Bornemissza Miklós: «Hahó, ébredni, félkettő van már!» Sietnem kell. Az én utam a leghosszabb, a Kaliszkó nevű rétre megyek, mely innét jó 5 kilóméter. Az öreg «Bogár» a vezetőm. A termosz megtelik jó forró kávéval. Indulunk. A tűztől elvakítva bizonytalanúl szedegetem lábaimat az úttalan erdőben. Alig pár száz lépés és fent vagyunk a hegygerinc síkos gyepű rétjén. A csillagos éjszakában a szomszéd magaslatok sötét ámyvonalai rajzolódnak bele. Egy pásztortűz szelid fénye világít az egyikről. Favágók melegednek-e mellette, vagy szintén vadászok, kiknek kirándulása a kis kakasnak szól? A szél távoli kutyaugatás és kakiaskukorékolás hangfoszlányait hozza fel hozzánk valamely völgyi faluból. Különben üres csend mindenfelé. Kísérőm, egy a réten feketéllő foltra mutat, mely úgy néz ki, mint egy szénaboglya. «Ez az elnök úr leskunyhója a — Feri Lineáján.» Sokáig valami puha növényzetben gázolunk. A szomszéd anhalt-dessaui hercegi vadászkert kerítése mellett haladunk. Hirtelen köd ereszkedik a hegygerincre. Alig látok az orrom hegyéig. Nem vagyok képes a távolságokat és a tárgyak nagyságát helyesen mértékelni. A borókabokor képzeletemben terebélyes fává lesz. Egy hatalmas árbócról csalódottan állapítom meg, hogy egy tavalyi szénaboglya otthagyott gerincfája. Fantasztikus alaku és nagyságu pagodának néztem egy katonai háromszögellési pont faemelvényét. De az öreg «Bogár» rendíthetetlen nyugalommal és biztonsággal rója bocskoraival nesztelen lépteit. A gerinc éjszaki lejtőjén mélyen gázolunk a hóban. Megérkezünk a leskunyhóhoz. Négykézláb kell bemásznom a dorongokból összerótt s fenyőgallyakkal teletüzdelt sátorba. Az öreg gondosan betakarja az ajtónyílást. «Ha szükség van reám, tessék füttyenteni, addig nem mozdulok, ott leszek az erdőszélen. Nyaktörést kívánok !» — hangzik az itten dívó különös vadászüdvözlet. Léptei belevesznek az éjszakába. Elhelyezkedem különös kalitkámban. Mély csend mindenfelé, csak zsebórám ketyegését hallom. Megnézem, 3 3 óra. Szemeimet bemélyesztem a kalyiba résein át a sötét éjszakába. Örömmel látom, hogy a köd oszlófélben van. Már egypár csillagot is látok. A kunyhó egy egyedülálló fa tövében áll a lejtős hegyoldalon. Hideg az éjszaka. Tagjaim mozgás híján máris meggémberedtek. Kinyujtózkodom. Puskám a földre fektetett termoszüvegen koppan meg. A forró kávé felmelegít. Hirtelen különös zajra leszek figyelmes. A zaj irányába kémlelek . … Szívem megdobban! Egy nagy négylábú állat tart lassú ügetésbe, egyenest a kunyhómnak! Farkas?… tán hiúz… vagy vadmacska? Puskám csöve lövésre készen mered már ki a kunyhó ágai közül… De a következő percben már elkeseredetten szitkozódom. Egy kopókutya! Kedvem volna belelőni. Beleszagol a kurnyhóba. De azt már meg nem állhatom, hogy puskám csövével jól orron ne teremtsem. Fájdalmas üvöltése felveri az erdő csendjét; lábai közé húzott farkkal inal el abban az irányban, amerre az öreg «Bogár»-t eltünni láttam. Vége! Vége! Ez a bestia most mindent elrontott! Adta kóbor kuvasza! Ez az eset egészen lehangol. Az idő még lassabban telik. A köd már egészen felszállt. Most mintha kelet felé már világosabb lenne az ég alja. Lent az erdő fái közt már madárhang szólal meg... Most tisztábban hallom. — Az erdei pinty köszönti először a jövendő hajnalt! «Gyí-hó, gyí-hó, gyí-hó! 'Zu-rück, zu-rück, zu-rück !» így hangzik a kis énekes vígdanája, miért is találóan nevezik erre-felé' «Kis kocsis»-nak. A kopasz réten már egypár fekete foltot látok: borókabokrok. Pitymallik. Dereng már a hajnal fehéres fénye. — Az erdő fái felett húz a szalonka, pár percig hallom a jól ismert «psz-psz»-t. Azt már most megállapíthatom, hogy leskunyhóm egy szerencsétlen terepmélyedésben álI. Helyenként alig látok be 40-50 lépésnyi tért, mögöttem a nagy fa irányában még ennél is rövidebb a kilövésem. De hisz úgyis mindegy! Az az ostoba kóbor kuvasz! ... De mi az a különös hang most?... És most megint! Mint mikor a köszörűs vígan forgó köszörűkövéhez illeszti rövid időre a kést s azután elveszi onnan, hogy pengéjét megtapogassa. «C suk s i i i i i i i i i i.» — «Csuk s i i i i i i i i i i i.» Tehát mégis! Még egypár ilyen köszörülés, azután valami hosszantartó bugyborékolás: egy meg-határozhatlan hang a galambbúgás és távoli dobpergés között. Semmi kétség, egy kakas dürög már! A hang irányában a réten egy fekete pont! ...mozog... a földhöz közel nyujtogatja nyakát. Alig huszonöt lépésnyire a kunyhótóI ! De lehetetlen, hiszen nem hallottam berepülni! Közben lassan, igen lassan szememhez juttatom a triedert és látok benne egy jól fejlett borókabokrot, melyet csak a dürgés csalóka hangja és fantáziám ruházott fel az előbb észlelt tulajdonságokka1. Most megint több köszörülés, pedig az első dürgő hang még nem szünt meg. — Tisztán hallom, hogy egyszerre több különböző erősségű hang búg, dobol, bugyborékol. Kész a koncert. — De nem látok semmit, pedig tudom, ott vannak ama terephullám mögött. Ez a méreg!... Erős szárnycsattogás. Hallom, amint egy nagy madár száll a felettem lévő fára. Szinte fáj a nyakcsigolyám, oly lassan fordítom arrafelé fejemet. Szerencsére a kunyhó tetején nem oly sűrű a fenyőgally. Ott ül felettem a fán egy fiatal nyirfajdkakas. Szép sötét tollazatával, a jellegzetesen kifelé gördülő farktollaival, mely mögül szép fehér tükörtollai világítanak, olyan, mint egy frakkba öltözött ficsur fehér ingplasztronnal. És olyan hiú is. Tollászkodik. A reggeli toiletet végzi. Gyönge legényke, tavalyi költés lehet. Farktollai még keskenyek. Vágyakozva nyujtja nyakát arrafelé, amerre az öregebb legények dalolnak. Szeretne tán ő is a zavarosban halászni? Vagy tán már szerencsét is próbált s elverték onnan az erősebb féltékeny ifiak. «Bőők! Bők! Bők » — riad egy őzbak az erdőszélen s ijedten elszelel. A koncert is szünetel egypár percig. Majd újult erővel tör ki. A bak ismét hallatja hangját, de az orchester nem zavartatja már magát. Kelet felől a nap teregeti bíborpalástját. Most neszt hallok hátam megett. Lassan megfordulok. A kunyhótól nem több mint 30 lépésnyire egy pompás hatos-bak áll. Lapockája csábítóan felém fordulva! Szép rózsás agancsa fénylik, látszik, hogy még nem rég szorgalmasan dörgölgette a fiatal fák kérgéhez. Milyen pompás trofea lenne! Egy pillanatig erős a kísértés. Hisz úgy sem lesz már a dürgésből semmi. De erős maradok! A bak nem vesz tudomást közellétemről. Pajzán rövid vágtába fog és eltünik azon terephullám mögött, hol a dürgő kakasokat sejtem. Kisvártatva elhallgat a dürgés. Most meg a bak kontárkodik mesterségembe !... A Csergő irányából puskalövést hallok. Majd még egyet: a kis lengyel doktor Schönauere élesen pattan. Még várok egy ideig, azután elvész türelmem, kimászok a kunyhóból. Óvatosan arrafelé tartok, amerre a bak eltünt. Végigkémlelem a tájat... Ott a rét oldalán, ide jó 500 lépésnyire vígan dürög 4-5 kakas. Most már hallom muzsi-kájukat is. Sötét tollazatuk most barnán csillog a kelő nap vöröses fényében. Körülcserkészem őket s a hegy északi lejtőjén eljutok a hegygerinc azon pont jához, mely hozzájuk a legközelebbinek látszik. Még ott vannak, tőlem alig 150 lépésnyire. Távcsövemen figyelem a kakasok bolondos játé-kait. Az egyik palackalakot formál acélos testéből. Körülnéz. Most előrenyujtja fejét, mintha meg akarná hosszabbítani nyakát. Köszörűl «Csuk s i i i i i». Kiterjeszti szárnyait, kinyitja farktollainak legyezőjét, felfujja magát, fejét a föld felé hajtja, mintha keresne valamit. Szaporán ontja magából a kereplő dürgő hangot. Közben kómikusan illegeti magát, kinyujtott szárnyai a földet súrolják, mikor egypár lépést tesz előre, majd egy helyben tipegve megfordul, saját tengelye körül. Fehér farktollai messzire világíta-nak. Szerelmi dühe most eléri tetőpontját: nagyokat ugrik egy helyben. A többi sem marad mögötte. Mint egy berugott társaság! Jókedvük nem ismer határt. Keresztül-kasul róják tréfás, peckes lépteiket. Szabálytalan időközökben piruetteznek. Jó ideje figyelem már szerelmi verbuválásukat. És íme, nem hiába nótáznak, nem hiába legénykednek ! «Kvak-kvak-kvak-kvak» hangzik az erdő irányából. Egy földszínű folt. A hang kecses tulajdonosa egy nyirfajdkisasszony! — Itt tennem kell valamit, különben ő nagysága még messzebbre csalja tőlem az úrfiakat. Ha addig a gyalogfenyőig el tudnék jutni! Óvatosan, hasmánt kúszok a célom felé. Eleinte jól haladok, az úrfiak igen bele vannak melegedve. De oh jaj, a dürgés elhallgat. Észrevettek. — Egymásután szállnak el az erdő felé. A hölgyike is utánuk. Csalódottan térek vissza tetőre. Pazar kilátás tárul elém. Északnyugati irányban a Magas-Tátra hófödte csúcsai ragyognak a felkelő nap sugaraiban. A magyar címer szent hegye csillogó gyémánt-köntösében magasan kiemelkedik az őt környező hegykolosszusok közül. Az ott a karcsú Lomniczi-, amaz meg a Ferenc József-csúcs cukorsüvegje. A liptói havasok felé az a testesebb különálló csúcs a Kriván. Emitt a bélai mészkőhegyek. Az Alacsony-Tátra és a többi távolba vesző kék hegyormok a Királyhegyig mind pompásan kivehetők a remekül tiszta hajnali napfényben. Hozzájok képest a közelebb fekvő hegyek: Branyiszkó erdős hágója, az avargyűrűvel koronázott Homolka, a Feketehegy hosszan elnyúló kopasz gerince és a két Strázs vulkánikus kúpjai csak szelíd dombok. — Egy erdős dombtetőn a Rákócziék nagysárosi várának bástyái, amott meg a hajdani híres sárosi oligarchanő, Tarczay Ilona tárkői sziklavárárlak romhalmaza és az alattam levő hőnigi rablólovagvár csonka tornya rég letünt történelmi időkben varázsolják vissza képzeletemet ... Nem tudok betelni e pompás panorámával, de az idő halad. Füttyentek az öreg «Bogár»-nak, füttyömet a visszhang elkapja és háromszorosan ismétli. De az öreg búvó helye körül semmi sem mozdul. Bizonyára elaludt! Leereszkedem a hegyoldalon, de az öregnek hült helyét sem találom. Vajjon hová lehetett? De nem várok reá, lassan indulok visszafelé, nehogy elkéssem a megbeszélt találkozási időt éjjeli tanyánkon. Utam megint a katonai «háromszögellési pont» faemelvénye alatt visz el. Ez a tájék legkimagaslóbb pontja. Nézzük meg még egyszer a kilátást innen is! Azután hátha szemembe ötlik valahol kísérőm fehér darócruhája. Így gondolkozom, míg elérem a favázat. De az én «Bogaramnak» se híre, se hamva! — Most nem tudom, hogy csak képzelődöm-e, de, mint mikor egy átbálozott éj után, még mindig a fülembe cseng a csárdás: távoli kakasdürgést hallok. A hang abból az irányból jön, amerre hazafelé kell tartanom. De még jó messze lehet az elkésve muzsikáló legény! Rövid út után egy földhullám tetejére érek. Egyszerre a földbe gyökereznek lábaim. Ott áll előttem 10 lépésnyire egy szép nyirfajdkakas. Vastag cinóberszínű szemöldökeit egy rövid pillanatra reám mereszti s ijedten kap szárnyra. . . Második lövésem után meginog és a földre zuhan. Egypár ugrással ott vagyok mellette, fel akarom venni. De az én kakasom lábra kel. Utánakapok. Egy marék fehér farktoll marad csak a kezemben. A kakas szalad, én utána. A sikos, meredek réten megcsúszik a lábam és elvágódom. A kakas egy egyedülálló, gyalogfenyőbozótnak veszi útját. Utána! Elbujik az ágak között! Megúntam a kergetőzést, gyorsan töltök és megzörgetem a bokrot. Kiugrik és megkapja a kegyelemlövést. Gyönyörködöm zsákmányomban: szép öreg legény! Első két lövésem szárnyait bénította meg. Sajnos, jól megtéptem fehér farktollait. Csak most jut eszembe, hogy derekam sajog. De most örülök, hogy kísérőm nincs a közelben, igen nevetséges lehettem az, elébb «fogócska» közben! Megpihenek «babéraimon». Közben éles füttyszót hallok. Ez «Bogár». En is füttyentek s visszamegyek a «trigonométerhez». És már látom is az öreget fiatalos léptekkel a meredeken felfelé jönni, egy kutyát vezet pórázon. Nagy az öröme az öregnek is, mikor zsákmányomat meglátja. «Hát azt a kutyát hol szedte «öreg?» Ez volt hát az éjjeli csendháborító! De megbékélve simogatom meg szálkásszőrű fejét. Hisz ezekután már nem lehet okom reá haragudni! Rövidesen éjjeli tanyahelyünkön vagyunk. Ott jó hangulat fogad: a kapitány úrnak és az orvos úrnak szintén kedvezett a vadászszerencse. Az elnök úr lefényképezi a társaságot. Nemsokára felszedjük sátorfánkat, s vígan ereszkedik a völgyön lefelé a kis csapat... Isten veled, Csergő! A viszontlátásra! * * * És azóta sem láttam viszont Csergőt nyirfajddürgés idején. Nagyot fordilt azóta a világ. Vadászunk, a jó öreg Tóni bácsi már a boldogabb vadászmezőkre költözött. Vadászpajtásom: a kis lengyel doktor, valahol a Kaukázusban alussza örök álmát. Az öreg «Bogár», a vén «Gránátos», a fürge, mesélni szerető Jankó ott nyugosszák ki végleg vadászfáradalmaikat a kis gyephantos temetőben... 1922 július |