A háború kezdetén hosszabb cikkben szóltam hozzá a «Vadászlap» hasábjain egy akkoriban szõnyegen fekvõ, de ma sem érdektelen témához, mely fõvadunk ivararányával kapcsolatosan az agancs biológiai és anatómiai fejlõdésével is foglalkozott. Állításaim akkoriban kissé újszerûeknek, merészeknek tûntek fel, s ehhez képest nagyobb port, sõt hullámokat is vertek fel, mint szerettem volna.

A cikkeket akkor nem folytattam. A hullámok elsímultak, az egész dolog elfelejtõdött s csak néhány szakemberünk emlékezetében lesz még talán valami nyoma. Én azonban csendben tovább foglalkoztam megkezdett témámmal és tovább tanulmányoztam azt. Hosszú háborús évek, majd véres forradalmak peregtek le azóta. És íme, 1919-ben megjelent Steinach professzor az õ világhírû találmányával, mely, ha nem is váltotta be az elvénhedt urak titkos vágyait, mégis korszakalkotó új megállapításokat tartalmazott s e téren a tudomány óriási haladását jelenti.

Engem, jó órában legyen mondva, Steinach ajánlatai ma még nem érdekelnek. De õszinte örömmel állapítottam meg azt, hogy szerény kis búvárkodásaim és következtetéseim teljesen azonos irányban haladtak Steinach hatalmas munkájával, melyet azóta a nagyvilág is megismert. Ami áll az «emberi-állatra» nézve, az áll a többi állatra nézve is. Ha Steinach tételét az én, annakidején írt cikkemben foglalt feltevéseimre alkalmazzuk, ez oly problémákat tár elénk, melyekkel feltétlenül érdemes lesz foglalkoznunk. Megkísérlem ezen problémák némelyikét az olvasóközönség rendelkezésére bocsájtani, bár félek tõle, hogy hálátlan munkát végzek.

[…]

Minket sok érdekes biológiai megállapítás persze, most csak annyiban érdekel, hogy mily összefüggésben áll az az agancs fejlõdésével. Legkitünõbb vadászaink a nagy agancsok fejlesztésének módját indukció útján megállapított elvekre alapították. Õk eredményeiket empirikus úton érték el, s eszemágában sincsen õket gáncsolni, mert elért eredményeik a legjobb bizonyítványként szerepelnek, s mert az empirikus úton elõállított eredmény mindig szilárd alapokon nyugszik. De tudományos szempontból sokszor zsákutcába viszi a búvárkodót. «Ha megadom szarvasállományomnak a szükséges, kipróbált, összes feltételeket, melyek a kiváló agancsfejlõdéshez szükségesek, akkor az eredmény el nem maradhat.» De hátha mégis elmarad ? Vagy nem éri el azt a fokot, melyet elvártunk ? Mit tesz ekkor az «empirikus» vadtenyésztõ ?

Vállát vonogatja és azt mondja : «Hja, az én megyém nem olyan, mint az a bizonyos másik megye, ahol jobbak az agancsok!» Ebben igaza van. Csakhogy a tudomány ezzel nem halad. Az zsákutcába került.
Kíséreljük azonban meg, egyszer a dedukció elve szerint az agancsfejlõdés misztikumába behatolni. Hátha több eredményt érünk el ? Vegyük elõ magát az agancsot, mint egy életmûködés produktumát és kiséreljük meg ebbõl azokat az okokat levezetni, melyek kellettek és melyek kellhetnek ahhoz, hogy az az agancs kapitálisan fejlõdhessék.

Oly okokra bukkanhatunk ezúton, melyeket indukcióval soha fel nem fedezhettünk volna. Azt minden tapasztalt vadász tudja, hogy vérfelfrissítéssel nagyobb agancsfejlõdést szokás elérni. De itt azután az empirikus tudománya megáll, mert azt már nem keresi, hogy hát miért épen a vérfelfrissítés az, mely pont az agancsfejlõdésre van jótékony hatással ?

Megkísérlem az olvasót ezek kérdések labirintusába bevezetni, jóllehet magam is csak elõszobájában vagyok annak még. Ott majd eleresztem. Lesz, aki visszafordul, és nem bánja meg. Lesz, aki kedvet kap és elindul a maga lábán. Célhoz azonban csak az fog valaha is elérhetni, aki szent hittel van aziránt, hogy oktalanságát az Úr felséges természetében sehol sincsen ; hogy a legparányibb bacillustól, a test legegyszerûbb szervétõl kezdve a legkomplikáltabbig semmi sincsen ok nélkül, s hogy mindegyiknek megvan a maga rendeltetése és célja, hogy miért van épen ott, ahová teremtve lett.

A kialakult tudományunk szerint az a felfogás uralkodik, hogy az agancs kapitális fejlõdése, (kifejlett életkort elérve) három feltételhez van kötve. Ezek : 1. Táplálkozás. 2. Fajtajelleg. 3. Ivararány.
Ami a táplálkozást illeti, az minden kétségen felül áll, hogy az agancs viszonylagosan gyors felépítése rövid idõ alatt oly nagymennyiségû értékes ásványi anyagot von el az állat testétõl, hogy arra csakis egy teljes erõben levõ állat képes és nyeszlett, sovány állattól hatalmas agancs felépítését nem várhatjuk. Erõteljes táplálkozás nélkül erõteljes agancsfejlõdés nincs. De megfordítva ez az elv már nem hozzáférhetetlen. Mert a legjobb táplálkozás mellett is találhatunk egyedeket, melyek gyenge agancsfejlõdést mutatnak fel. És itt már a második feltétel, a fajtajelleg is azonos lehet, mert sokszor találunk egy törzsbõl való két hímállatot, melyek közül, jóllehet mind kettõ tökéletesen táplált állapotban van, az egyik mégis csenevészebb agancsot hord, mint a másik. Itt tehát már valószínûen egy harmadik oknak kellett közrejátszani és ez az, amire a fentemlített cikkemben kitértem, hogy itt hímebb-hímekrõl van szó, melyeknek erõsebb az agancsfejlesztési képességük is.

Vegyünk egy kis hasonlatot a növényvilágból : Megtrágyázok egy darab földet. Megadom neki az összes elképzelhetõ legjobb tápanyagokat melyek egy búzanövény tökéletes kifejlõdéséhez szükségesek. Azután beleültetek egy búzaszemet. A tápanyag meg van, de növény nem lesz a szembõl, míg meg nem öntöztem, mert a mag csirájában levõ õssejt mindaddig nem kezdhet oszlani, nõni, míg bizonyos hõfokon vizet nem vett magába. Másszóval, a növekedéshez szükséges impulzust itt a víz adta meg. A hasonlat nem tökéletes ; mégis alkalmazhatjuk némiképpen az agancs fejlõdésére is. Ott is, hiába van meg az agancs fejlesztéséhez szükséges tápanyag az illetõ állat testében, az agancs mindaddig nem fog fejlõdni, míg benne az ehhez szükséges impulzus meg nem indul. Ez az impulzus pedig nem egyéb, mint a kifejlõdött heréknek az ondón kívül termelt másodlagos terménye, az úgynevezett «hormonok», melyek nem üríttetnek ki, hanem a véráramba felszívódnak és egyebek között a hímjelleg kifejlõdését okozzák. Míg az állat még fejletlen, addig hormonképzõdés nincs. Mihelyt a hormonképzõdés a fejlett, serdült korral megindul, megindul az agancs növekedése is. De ha egy fiatal állatnak heréjét kivesszük, úgy hogy a hormonképzés teljesen szünetelni fog, akkor az képtelen lesz agancsot felrakni, a «suta» marad.

Következtessünk csak egy kicsit. Ha a hormonok képesek az agancsfejlõdést megindítani, ha azoknak teljes hiánya képes az agancsfejlõdést megakasztani, akkor kézenfekvõ dolog az, hogy ha képesek lennénk valamely állat hormonképzését fokozni, úgy képesek lennénk azon állat agancsfejlesztési képességét is fokozni, feltéve, hogy az agancs fejlõdéséhez szükségelt tápanyagot kellõ mennyiségben tudjuk az állatba bevinni.

Másszóval, ha egy kevésbé hímjellegû, tehát gyengébb agancsfejlõdésû állatból egy erõsebben kidomborított hímjellegû állatot tudnánk nevelni, úgy mi sem állana útjába annak, hogy a kellõ etetéssel kapitális agancsot kapjunk ott, ahol eddig satnya agancsokkal kellett megelégednünk.

Nem akarok ismétlésekbe bocsájtkozni, azért nem folytatom most azt a témát, melyrõl egyszer már írtam. Ehelyett inkább áttérek néhány kérdésre, melyek nem képeznek ugyan ujságot szakembereink elõtt, de melyeket, indokaikban új oldalról szeretnék megvilágítani és melyek szoros összefüggésben látszanak lenni fentemlített megállapításainkkal.

Itt van például a vérfelfrissítés kérdése. Minden szakemberünknek legelsõ kívánsága lesz, ha valahol elcsenevészesedett agancsú szarvas vagy õzállományt lát : «Itt vérfelfrissítésre van szükség!» Teljesen igaza is van ebben, mert sok-sok évi tapasztalat igazolja, hogy vérfelfrissítéssel a legtöbb ilyen esetben lehetséges volt az agancsfejlõdést megjavítani.

A különös azonban az, hogy senkinek sem jut eszébe a dolgot kissé tudományos szempontból is vizsgálat alá venni és azt kérdezni : «Miért épen a vérfelfrissítés az, amellyel az agancsokat meg tudom javítani ? Miképen hathat a vérkeverés az új fajra épen oly irányban, hogy annak agancsa nagyobb, szebb lesz ? Mi ennek az élettani magyarázata ?»

Mert az, hogy valamit hatásában ismerünk csak, még nem elégítheti ki a búvárkodót. Ha ezirányú tapasztalatainkat okszerûen akarjuk fejleszteni, akkor itt nem szabad megállanunk.

Vessünk egy pillantást az apróvadra is. Talán itt megtaláljuk a nyitját annak, amit keresünk.

Hányszor láttunk már azt, hogy egy-egy fácánvadászat végén, mikor elõttünk fekszik a teríték, sorban le vannak fektetve a kakasok, azután az «Uram bocsá !» véletlenül lepuffantott tyúkok, de a kér sor között, vagy a kakas-sorok végén ott fekszik néhány aranysárga tollas «valami», ami sem nem kakas, sem nem tyúk. Ezek azok, melyeket a német a «Hahnenfederige Henne» elnevezéssel illet. Ezek hermafroditák, «Zwitter»-ek. S az ilyen vadászatok után a tapasztalt erdõmester urak nem mulasztják el sürgõsen megkérni a vadász urat, hogy hozasson vérfelfrissítésül új kakasokat, mert kakastollú tyúkok, azaz hermafroditák mutatkoznak már... És igazuk is van.

De nem azt lehet-e ebbõl következtetni, hogy legalább is bizonyos állatfajoknál a hermafroditizmus felé való hajlandóság a beltenyésztés következménye ? Mihelyt egy hímállat nem bír az annál az állatfajnál általunk ismert legkifejlettebb hímjelleggel, akkor azt máris egy relatív hermafroditának jelezhetjük, dacára annak, hogy az még nemzésre képes ivarokkal bír, de már láthatóan nem abszolut hím ; miután abszolut hím nincs is, csak relatív hím van.

Némiképen analóg eseteket az emberi fajnál is feljegyezhetünk. Vannak külföldi uralkodó családok, melyekben nem is olyan ritkák a tökéletlenebbül kifejlõdött hímegyedek. S köztudomású, hogy ezeknél a családoknál tényleg beltenyésztésekkel találkozunk. Ezt csakis tudományos szempontból említem, hogy rámutassak arra, hogy az emberi faj sem okvetlenül mentes a beltenyésztés esetleges hátrányaitól. De ennek kialakulásához évszázadok beltenyésztése kell, amilyent polgári családoknál nem mutathatunk ki. És erre hatással van az illetõ emberfaj speciális ellenállóképessége is a beltenyésztés okozta hatásokkal szemben.

Maradjunk azonban a két elõbb idézett példánál és kíséreljük meg a két példából eredõ következtetéseket egybeállítani.:

I. A fácánoknál a beltenyésztés régi vadásztapasztalat szerint hermafroditizmusokat hoz létre. Nõiesebb hímeket és kakastollú tyúkokat. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy kisebb hormonképzésû kakasokat ( a tyúkokra ugyanez áll) és kevésbé nõstényjellegû tyúkokat hoz létre. A kisebb hormonképzésû kakasok jellegben közelednek a tyúkokhoz, ezáltal kisebbekké is válnak, elcsenevészesednek.

II. Vérfelfrissítés által megszüntetem a beltenyésztést. Megszüntetem a hermafroditizmus iránti iránti hajlandóságot. A kakasok nagyobbak, a tyúkok termékenyebbek lesznek. Megadtam a módját annak, hogy az ivadék ivarjellegei a maguk irányában tökéletesebben fejlõdjenek ki, más szóval jobban elválasztottam a két ivartipust egymástól. Hímebb hímnek több a hormonképzõdése s ennek több a hímjelleget fejlesztõképessége. Nöstényebb nõsténynek több a hormonja (pubertásmirigye a nõsténynek is van) és több a nõjelleg fejlesztõképessége a nõstény felé.

III. Ebbõl az következnék, hogy én a vérfelfrissítéssel azon törzs hormonfejlesztési képességét emeltem, s lehet hogy a vérfelfrissítés fajnemesítõ hatása éppen ebben a több-hormonfejlesztésben rejlik!

IV. Beltenyésztésem van egy õz (szarvas) állománynál. Az agancsok a jó táplálék dacára, satnyábbak, mint azt, tekintve a jó legelõt, megkívánni lehetne. A tapasztalt szakember diagnózisa itt is vérfelfrissítést ír elõ. (Felteszem, hogy az ivararány körül nincsen hiba.)

V. A vérfelfrissítés után az ivadékok hatalmasabbak, agancsuk erõteljesebb lesz. De fentebb kimutattuk, hogy a hormonelválasztás és felszívódás döntõ hatással van az agancs fejlõdésére. Ha elfogadom azt a tételt, melyet a fácánnál állítottam fel, hogy tudniillik a vérfelfrissítés az egyes ivarjellegeket tökéletesíti, egymástól jobban elválasztani képes, tökéletesebb hímeket és tökéletesebb nõstényeket hoz létre és ha ezt egybekapcsolom azzal, hogy a tökéletesebb hímnek több a hormonképzése és ennek folytán tökéletesebb a hímjelleget kifejezõ agancsa, ismét csak oda érkeztem, hogy a vérfelfrissítéssel fõképen az illetõ törzs hormonképzõképességét fokoztam és hogy a vérfelfrissítésnek fajnemesítõ hatása alighanem itt is a fokozottabb hormonképzõdés elõmozdításában van.

Én ezeket ma még nem állítom, csak következtetem. Lehet, hogy igazam van, lehet hogy nincs. Egy embernek, sõt egy emberéletnek megfigyelései sem elegendõk arra, hogy ezt a kérdést teljesen felderítsék és megvilágítsák. Ezért fordulok vadásztársaimhoz, kutassanak õk is az általam megjelölt úton, hiszen több szem, többet lát. És a téma érdekessége és tanulságos volta feltétlenül megérdemli a fáradtságot. Ha állításaim, jobban mondva, feltevéseim igaznak bizonyúlnak, egy egészen különös perspektíva nyílhat meg elõttünk.

Ismeretes, hogy a mirigyek közül igen sok átültethetõ, nemcsak ugyanabban a testben egy helyrõl a másikra, hanem idegen testbõl idegen testbe is, s azok az új gazda testében teljesen megtarthatják mûködési képességüket is. Hiszen csak nemrégiben történt meg az, hogy egy hülye gyermeknek kinek hülyeségét pajzsmirigye hiányos volta okozta, az orvos hasfalába egy a gyermek édesanyjától kioperált pajzsmirigydarabot varrt (ültetett) be és az a gyermek, ki azelõtt hülye volt, azontúl normális, okos gyermekké lett és fejlõdik ma is!

Steinach professzor határozott eredményeket ért el a herék átültetése terén is. Ez tehát lehetséges dolog. Ha nekem sikerül a megfelelõ, ügyeskezû és a dologért érdeklõdõ orvost megtalálnom, azonnal kísérletet fogok tenni arra nézve, hogy feltevéseimre vonatkozólag bizonyítékokat megszerezzem. Lehetséges, hogyha egy normális õzbaknak hasfalába, vagy combjába egy másik pár õzherét ültetnék, a kettõs hormonképzés folytán egy egész rendkívülien hatalmas agancsot lennék képes elõállítani.

Az igaz ugyan, hogy ma még lehetetlen az idegen herét úgy beültetni, hogy az új here ondószálcsái is érvényre jussanak a párosodás alkalmával. De erre nincs is szükség, hiszen a nemzést az illetõ állat a saját heréivel is elvégezheti. Nekünk csakis a másodlagos termékre van szükségünk, mely a «vendég»herék által termeltetik és a véráramba felszívódik, ha az átültetés sikerült és a vendéghere az új testben is életben maradt.

Tudományos szempontból már az is rendkívül érdekes lenne, ha sikerülne egy három pár herével ellátott õzbakon egy valódi, de óriási méretû agancsot nevelnünk. Joggal kérdezhetik azonban vadásztársaim azt, hogy hát azután mi is a haszna annak, ha nekem ez költséges operációk után sikerült, mert hiszen nem operálhatom meg vadászterületem összes õzbakját!

Ebben van valami. De ne feledjük azt, hogy ha a fenti kísérlet sikerülne, úgy már magában véve is sok minden lenne megmagyarázva és az agancsfejlesztés terén kutatók elõtt számtalan új út nyílna meg.
Ha végignézünk egyes emberi családokon, okvetlen találni fogunk olyanokat ismerõseink között, ahol apa, fiú, esetleg unoka, mind hatalmas bajusznövést, erõteljesen kifejlõdött hímjelleget mutatnak fel. Lehet, hogy ez egyszerûen fajtajelleg, vagy fajjelleg annál a családnál. De az is lehet, hogy miután a bajusz az európai népfajoknál hímjelleg kifejezõje is, s mint ilyen az erõsebb hormonképzõdés eredménye ezeknél a családoknál nem a bajuszfejlõdés öröklõdik, hanem a hatalmasabb hormonképzési képesség száll apáról-fiúra, s ez hajtja ki az egyes egyedekben a hatalmas bajuszfejlõdést.

Vagy úgy is mondhatjuk ezt, hogy a hatalmas hormonképzésû apaállatnak esetleg meg van az a képessége is, hogy a hatalmas hormonképzési képességet az utódra is átörökítheti. És itt válik azután a kérdés a mai szempontunkból is fontossá.

Mert, ha ez lehetséges, úgy minthogy az agancs épen olyan, a hormonfelszívódás által kihajtott hímségi jelzõ, mint a férfiaknál a bajusz, épen nem lehetetlen, hogy a három pár herével ellátott õzbak csupa olyan erõsen hímegyedeket fog nemzeni, melyeknek agancsa, sokkal erõteljesebb lesz, mintha normális apától származnának! És, ha ez igaz, akkor feljavíthatnánk állományunkat, ha két-három apaállat hímségét operativ úton egyesítve, néhány ily dupla hím, vagy hármashím apaállatot bocsájtunk állományunk közé!

E dolog már nem is utópisztikus, ez már talán a bolondok képzeletébe való. De kivitele nem lehetetlen. A következtetés alapja meg van, s hogy a következtetés helyes-e, azt csak a jövõ fogja esetleg bebizonyítani. Épen ezért, nyomatékosan kérem a tisztelt vadászközönséget, ne felejtse el azt, hogy én ezeket ma még nem állítom. Csupán csak a lehetõségekre és a valószínûségekre mutattam rá, melyekre megfigyeléseim közben eddig rájöttem.

Feltéve, hogy a megfelelõ operatõr rendelkezésemre bocsátja tudományát, mi sem áll útjában annak, hogy e téren a pozitív kísérletezéseket megkezdjük. Jelen soraimmal csak vadászközönségünk figyelmét akartam ezen érdekes témára felhívni és pedig a «több szem többet lát» elve alapján.

1922 február