Nadler Herbert:
A HATOS SERÉT.

Csak azért tartom érdemesnek az egészet elmondani, mert megtörtént. Tehát nem én gondoltam ki a dolgot, hanem szóról-szóra úgy történt, ahogyan elbeszélem. 1920 november hó vége felé két jó barátom együtt vadászott a Szentendrei-szigeten Tótfalu határában. Nem írom ki a nevüket, mert hátha rossz néven vennék; majd csak röviden Pistának és Ferkónak mondom őket.

Reggel kezdték, de mikor a nap nyugvóban volt, még üres volt a tarisznyájuk. Pedig ügyes vadász mind a kettő, de egész nap még csak el se sütötték a puskáikat, mert a hajdan kisvadban bővelkedő terület akkor még nem heverte volt ki a «szociális termelést», rnelyből a nyulakra és foglyokra nézve bizony nem «fakadt jólét». Úgy látszott, hogy a proletár az utolsó nyulat is agyondiktálta, mert a két vadász egész nap egyet se látott…

Egyikük azt ajánlotta, hogy utolsó kísérletképen menjenek ki a Duna partjára, ahol esetleg kacsa vagy liba akadhat. Felültek a közelükben várakozó kocsira és kihajtattak — szemben Váccal a Pokol-csárda fölött — a nagy Duna-ág partjára. Kevés víz volt akkor a Dunában, miért is sok helyen hosszúkás homokzátonyok álltak ki a vízből. Kacsa pedig bőven volt! Nagy számmal lepték el a zátonyokat és a víz is helyenként csak úgy feketéllett a sok kacsától.

Ámde a kacsának is megvan a magához való esze és a teljesen nyílt terepen gyalogszerrel kísérletező vadászokat nem várták be lőtávolságra. Hiába volt minden mesterkedésük, nem sikerült a kacsákat megközelíteniök. Különben is csak olyan kacsára lett volna érdemes lövést tenniök, mely a parton, vagy legalább is közel a parthoz a vízben van, hogy aztan kézre is kerüljön. Ilyen pedig még úgyse akadt.

Lemondtak tehát erről a reménységükről is s ismét kocsira ültek. A kocsi lassan döcögve haladt a magas parton. Lent a Duna medrében vígan gyűlésezett a tömérdek kacsa.. Epekedve nézték őket a vadászok s nehezen tudtak belenyugodni abba, hogy ebből a nagy feleslegből nekik semmi se jusson.

Amikor egy csapat kacsa a kocsit vagy száz lépésre bevárta, azt mondja Pista :
— Hogy már ne menjünk haza üres kézzel, meg kéne kockáztatni egy lövést!
— Ugyan kérlek, elment az eszed? — mondja Ferkó. — Csak nem fogsz száz lépésre vaktába közibük durrantani!
— Nincs kizárva, hogy egy-két kacsa ott maradna!
— No de nézd meg ezt a távolságot! Ennyire nem lehet seréttel lőni!

Közben a kocsi tovább haladt, a kacsák elmaradtak, a két vadász pedig folytatta a vitát.
— Akár hiszed, akár nem, — bizonykodik Pista — én már lőttem seréttel száz lépésre vadat. A puskám nagyon jól hord és a hatos serét messzire elver.
— Száz lépésre a hatos serét sem ér semmit!
— Akkor te nem vagy tisztában a hatos serét hatásával! Egy szemet kapjon belőle az a kacsa, hát ott marad!
— Azt mondom, hogy kár a patronért!
— Én meg azt, mondom, hogy sajnálom, hogy nem lőttem!

Nemsokára. a part egy kanyarulatánál egy nagy csapat kacsához közeledtek, mely közel a parthoz úszkált a vízben.
— Ha ezek is bevárnak száz lépésre, én bizony odagyújtok! — jelenti ki Pista.
— Mit bánom én! — dörmögi magában Ferkó. -— Hadd lássuk hát, mit ér a te hatos seréted!
— Majd mindjárt meglátod! — mondja Pista és készülődik a lövéshez.

A kocsi tovább haladt s amikor a távolság közte és a kacsák közt alig volt több száz lépésnél és a kacsák már nyugtalankodni kezdtek, Pista leugrott a kocsiról és a kacsák közé duplázott. A következő pillanatban közel s távol mindenfelé egész kacsafelhők emelkedtek fel a vízből s ott, ahová Pista lőtt, se maradt kacsa, egy se.
— No, úgye mondtam, hogy hiábavaló dolog ilyen nagy távolságról lődözni? Úgy látszik, nem vált be a hatos seréted. — évődik Ferkó.

Pista ismét helyet foglalt a kocsin s nem szólt, csak magában boszankodott, s mialatt a kocsi a parton tovább haladt, egyre nézte a kacsákat, melyek nagy csapatokban különböző magasságokban húztak s keringtek a Duna felett. Nem messze benn a Dunában, párhuzamosan a parttal oly hosszúra nyúlt egy homokzátony, hogy vége se látszott. Egy csapat kacsa épp a zátony felett húzott el s ezeket szemmel kísérve Pista egyszerre csak meglátott valamit a zátonyon, aminek szörnyen megörült Egy kacsa vergődött ott és csapkodott a szárnyával.

— Oda nézz Ferkó! Látod azt a kacsát? Most beszélj, ha tudsz! Úgy látszik, mégis nekem volt igazam azzal a hatos seréttel!
— Az ám! —mondja Ferkó csodálkozva. — De hogyan került oda az a kacsa?
— Most esett ki a csapatból! — magyarázza Pista. — Igen egyszerű a dolog! Idáig még eltudott repülni s itt lefordult.
— S te Láttad, amikor leesett? — kérdi Ferkó.
— Láttam hát! — feleli Pista, s közben azt gondolja magában, hogy amilyen hitetlen Tamás a pajtása, még el se hiszi, hogy ő lőtte a kacsát, ha nem mondja., hogy látta, amint az leesett. Pedig hát egyáltalán nem fontos, hogy látta-e leesni vagy sem. Különben is utólag úgy rémlett neki, mintha látta volna, amint a kacsa a zátonyra vágódott. A fontos és örvendetes az volt, hogy a lövésnek megvolt az eredménye és a kacsa ott feküdt a zátonyon.

De az örömüket csakhamar bosszankodás váltotta fel, amikor arra, eszméltek, hogy a zátonyon fekvő kacsa elérhetetlen a számukra. Nem volt a közelben csónak s bár a víz a part és a zátony között nem volt mélyebb egy méternél, a jéghideg vízen átgázolni nem lehetett. Egy darabig még tanakodtak, hogyan lehetne a kacsát birtokba venni, de mivel erre nézve semmi okosat sem tudtak kisütni, bele kellett törődniök, hogy a kacsa ott marad a zátonyon.

Most már harzafelé törekedtek, de útjuk még hosszú darabon a Dunaparton vezetett. Szótlanul s kedvetlenül ültek a kocsin. Körülbelül fél kilométert haladtak így, amikor meglátták, hogy a zátony néhány száz lépésre előttük egészen odakanyarodik a parthoz, sőt egy helyen alig egy-két méterre van tőle. S ahol a zátony legközelebb van a parthoz, ott a víz megfagyott, tehát száraz lábbal a zátonyra lehet jutni.

— Meglesz a kacsa! — kiált fel Pista, akinek megint megjött a kedve. Sietve odahajtattak, ahol át lehetett menni a zátonyra, leszálltak a kocsiról és Pista egy-kettőre a zátonyon termett. Aztán neki vágott a hosszú útnak vissza.felé, mert csaknem egy kilométerre jöttek volt el attól a helytől, ahol a kacsa feküdt. Pista jól kilépve előre sietett, míg Ferkó visszamaradva lassan követte. Így a távolság közöttük egyre nagyobbodott. Egyszerre csak hallja ám Pista, hogy Ferkó kiáltja:
— Nézz előre! Jó lesz sietni!

Pista előrenéz s látja, hogy a. Duna közepe táján egy csónak a túlsó part felől egyenesen a zátonynak tart és pedig épp a kacsa irányában. Ketten ültek a csónakban és a nagy távolság dacára látni lehetett, hogy teljes erővel eveznek. Világos volt, hogy a kacsáért jönnek a zátonyra — bizonyára messziről meglátták, amint ott vergődik és azon vannak, hogy a vadászokat megelőzzék. Ennek sikerét komolyan remélhették is, mert sokkal közelebb voltak a kacsához, mint Pista.

Pista rögtön átlátta a helyzetet s belátta, hogy bármenyire szalad is, a kacsánál nem tudja megelőzni a tolvajokat. De ő nem olyan legény, aki egy könnyen beadja, a derekát! Teljes erővel rohant előre még akkor is, amikor látta, hogy a csónak már kiköt a zátonyon, az evezősök egyike kiugrik a csónakból és a kacsa felé szalad, míg a másik a csónakban marad. A zátony jó széles volt, a kacsa a part felőli szélen feküdt, míg a csónak a Duna felőli oldalon kötött ki.

A kacsatolvajnak tehát oda s vissza kétszer kellett a zátony teljes szélességét lerónia. Pista utolsó reménye az volt, hogya csónaknál kerül elébe annak az evezősnek, akinek már kezében volt a kacsa és visszatérőben volt a csónakhoz. Izgalmas hajsza volt, de Pistára nézve sikerrel járt! Csaknem egyszerre értek a csónakhoz mindketten. Úgy serétlövés távolságra, anrikor Pista puskáját a kacsatolvajra fogja és lihegve, de harsány hangon kiáltja, hogy: — Állj! -— Majd kellő szigorral folytatja: — Teszed le rögtön azt a kacsát!
A legény megáll, de hetykén felel:
— Mért tegyem le a kacsát?
Pista növekvő haraggal kiált rá :
— Még kérdezni mered te bitang? Hát nem tudod, hogy vadorzás másnak a vadját ellopni?
A tolvaj tovább felesel:
— Nem a nagyságos úré a kacsa! Nem a nagyságos úr lőtte!
Pista egyre jobban felizgul ennyi szemtelenségen és magából kikelve ordít:
— Mi közöd hozzá te gazember, hogy ki lőtte a kacsát! Tedd le, mert beléd lövök! — Ezzel úgy tesz, mintha célba venné a vadorzó fejét és lőni készülne. A vadorzó megszeppen és szelidebb hangon folytatja:
— De kérem, ez a kacsa az enyém!
Pistadühöng.
— Már mért lenne a tied?
A vadorzó nyugodtan felel:
— Mert én fogtam.
Pista elképedve kérdi:
— Mit beszélsz? Te fogtad?
— De tessék ide nézni! — mondja a vadorzó és magasra emeli a kacsát s Pista látja, hogy a kacsa lábán csapóvas és azon hosszú vékony lánc lóg. Pista hamarjában szólni se tud; bosszúság s egyéb hirtelen támadt érzelmek a torkát fojtogatják. Közben a vadorzó leveszi a kacsa lábáról a vasat.

Mikor Pista ismét szólni tud, már csak a következetesség kedvéért is megint rákiált a vadorzóra:
— Tedd le azt a kacsát, mert beléd lövök!
— Nem bánom! mondja a vadorzó. — Én leteszem, de elrepül, mert nincs ám semmi baja!
Csak azt ne, gondolja magában Pista és ráparancsol a vadorzóra:
— Tekerd ki előbb a nyakát, aztán tedd le !

A vadorzó nagy szakértelemmel kitekeri a szegény kacsa nyakát, aztán földhöz vágja. Majd megkérdezi, hogy: — Most már mehetek kérem?
— Előbb tedd le a vasat is ! — parancsol rá Pista. A vadorzó leteszi a vasat, de elkezd rimánkodni: — Nagyságos úr kérem, ne tessék elvenni a vasat!
Majd megszólal a csónakban ülő másik betyár is, aki eddig meg se mukkant, és könyörög:
— Szegény emberek vagyunk, nagyságos úr kérem, ne tessék elvenni a vasat!

Pista olyan ember, aki könnyen hajlik a szép szóra s egyébként is úgy érezte magát, mint akinek nincs egészen rendben a szénája, hát azt mondja:
— Jól van, még ez egyszer elviheted a vasat, de soha többé ne lássalak itt!
Több se kellett a vadorzónak! Sietve felvette a vasat, odaszaladt a csónakhoz, abba beleugrott és cinkostársával együtt teljes erővel evezve vitték a csónakot a Dunába.

Ekkor ért oda Ferkó, aki annyira hátra maradt volt, hogy a párbeszédből egy szót se értett s kérdezi:
— Mi volt itt? Mire volt az a hosszas tárgyalás?
— Nem akarta ideadni a kacsát ! - mondja Pista egykedvűen.
— Nem akarta ideadni ? Mért nem?
— Azt mondta, hogy az övé!
— Már mért lett volna az övé?
— Mert ő fogta vasban.
— Hol a vas?
— Elvitte magával.
— Mért nem vetted el tőle?
— Nagyon könyörgött érte, hát megsajnáltam s nem vettem el tőle.

Erre Ferkó gurul dühbe, odaszalad a víz partjára és magasra emelt ököllel fenyegeti meg a csónakosokat utánuk kiáltva:
— Te gazember! Ha még egyszer itt érlek, felakasztalak!
Pista közben odamegy a kacsához, azt felveszi és szó nélkül ballag visszafelé. De Ferkó elébe áll és szemével sunyi módon hunyorgatva egy darabig szótlanul nézi, majd megszólal és lassan vontatva a szókat mondja:
— Tényleg csodálatos hatása van a te hatos serétednek!
— Jól van már no! Neked adom a kacsát, de ne járjon már a szád! — Felel Pista, s átnyújtja Ferkónak a kacsát.

Aztán elindulnak, de Ferkónak megint eszébe jut valami, megáll s úgy mint az előbb gúnyosan mondja:
— Nem kevésbbé csodálatos, hogy te láttad a kacsát leesni!
Pista nem is válaszolt, csak ballagott előre! Jó darab időbe tellett, míg a hosszú zátonyon az átkelés helyéig visszamentek. Útközben nem diskuráltak, mert Pistának nem volt beszédes kedve, Ferkó meg csupa elnézésből hallgatott.

Mikor odaértek a kocsihoz a különben tisztelettudó és hallgatag kocsis, aki a nagy távolság folytán a történtekről nem szerezhetett tudomást, nem tudta megállni, hogy ne fejezze ki elismerését s azt mondta:
— Hál’ Istennek, csakhogy megvan a kacsa! Mégis igaza volt a nagyságos úrnak azzal a hatos seréttel!

1922 február