A HETES SZÁM MÉGIS CSAK SZERENCSÉS.
Írta hanvai Hanvay Zoltán.
II.

Nagy alvás, jó reggeli, aztán őzbakhajtás a Bikarszki Sztadlón, este szalonkavadászat s hajnal előtt újra a kakasokra. Ma én voltam a soros a nagy kakasokra ; de oly vesztett zivatarban, hogy igaza volt tót kísérőmnek: «Uram, ha a kalapján dürögne, se hallhatná még.» Láttam a havon egy friss medvenyomot s egyebet semmit. Ezzel vége volt a campagnenak.
Utána való évben ismét kaptam szíves meghívást. Örömmel mentem. Már akkor kezdett a völgy társadalmilag más képet ölteni. Marton Rudolf Rimaszombatba ment törvényszéki elnöknek. Szontágh Boldizsár (akinek remek értekezéseért Csetneky álnév alatt oly sok köszönettel tartozott a magyar vadász közönség) Dobsinára költözött. A jó öreg Martiny bácsi meghalt — Hormbacher Frigyes és Heincz Frigyes, e pompás vadász cimborák is más vidékre mentek. Hol oly élénk és kedves a társadalmi élet, hol a híres csetneki Pálnapi bálokon azelőtt oly vígan mulatott a vármegye ifjúsága — hol oly vígan szólt a vadászkürt s csengett a tiszta barátság pohara — ott már mindenütt csend honol. Sic transit gloria mundi! Vagy talán csak a félszázad nyomása láttatja e sorok írójával sötétebbnek a világot? Lehet, hogy így van...
Csetneki barátom azon örömhírrel fogadott : «biztos a kakas». Igen, tette hozzá a főerdészúr, csakhogy naponta valamivel lejjebb dürög. Két órakor indultam neki a Bikarszki Sztádlónak. — Ki jön velem? — kérdeztem Szontágh Bódit. Rámutat egy ráncosképű bocskoros magyarra, akit csodálatosképen Pasternáknak hívtak. Én ezt ételnek se szeretem ; de a ravasz pofája meg egyáltalán nem tetszett s ki is fejeztem gyanúmat Bódi előtt, hogy ez az úr nagy orvvadász lehet. Bódi mosolyogva nyugtatott meg. De azért mégis megkérdeztem, hogy mit adnak a jolsvai Basikok egy kakasért? Legfeljebb két forintot, felelt Bódi. No hát kérlek mondd meg Pastemáknak, hogyha csak annyira is vezet, hogy egy kappot hallhatok — kap tíz forintot. Ezzel nekiindultam. Nekem oly rossz emlékezőtehetségem van arcokra és nevekre, ami párját ritkítja. De annál erősebb helyi emlékezőtehetségem. Ez arra indít, hogy úgy gondolom, hogy ha van lélekvándorlás és ezzel tökéletesedés — én valaha tökéletlenebb alakban kopó lehettem. Riadva veszem észre jó egy óra után, hogy nem jól megyünk. De hogy értessem meg Paszternák úrral? Ő egy szót se tud magyarul, én pedig épen annyit tótul. Végre kínosan kinyögöm: «nie dobre igyes!» Dobre, volt a válasz, a vége pedig az lett, hogy egy másik óra után odajöttünk vissza, ahonnan elindultunk. Tehát kezdjük újból ; de már most én dirigálok. Egy helyen vezetőm egy fára mutat és ennyit mond: «Tsera.» Visszaemlékezvén a főerdész mondására, úgy kombináltam, hogy tegnap ezen dürgött s indultam lefelé. Egyszerre egy jeges kövön kisiklik a lábam alólam, belekapaszkodom egy fenyőgalyba — az elreccsen, én pedig beleesem ballábammal s ülőrészemmel egy hófuvásba. Már előbb hallottam egy kapp hangot. Mindez szerencsére oly gyorsan történt, hogy zavart nem okozott ; engem pedig úgy lehűtött, mintha a kakas helyett egy sódarra gondoltam volna. Már a kezemben láttam szinte a kakast, kilesvén egy rést, amelyen beszökhetem. A sors másképen akarta. A nap feljött, egy gonosz tyúk elkottyantja magát, erre megrezdül bent a harmadik fenyő s óriás robajjal, anélkül, hogy láthattam volna — odalett az én kakasom. Hejh! ha az a csuspájz nevű. tót el nem téved velem ! Ma meg a nagyérdemű Szent-Iványi Károly volt házelnök, búcsúzván Jolsván választóitól : deputációba oda kellett mennem. 70 évig járta Paszternák úr a Kakast s épen ez egyszer velem téved el. Ez is csak én velem történhetik meg!
1874-ben a jó Blazy bácsitól kapok Felkáról sürgönyt: «öt kakas áll rendelkezésére». Azonnal visszasürgönyöztem: «nem vagyok taglózó mészáros, elég nekem egy is, indulok!» S a jó öreg már Kassán várt. (Közbevetve, ezen derék s immár elköltözött embernél a Tátra s a vadászközönség senkinek se tartozik nagyobb hálával. Az ő halhatatlan érdeme az, hogy egy geniális ötletével megmentette a Kárpátok zergeállományát, amely már erősen kezdett pusztulásnak indulni.) Még aznap felmentünk Tátrafüredre. Még akkor Schmeksz volt a járatos neve, akkor még nem öltötte föl mai világvárosi gúnyáját, amely engem egyáltalán nem ragad el.
Este obligát szalonkales Rauberstein platóján. Az idő remek; de kényelmetlen nyomasztó csönd mindenfelé. Az erdő minden énekes madara néma, a szalonka pedig lustán és némán húz. Rossz jel, biztos előpóstája ez a kitörő viharnak. Szóvá is teszem Blazy bácsi előtt ; de ő csak egyet mosolyog reá.
Éjfél után egykor jön Spitzkof: «genejdiger Herr stein Se uf.» «Was für ein Wetter» — kérdem. «Ejn ferflixter Storm» — volt a lakonikus válasz. Oly viharban indulunk, amely csaknem halomra döntötte az erdőt. Összejártunk mindent. A kakasok hallgattak. Nincs oly szerelmi tűz, amelyet ezen rettentő Borász meg ne fagyasztana! Vissza tehát a fürdőbe.
Este ismét szalonkales a tegnapi helyen. Nekem néha sajátságos előérzeteim vannak. Telepatia-e ez, vagy mi? én igazán nem tudom. Indulás előtt egy pár 0-ás patront akarok zsebembe csúsztatni. Blázy bácsi rám mordul: mit akar ezzel, szalonkát lőni? Nem, feleltem, hanem fajdkakast. — Hol, a Raubersteinnél, ahol még világteremtése óta nem volt egy se, s ezzel kicsavarta kezemből a 0-ást. Természetesen megadva magamat, mentem tegnapi helyemre. A rémítő vihar kitombolta magát : de egyetlen szalonka se húzott. Egyszer tisztás túloldalára nézve, egy fenyőn valami gyanúsat látok. Gukkeremen kiveszem, hogy egy kakas gubbaszkodik ott. De mit csináljak vele 10-essel? Nem vagyok rossz ember ; de maliciózus gondolatom támadt : hátha az öregre zavarhatnám? Visszahuzódva alólról közeledtem a kakas felé. A tréfa teljesen sikerült. A kakas lőtávolba röpült el Blázy bácsi mellett. Ő se, én se szóltunk semmit. Egy órakor jött Spitzkopf s jelenti: «gneidiger Herr, ein Sehné bis zum Bauch!» Hát azért csak nekivágtam. Némán rátalálunk mind az öt kakasra — fölrepültek mind ; de egyetlen tollat se láttunk belőlük! Hazaérve kérdem Blázy bácsit: meddig tarthat ez a galád sor? «Három naptól három hétig» — volt a kevéssé biztató válasz. Én tehát kaptam magam s haza jöttem.
Soha többé nem láttam e jó öreget, akinek annyiért és közte egyetlen zergémért tartozom örök hálával. Meleg szívét, imádott hegyei aljában, régen a hideg hant fedi. Nyugodjék megérdemlett békében. Nekem oly vadászpatronusom és a Tátrának oly meleg imádója és vadóvója nem lesz többé senki.
Üres kézzel azonban mégse jöttem haza. Közismert alakja volt Tátrafürednek a gömöri származású öreg János erdőőr. Mikor már teljesen siket volt — leányával járt ki nyirfajdlesre. Leánya, ha akadt valami, csak kettőjük által érthető hieroglifikus jelekkel figyelmeztette. Most is lőtt egy nyirfajdkakast hallatlan bovinával.
1889-ben ismerkedtem meg. Pfob Ferenc úrral, a nagyszlabosi papírgyár derék igazgatójával. Meghitt siketfajdra. Gyönyörű időben mentünk föl a tanyára, ahol pár nappal azelőtt Keleti Károlyt tréfálta meg a nagykakas. Biztos reménnyel indultam el Lukáccsal. A legnagyobb óvatossággal jártuk be az egész erdőrészt, amelyben még előtte való reggel vígan dürgott a kakas. Síri csend mindenütt, amit csak olykor szakít meg a szalonka kunogása. Imitt-amott egy-egy siketfajdtyúk rebben föl. Már a nap is felmenőfélben van. Alig maradt már 10 hold kikémletlenül s íme lopakodik egy csodálatos agancsú őzbak oly bunkós agancsokkal, aminőt még sohasem láttam. Az őzagancsoknak valóságos bolondja vagyok. Nagyobb örömet nekem senki sem okozhat, mintha egy őzagancsot ajándékoz. Ilyet még híres gyűjteményekben sem láttam. A bak megáll, a szívem pedig hallhatóan dobog. Lőjjek, ne lőjjek? Pokoli küzdelem támadt bennem. A bak önként kínálkozik; a kakasra pedig semmi kilátás. De hátha mégis? És nem lőttem. Átkozott pechem úgy hozta magával, hogy a kakas tegnap, felmenetelem napján zárta be a boltot. Még egy napot szántam az abnormis bakra. Ezt is elnyelte a föld.
1881-ik évben április 20-án kapom Pfob barátom sürgönyét Bánrévéről: «Biztos kakas, ha lehet, jőjjön ma estve velem Bánrévéről.» Fájdalom! egyetlen fiam épen nagyon beteg lévén, visszasürgönyöztem : «ha lehet pár napig várni — kérem ; ha nem lehet, lövesse le más valakivel. Ha várhat, vasárnap okvetlen Horkán leszek.» Az ég megóvta fiamat s én Bánrévén nagy remények között ültem a vonatra. Az ég fenyegetően felhős volt. Horkán a vonatból kiszállva — életemben sohasem találtam semmit — a földön egy hatost találtam s zsebrevágtam. De Szlabosról nincsen kocsi. Bemegyek a gyárintéző úrhoz s válaszul azt kapom: Szlabosról nincs semmi rendelet; de van a telepen egy bricska, ha nem félek attól, hogy kirázza a lelkemet, szívesen rendelkezésemre bocsátja. Köszönettel elfogadtam. A rázást csak kiálltam volna, de Csetnekre már csuromvízben értem. Hát vettem egy szerszámot, amit gyomromból utálok — egy esernyőt. Végre elértem Szlabosra. A cameriéra kijön s jelenti : nincs itthon senki — az úr és a nagysága a Kakason vannak. Jön a szakácsné is és azzal toldja meg: csak tessék átöltözködni, az urak biztosan hazajönnek, mert elfogyott az ennivalójuk. Szót fogadtam. Kis vártatva azonban jön a helyettes igazgató s ezt mondja : «épen most jött a küldönc a főnökömtől: ők jönnek ; de az urat Lukács fönt várja — tehát tessék indulni». Szívesen felmentem, de hogy ? Minden patak megáradva : én pedig cipőben vagyok. Azon is segítek, azonnal lovat nyergeitetek. Így aztán nekivágtam. Egy idő múlva a lovász jobbra mutat; látom a házigazdámat nejével és egy siketfajdkakassal lóháton közeledni. Azonnal ott termettem. Pfob úr bocsánatot kért, hogy nem küldött értem; de nem hihette, hogy ilyen időben jőjjek. Azonban ott fent Lukács mindennel készen vár. Erre észrevéve, hogy én a siketfajdra kérdő pillantással nézek, mosolyogva mondta : «Ez nem az öné. Lefelé jövet megláttam ezt egy fán, de úgy vagy 200 lépésre. Elővette expressét és a kakas jelezve röpült el. Nem találták sehol; de szerencsére nagy távolságban megtalálták a hazamenő munkások. Egy végre mégis megkerült. Ritka szerencse ez is.» Elmondta azt is, hogy az én kakasom biztos ugyan, de egy ravasz vén kópé, amely mindennap keresi a fiatal riválisokat. Különben Lukács teljesen megbízható. Bocsánatot kér, hogy velem nem jöhet. Holnap Horkán van dolga ; estére azonban okvetlenül feljön. Tíz órakor ugyan jól kifáradva értem a tanyára s tanácskoztunk Lukáccsal ; hogy kaphassuk meg a vén ravaszt? Nem igen biztató előjelek dacára ezután elaludtam volna ; de persze erről szó se volt.
Félháromkor megindultunk meglehetősen tiszta ég mellett. Egyszerre odasúg Lukács : «El a szivarral — ezen a fán nem közelíthette meg tegnap az igazgató úr.» Ezután kis vártatva kérdi: «Hallja-e?» Én bizony nem hallottam semmit : de ő erősen állította, hogy lent a völgyben szólt. Visszaemlékezvén Pfob barátom tanácsára, hogy alulról próbálkozzunk, ami már csak azért is ajánlatos, mivel így nem alkalmatlankodhatik a Nap ; nagy ívben, kövek, gödrök s omlásfák közt leértünk egy elhagyott útra az aljban. Amint óvatosan mennénk, egyszerre elkotyogja magát egy siketfajdtyúk, a kakas pedig nagy robajjal repül át s ül le egy tisztás közepén álló eggyes fenyőre s ott azonnal teljes erővel kezd dürögni. Lukács biztat : menjek bátran neki. Igen ám, de e kövek, gödrök, omlásfák mind oly dolgok, amelyek a leggyakorlottabb embernek is kemény diók volnának. Azután a fenyő mindenütt messze túl van a serétes fegyver lőtávolán. Ekkor egy meglehetős cifra gondolatom támadt. Megkérdeztem Lukácsot : okos ember? Persze, vállalta. No hát induljon s ha közelébe jut, törjön ketté egy fenyőágat. Így talán majd erre repül. Másképen nem kapjuk meg.
Lukács elindult. A világosság mindjobban terjedt és én — amit kevés halandó ért meg — háromnegyed óráig gyönyörködhettem a kakas hóbortjaiban. Utoljára már a szín változatait is kivehettem. Soha e képet el nem felejtem. Egyszerre, midőn a kakas minden gyanú nélkül dürgött — megfordul s felém néz. A vér megfagyott ereimben, azt hivén, hogy Lukács eltévedt s alulról ment neki, akkor pedig a kakas mindjárt a Cóburgiban lesz — s örökre adieu! De mindjárt hátrafordul, lejjebb lép egy ággal s kiterjeszti a farkát. No ugyan mit akar most? Aztán — brrr-brrr és jobbra tőlem lőtávolon kívül eltünik a vakut mentén.
Lukács is megjön s kérdi: mi történt a kakassal. A vakutra mutatva megindultunk. Reménykedve, minden idegem feszülve, óvatosan haladtunk. Lukács megrántja kabátomat s előre mutat. Ott van a nagymogul. A Kirner dördül, a kakas pedig a legnagyobb kéjből rezgés nélkül terül el a földön. Egy páratlan nagy vén rué volt olyan tonzurával, akár egy kamalduli baráté! Azt hiszem, hogy donnái és ifjabb riválisai hálával voltak irányomban eltelve. Pfob barátom szakadó esőben csakugyan feljött, már elébb gratulálván az eredményhez egy feljövő garami tót által. A kakast nekem prezentelte. De még gavallériájában itt sem állapodott meg. «Van itt egy Rakkelhahn — lőjje le ezt is». De az eső folyton szakadt még másnap délután is. Így ott maradt a Rakkelhahn. De a talált hatos nekem szerencsét hozott és a hetes szám feltétlenül szerencsésnek bizonyult.

És a kakas többi vadásztrofeummal és vizslaversenyeken nyert billikomaim, valamint a kiállításokon nyert ezüst és aranyérmeim között előkelő helyet foglal el ebédlőtermemben. Van ott két kép, amelyet egy művész erőszakolt reám. Egy nyír- és egy bükkfaerdőrészlet. Sokan kérdezték : miért vettem meg? Előrelátásból, hogyha már nem bírok vadászni — szembeülök velük karosszékemben s így lesem; nem lép-e ki a bükkesből a bak? Hát már odáig jutottam . . . Nem soká fogok már trofeumaimban se gyönyörködhetni. És csak azt kívánom ma már, hogy jőjjön vissza mind az öt derék unokám a harctérről — aztán ők gyönyörködjenek bennök az emberi élet legszélső határáig, közbe-közbe pedig gondoljanak kissé nagyapjukra is, — az öreg hanvai remetére.