PÁRBAJ.
{Állatnovella a kelet-afrikai vadonságokból.)
Irta: Kittenberger Kálmán.
II.

Kedvetlenül, morogva hagyja el fekhelyét. Vadászni indul. Ez lenne az utolsó vadásznapja ezen a vidéken. Ösztöne megérezte, az elvonuló vadnyomokból látta, hogy a fűevők nagyrésze elhagyta a mostani vadászterületet. Egy-két nap előtt — sok kilométernyi távolságra mostani vadászterületétől — eső esett a már régebben leégett steppére. A trópusi eső tüneményes gyorsasággal friss, sötétzöld fűtakarót varázsolt a feketére pörzsölt steppére. Az ilyen változást csodálatos módon azonnal megérezik a póri lakók és mától-holnapra a szélrózsa minden irányából odavándorolnak, hogy a frissen sarjadzó fűvön dúslakodjanak.
Megint a vékony vízmosás felé veszi útját. Nagyon vágyik disznópecsenyére. De a varacskos disznók is elvonultak már a többi patás póri lakókkal együtt. Sűrűben ugyan hallja még egy erdei antilóp ugató büffenéseit, de tudja, hogy azt úgy se tudja most elcsípni. Erdei antilópra Csui a nagy mester. Kénytelen-kelletlen ő is elhatározza magát, hogy felkeresi azt a helyet, hová a vadtömegek vonultak.
Útja egy bokros, sziklás magaslaton visz át az új vadászterület felé. Itt azonban megtorpan. Furcsa zörgő hangot hall. Óvatosan arra cserkészik és csakhamar megpillantja a gyökerekért kaparászó Nungut, a tarajos-sült. De az is észrevette őt. Föl- és szétmerednek az óriási tüskék, úgy hogy Nunga háromszor akkorának látszik, mint aminő valójában. Szimba egy-két ugrással útját állja. Nungutól így el van zárva az oduba menekülés lehetősége. Most egyedüli fegyvere ezernyi hegyes tőrrel páncélozott bőre.
Szimba körüljárja a tüskéit rázó, hátsó lábaival nagyokat dobbantó Nungut, mely így, kivált ha hörög és csörgő készülékkel ellátott farkával zörög. egész félelmetes ellenfélnek látszik. De Szimbát nem lehet elrémíteni. Ő — mint minden nagy macska — tudja értékelni a Nungu fehér, ízletes húsát. Csak azok a gyalázatos tüskék ne lennének! Már is beléakadt egy-két Nunguból kirázott tüske. Erre megvadul és Nunguhoz üt. Hörögve húzza vissza a tüskéktől össze-visszaszúrt mancsát. Újra meg újra kezdi a támadást, de eredménytelenül. Mikor azonban orrába is belészalad egy-két tüske, úgy neki dühödik fájdalmában, hogy mit sem törődve a tüskékkel, gyors egymásutánban vág a már fáradó Nungu felé. Végre sikerül egy ütéssel Nungu fejét elkapni és ezzel Nungunak vége van.
Gyorsan hátára fordítja a tüskés áldozatát és mit sem törődve a Nungu hasát borító apróbb tüskékkel, belekezd a lakmározásba. Ízlik neki nagyon a Nungu húsa, bár néha-néha halk nyöszörgésre készteti a mancsába tört, inyében és orrában megakadt tüskék okozta fájdalom. Csak mikor befejezte lakomáját, próbálja kirázni, kinyalni és kiszedni a harc közben és a lakmározás alatt beléakadt tüskéket. Fájdalmas művelet ez nagyon. Még a hosszúkat valahogy kiszedi, de nem az aprókat és még kevésbé a beletörötteket. Elindul a legközelebbi vízgödörhöz. Alig tesz egynéhány lépést, máris le kell ülnie és próbálja kiszedni a mancsába ékelődött tüskéket és nyalassál véli eloltani a talpában égő tüzet.

A feketék egész Afrika-szerte azt állítják, hogy a tarajossül tüskéit ki tudja lövelni magából. Ez természetesen azonban csak mese. Igaz azonban az, hogy a megszorított tarajossül ijesztésül annyira rázza tüskéit, hogy azok gyakran ki rázódnak és ilyen kirázott tüskék gyakran beléakadnak a támadóba. Hatvanegynéhány leopárdról szedtük le az irhát, de én alig láttam ezek közöl egyet-kettőt, melyeknek talpában nem lettek volna belétörött tarajos-sül-tövisek. Gyakran találtam így beletört tüskéket oroszlánok mancsában is. Egyszer egy szép félszemű hímoroszlánt lőttem. Embereim esküdöztek, hogy oroszlánom tarajos-sül vadászatánál veszítette el az egyik szemét.

Újra feláll, hogy a víz felé bandukoljon, de rövid idő mulva ismétlődik az előbbi jelenet. Minden lépésnél jobban ég a talpa s csak nagy kínlódás után éri el a vizesgödröt, hol, miután szomját eloltotta, sokáig áztatja égő mancsait. A vízgödör közelében az első megfelelőnek látszó helyen leheveredik és reszelős nyelvével nyalogatja, fájó mancsait. Közben gondolkozhat, hogy miért nem tudja békében hagyni a tarajos-sült, hisz eddig még minden tarajos-sül-zsákmányolást drágán fizetett meg. Pedig érzi, hogy ha felgyógyul, akkor is mindén kínálkozó alkalommal elbán Nungu rokonságával. Hisz a húsa oly jó és a bosszú édes!
Másnap nem is kísérli meg, hogy felálljon. Mancsa még jobban ég, a betörött tüskék körül genyező sebek keletkeznek. Így nyavalyog több napon át. Mikor az éhség gyötrelmei legyőzték a félig gyógyult és még mindig genyező talpának fájdalmait, vadászni indul újra.
Közelben nincs semmi. Egy félig kiszáradt mocsár felé tart, annak sűrűjében próbál majd szerencsét. Odaérve egy legelésző fekete tömeget pillant meg. Az a Mbogó, a kivert vén kaffer bivalybika.
Volna hát hús. Sok hosszú napra biztosítva volna az édes semmittevés, mely idő alatt mancsának fájó sebei is begyógyulnának. De nagy baj van ám! Mbogó goromba és kemény legény, ki' nem adja ingyen életét. Sebforradásos bőre elég bizonyítéka annak, hogy eddig már sok ily kísérletezőt le tudott győzni.
Szimba már ölt kafferbivalyt, bár mindig többedmagával, néha párjával is és akkor a mancsa se fájt. Igaz, hogy akkor is inkább csak az éhség szorította őket arra, hogy ezzel a goromba néppel összetűzzenek. Sokáig tétovázik, hogy megmerje-e támadni ezt a mogorva, harcedzett remetét. Figyeli a mohón legelésző Mbogó minden mozdulatát, tanulmányozza a terepet, vizsgálja a Mbogón azokat a pontokat, hol legkönnyebben halálos sebet üthet rajta. Az éhség kínjai vakmerővé teszik. Óvatosan csúszik a legelésző Mbogó felé. A gyanútlan legelés közben szeretné őt oldalról meglepni. Ha ez sikerül, úgy nyert ügye van. Hiába a Mbogó óriási ereje, ha már egyszer földrerántotta!
De Mbogó az utolsó pillanatban észrevette a támadni készülőt. Hatalmas, erősen gyöngyözött szarvpárral ékesített fejét felveti és farkával dühösen, izgatottan csapkod jobbra-balra. Szimba is feláll. Fején előremered a szétborzolt sörény, fülét szorosan hátraszorítja és vad hörgéssel próbál Mbogóban félelmet gerjeszteni. De Mbogó nem az a legény, akire ilyenekkel hatni lehet. És tudja jól, hogy mi ezzel Szimba szándéka. Ha ő megijed és futásnak ered, akkor Szimba oldalt rajta terem, mélyen belevésődnek a hatalmas oroszlánkörmök és agyarnak is beillő tépőfogak s akkor csak idő kérdése, hogy mikor zuhan vad robajjal a földre.
Most Mbogó támad. Szimba ügyes oldalugrásokkal — a halálos párbaj mintha teljesen kigyógyította volna a sántikálásból — tér ki a támadás elől és igyekszik Mbogót oldalt vagy hátul kapni. De Mbogónak sem ez az első párbaja. Hihetetlen gyorsasággal fordul mindig szembe az oldalt támadni akaró Szimbaval. Sokáig ma növereznek így. Egy szérűnyi területen már simára tiportak mindent és a páros viaskodásuk zajától messze hangos a csendes, már álmodozó éjjeli vadon.
Nesztelen szárnycsapásokkal röppen felettük el egy kíváncsiságtól hajtott nagy szürke uhu. Fölgalyazik egy kiszáradt és a steppetüzektől megszenesedett magányos mimozára és onnan nézi — két nagy szeme izzik, mint a tűz — a hatalmasok párbaját. A viaskodókat a denevérek is körüllegyesgetik. Az éjjel legszebb madara, a hosszú evezőjű lappantyú is csapong felettük és halkan csipogják, suttogják egymásnak a viaskodás esélyeit.
Mikor az összecsapások zaja a leghangosabb, pokoli röhögéssel, majd aztán utálatos "u . . . u . . .ii" vonítással avatkozik abba a póri páriája, a nagy foltoshiéna. A gyávák gyávája, a Fiszi örül, hisz ő, aki mindenünnen ellohol, hol komoly ellenállás van, minden harcnál nyertes, minden zsákmányból kilopja, kikoldulja a maga sarcát. Ő minden harcban csak nyerhet. Ő és a népe a póri óláhjai.
Mbogó kezdi veszteni az amúgy is kurta türelmét. Újra ő támad. Most vesztére túlságosan heves volt támadása. A Szimbát felökleim akaró hatalmas szarva csak egy korhadt fatuskót zúzott össze. Szimba idejekorán elugrott és mielőtt Mbogó újra felkaphatta volna a fejét, Szimba belevágta karmait ellenfele vastag nyakába és vállába. Mbogót térdre buktatta a hatalmas rántás és ha Szimba mancsai rendben lettek volna, úgy mindenesetre egészen a földre kerül. Sokáig tusakodnak így. Szimba fogai — bár itt is sokban hátráltatja az egyik tépőfogának törött hegye — és karmai óriási sebeket ütnek Mbogón. Szimba most hol egyik, hol másik hátsó mancsát is használja, gyors, rúgásszerű vágásokkal mély sebeket szakít Mbogó oldalán és hasán. Mbogó már gyengülni látszik. Szimba ezt kihasználandó, mindkét hátsó mancsát próbálja használni. Ezen dőlt el a harc! Mbogó egy utolsó erőfeszítéssel felpattan és a két hátsó lábával is operáló Szimbát lerázta magáról.
Szimba levágódott róla és abban a pillanatban, mint egy veszett furia rajta támadt a sok mély sebből vérző Mbogó. Óriási erővel — mint egy faltörőkos zuhanása — érték Szimbát az óriási bivalyszarvak. Mbogó jó ideig földhöz szorongatta halálos ellenségét, úgy hogy annak több bordája összeroppant. Majd az egyik szarvhegy oldalt utat talált Szimba lágyékába és egy óriásit szakított azon. Szimba ugyan még ártott éles körmeivel, Mbogó orrát is teljesen leszakította, de ezzel részéről befejeződött a harc!
Mbogó szarvával egypárszor feldobta és aztán hozzálátott — bivalymódra — ellenfelét pozdorjává tiporni. De alig kezdte meg a diadal és a bosszú művét, máris remegés fogta őt is el, kiütött rajta a pusztulás, a vég gyöngesége. Rogyadozó lépéssel tesz még egy-két lépést és ott — még mindig szemmel tartva a már alig lélegző Szimbát — ledől ...
Már ekkor egész a közelükben röhög, vonít a Fiszi.