőrős és tollas, mindahányféle van. Elkezdve a menyéten, s fokozatosan emelkedve a görényen, nyesten, vadmacskán át a rókáig, amely ott ahol a farkas már nincs, (Csonkamagyarországon bizony nincs), a legnagyobb kártevő huncut ; tovább folytatva a szárnyasok hóhérain, s itt is a legkisebben, a törpe sólymon kezdve, (a vörös vércse vadkártételei nem érdemesek szóra), továbbá a «fecskefogó» (subbuteo) nemzetségen át a kerecsen- meg a vándorsólyomig, s azután következnek a többiek : a kányák, a réti héjják, s az ölyvek közül kivált a téli gatyásölyv, meg a sasok minden fajtája a hirhedt ráróval (Pandion haliaetus) együtt. És «akiket» elől kellett volna említenem : a karvaly, meg a bátyja, a galambászó héjja, (az astur palumbarius), ez a valamennyi közt legbitangabb.

Ezeket lőni, fogni, akárhogyan is irtani, amelyiket lehet, azt mérgezni, (szarkát, szürke varjut), de még a szajkóknak sem, az éjjeli rablónak, a nagy fülesbagolynak különösen nem ; ez minden vadásznak első gondja és kötelessége legyen.

Az emlősök közül legelterjedtebb ragadozónkat, a rókát, egy kis türelemmel is gyakorlottsággal gyönyörűen bolonddá tehetik, ha a nyúlmákogást jól megtanulják. Nem kell ahhoz síp sem ; a torkával utánozhatja az ember a nyúlsírást, amitől a vadászó róka még világos nappal is megbomlik s vakon jön neki a ráleső vadásznak. S ha így nem, hát amúgy ; tőrrel, csapdával, méreggel ; akárhogy is, csak irtani kell őkelmét. Azok a kegyes intelmek a tőrözés meg a csapdával fogás «barbarizmusa» ellen engem hidegen hagynak. Vagy-vagy! Ha a róka szaporodik el, akkor ezt menthetetlenül megsinyli a vadállományunk. S mire a rendszerint februáriusra maradó mérgezés évadja elkövetkezik, akkora már két erős téli hónapon át pusztította a róka a folyvást gyöngülő hasznos vadat. Az, hogy ez a vörösfrakkos kapcabetyár nyáron az egérfogdosással hasznot is tesz, nem menti téli garázdálkodásait, amikor a hetekig is tartó nagy hóban ugyan aligha jut egérhez, de annál inkább elfogdossa a gyámoltalan hasznos vadat.

Görény meg nyest aránylag kevés van ; a menyét, bár igen gonosz kis bestia, mégis csak olyan az emlősök közt, mint a törpesólyom a szárnyasok közt ; a vadmacska csak erdőkben van otthon s ott sem valami gyakran találkozunk vele ; de róka mindenütt van, még a legnyíltabb sík földön is, hisz, ellakik gabonaföldeken, kukoricatáblákban, kisebb nádasokban, remizekben. Lőttem már rókát, amikor virágzó máktáblából dugta ki a pofáját ; meglapul muharosban, rejtőzik kinthagyott korhadó boglyákban ; tacskók elől lőttem rókát kerti füzesben, alig száz lépésnyire az urasági lakóháztól ; nincs olyan nyílt pusztaság, ahol a tanyai baromfi mentve volna az arra kóborló rókától. Ahol farkas nincs, — pedig minálunk már nincs, — ott a róka az igazi vadírtó! Persze, ha akad valahol nyest, vagy vadmacska, azok is kitesznek magukért.

A szárnyas hóhérnép közül most, télen, a mezőkön legközönségesebb a gatyásölyv, (a buteo lagopus), amelyet könnyű megösmerni fehér tarkázatáról. Különben époly lomha madármedve, amilyen a nyári ölyv, amely télen nincs itt ; vagy csak vágásos erdők táján, ahol nyáron egyáltalában nem otthonosak, mert akkor a mocsaras zsombikos nádas lapályokat szállják meg.

Az igazi nemes sólymok soha sincsenek sokadmagokkal ; gyakran csak átvonulnak, ahogy a vándorsólyom teszi, ellenben itt van, sőt éppen télen van igazán itt a törpe sólyom, és mindig itt van a két leggyilkosabb gyilkos ; a karvaly, meg a botfarkú sólyomnak is nevezett héjja.

A nagy sasok közül a szirti sas, a parlagi vagy más néven királysas, meg a fehérfarkú halászssas (az albicilla) állandó. Szerencsére elég ritka mindegyik. Ezeket már igazán nem könnyű irtani, mert rendkívül óvatos valamennyi. Lövésre jóformán csak véletlenül kerülnek ; belopni őket majdnem lehetetlen ; dögre csalogatni mérgezés végett bizonytalan kísérlet ; a csapdázás csak erdős helyen járhat sikerrel, mert egészen nyílt helyen, ahol mégis csak van mozgás, jövésmenés, — hol szekér, hol gyalogos ember, vagy valami munkás, aki trágyát hord ki földekre stb. — a szárnyas ragadozóféle nagyon vigyáz magára.

Tessék most meggondolni, hogy itt a tél és hogy nemcsak a zord fagyok, hanem a titkos és nyílt vadorzók, meg a mindenféle ragadozófajzatok egyszerre és «vállvetve» szövetkeznek a mi szegény, keservesen ápolgatott és óvott vadunk ellen. Hova lesz a fenyegetett vadállomány, ha még mink is segítünk a saját ellenségeinknek és a mi tőlök talán még megmaradna, azt magunk sietünk agyonlövöldözni?!

Mostanában hallottam egy «vadászatról», amelyen egy kisebb társaság egész nap hajszolt egy községi határt, (Budapest szomszédságában) és hazahozott két nyulat. De alig is láttak többet. Mi lesz azon a területen jövőre?! Hisz’ a vad nem olyan, mint a fű, amely az esőtől megnő. Ahol nincs tenyészanyag, ott szaporulat sem lehet. Szegre hát a vadászpuskát, amíg csak annyira meg nem javul a terület, hogy már jut is marad is, ha vadász teszi rá a lábát.

Az idén olyan területen foglyásztam, ahol nyolc-tíz napon át ezelőtt könnyen összeszedhettem egy-egy kényelmes vadászaton huszonöt-harminc foglyot, most pedig összesen lőttem ott vagy negyvenet két hét alatt. Igaz, hogy ahol «megpiszkáltam» egyszer a területnek éppen soron levő részét, oda vissza sem mentem többet. Meghagytam a tenyészanyagnak való kevés foglyot. Így talán jövőre bátrabban vadászhatunk ha jó lesz a költés és más baj sem ront a reménységünkön.

Azzal kárpótoltam magamat, hogy kóbor kuvaszokat lövöldöztem. Az volt ott szépen. Minden szekér után, amely a földekre igyekezett, kullogott egy pár, odakint azután neki a határnak, a nyúl után. Egy hűsülő szekeres mellől négy ilyen vad kutya támadt volt rám ; megbotránkozásomra azt füllentette a gazda, hogy egyik sem az övé. Én hát ledupláztam kettőt, a másik kettő a szekér alá menekült. Ott is hagytam őket.

De lám ebből meg az következik, hogy a hármas veszedelemhez bátran odasorakozhatik negyediknek a falusi kuvasz, meg az elvadult házimacska. Ilyet is lőttem ott egy párt az idén.

Ajánlom t. vadásztársaimnak is, hogy ámbár ma nagyon drága a patron, mégse kíméljék, ha eféle «zsákmányt» ejthetnek. Egy parton körülbelől hatvan korona ma már, de minden darab nyúl, amely megmarad a területen s nem kerül a kóborló négylábú «vadászok» bendőjébe, nagyobb érték ezer koronánál. A «befektetést» tehát megéri a «vagyonmentés».

Különben pedig boldog ünnepeket kívánok t. olvasóimnak.

1922 december