«TULIPÁNOS» ŐZBAKOM.
Irta Jureczky Nándor

A múlt év szeptember elején minálunk fenn a magas hegységben is még erősen tartotta magát a nyári hőség, amit a heteken át való csapadék nélküli időjárás még elviselhetetlenebbé tett. Ilyen tikkasztó hőségben mentem ki egy kis helyi szemlére, mert aznap délben panasszal jöttek hozzám, hogy a vén remete kan az éjjel a kukoricásokban ismét nagy károkat okozott. A nyomozásom a panaszt igazolta, az öreg agyaras tényleg alapos munkát végzett!
Elfáradva a hőségtől, végig heveredtem a tölgyes fiatalos szélén, egy vízmosásos árok oldalán, teli tüdővel szívtam magamba az alkonyat kellemesedő levegőjét és gyönyörködve néztem a naplementét amely biborszínbe öltötte Murányvölgy vadregényes hegyláncait.
Az alkony öregbedni kezdett! A csacska rigók is már elhallgattak, a lappantyú rajzolta az íveket, de én csak továbbra is fekve maradtam, hisz oly végtelenül jól esett az a csendes, langyos őszi este. Merengésemből egy gyanús zaj riasztott fel, majd gyors lépések zaja s mire fegyveremet kezembe vettem, tőlem úgy 5-6 lépésnyire az árok túlsó szélén megjelent egy őzbak és felém nézett; pár pillanatig mozdulatlanul figyelt, majd egy erős böffenés, egy pár dobogó ugrás és a szelet kapott őzbak riadozva menekült. Mint egy látomány, olyannak tűnt fel az egész! Özbak dámlapáttal a fején! Bár már nagyon homályos volt, azért mégis pár lépés távolságról azt határozottan megtudtam állapítani, hogy egy rendkívüli agancsú, szinte lapátszerű agancsos bak volt. Vállamra kapva fegyveremet, siettem haza és még mielőtt pirkadni kezdett volna, én már kapaszkodtam a vágások cserkész útjain felfelé abba az irányba, a hol a tegnapi őzbakot feltalálni véltem. A keleti égbolt halványzöld derengése és a lenyugvó nap sugara egy egész héten át minden nap ott talált engem a vágások cserkész útjain, de dacára minden igyekezetemnek, legfőbb gáncsolóm volt a szeszélyes forgószél és a rém szárazság, amely a zajtalan cserkelést lehetetlenné tette, úgy hogy mindössze annyi eredményt értem el, hogy két hajnali cserkészetemkor tudtam nagy távolságból meglátni egy, a szálasba vonuló őzbakot, amelynek a fején feltünően széles; szinte koronás agancsot mutatott a Zeiss-távcsövem. Azután szünetelt az őzbakcserkészetem, mert örömhírt hozott nekem a távíró drótja, hogy fenn a havasokban már megszólaltak az öreg urak és így szeptember közepétől október elejéig a Királyhegy láncolat vadregényes erdőségeiben cserkéltem, vadásztam és hallgattam a vadászfülnek legszebb muzsikáját: a rigyető szarvasbikák orgonálását.
Csodaszép három hetet töltöttem fenn a havasokon! Felejthetetlen emlékekkel gazdagítottak a törpefenyőrégió és az epilóbiumos vágásokban való cserkészeteim, de még ott sem tudtam elfeledni az ottani őzbakot és mire az öreg urak hivatásuknak eleget tettek és duhajkodásaikba kezdtek már belefáradni, a kilövésre szánt két öreg visszarakott kapitális 12-est terítékre hoztam és aztán siettem haza, hogy még kellő időben lövésre kaphassam azt a vágyva-vágyott őzbakot, nehogy elkéssek és agancsát levesse.
Mire hazajöttem, megváltozott az időjárás és napokon át dühöngött az éjszaki vihar úgy, hogy cserkészetről szó sem lehetett; végre október 17-én elállt a szél, beborúlt és több óráig tartó kiadós esőt kaptunk. Ahogy megszünt az eső, gyorsan összeszedelőzködtem és mivel teliholdas éjszakának kellett lennie, hát úgy terveztem, hogy egész éjjel cserkészni fogok a bakra.
Estefelé ismét fellépett a szél, amely teljesen szétkergette a felhőket, úgy hogy mire én a «Mikova-Skala» meredekén felkapaszkodtam, a jó öreg hold már teljes fényével világított. A legmagasabb sziklacsoport párkányán lepihentem és az alattam elterülő fiatal nagy vágásokat a Zeiss-távcsövemen át kezdtem végig kutatni. Egy fenyőcsoportnál megpillantottam 5 drb legelésző szarvastenenet és épen hogy tovább kezdtem kutatni, nincs-e velük bika, mire a fenyőcsoportból kilépett egy agancsár és elég mély, elnyújtott bőgést hallatott; majd pár lépéssel közelebb jött a teheneihez, elfeküdt és így fektiben tovább bőgött. Az agancsár erősségét sehogysem tudtam biztosra meglátni, de a bőgő hangok modulációjából csakis fiatal bikára következtethettem, tekintettel a rigyetési periódus előrehaladottsága is emellett szólt. A bika később csülökre kapott, terelgette a teheneit, egyszóval ismét végig élveztem a szarvasbőgés rendes fázisait, úgy hogy bizony már jó magasra kapaszkodott fel az öreg hold, amikor én megkerülve a rigyető szarvasokat, eljutottam arra a tájra, ahol azt a bizonyos őz bakot véltem tudni.
Teljes jó széllel és zajtalanul cserkéltem a vágások útjain, de bizony ismét hiába, mert pár darab őzsután kívül semmi mást nem láttam; ekközben elértem a vadászkalyibához és mivel virradatig még pár jó órám volt hátra, hát felzörgettem az ott éjszakázó vadőrt és lefeküdtem aludni. Azaz csak akartam, mert alig hogy elszundítottam a kis zsebébresztőórám máris kíméletlenül felvert ; gyorsan összeszedelőzködtem, úgy hogy még csak derengett, mikor én már a vágás egy kilátó magaslatán jó szél és fedezet mellett állást foglaltam. Alighogy elhelyezkedtem, rövidesen rá alattam egy sűrű, tölgyes katlanban zörgést-járkálást hallottam, amelyből azt következtettem, hogy azt őzvad teszi és utána egypárszor olyan hangok ütötték meg füleimet, mint amikor a bak az agancsát tisztítja, feni.
Már többször észrevettem, megfigyeltem hasonló jelenséget, hogy október második felében a kapitalis őzbakok nagy előszeretettel dörzsölik fákhoz az agancstöveiket, amit valószinűleg azért tesznek, hogy ellensúlyozzák azt az izgató érzést, amit a megindult agancsképződési folyamat okoz. A zaj hol elcsendesedett, hol pedig erősebb lett és mire úgy ahogy kivirradt, hát már sikerült is meglátnom a zaj okozóját, egy őzbak személyében s végtelen örömömre felismertem benne az agyon keresett őzbakot. Legfőbb számításbavéve a szél irányát, tervemmel gyorsan készen voltam, de még mielőtt elindulhattam volna, lenn a völgyek széléről kocsizörgést hallottam, majd emberi kiáltásokat. No ez egyszer igazán a poklok mélységes fenekére kívántam ezeket a korán érkező fafuvarosokat, mert sejtettem, hogy ezek meg fogják zavarni a becserkélésemet.
Tényleg úgy is lett! A közeledő lármára a bak erősen figyelni kezdett, rövid ideig mereven figyelt le a völgy irányába, majd gyors ügetésben megindult a szálas erdő felé s még mielőtt én lőtávolba érkezhettem volna, már beváltott.
Mivel majdnem biztosra vettem, hogy melyik tájon fog elfeküdni, hát elhatároztam, hogy most már megkísérlem hajtás útján lövésre kapni, mert ezekben a mi nagyon zavart, lármás vágásainkban úgyis rém bizonytalan a cserkészet, mert a vad csak a késő esti órákban mer előjönni és már virradat táján siet vissza a sűrűkbe, no meg azután időm sem volt már bőven, hisz erősen közeledett az őzbak agancshullajtásának az ideje.
Gyorsan felkapaszkodtam a vadászkalyibához, ahol megadtam a vadőrnek a szükséges felvilágosítást és utasítást s azután lehetőleg minden zaj elkerülésével állást foglaltam a legjobbnak vélt őzforgón, -váltón. Ahogy odaértem, épen csak hogy időm volt még megvizsgálni fegyveremet, már is felhangzott a vadőr sípolása, jelezvén, hogy a hajtást megkezdte ; pár perc mulva már hallottam, hogy erős dobogással közeledik egy őz abból az irányból, ahol a bevonúlt őzbakot megfeküdni sejtettem.
Lövésre készen, vártam az ugrásokban jövő őzet, amely előttem úgy 40–50 lépésnyire megjelent és két fa között megállva, agancsos fejét felém fordította ; most már tisztán láttam, hogy ő az! a sokat keresett bak! de még nem lőhettem rá mert elég erős galyak fedték, állták útját a biztos lövésnek. Szent Hubert csak még most segíts meg! fohászkodtam magamban. És megsegített! mert a bak közelebb ugrott felém és úgy 30–35 lépésnyire, amikor az erdei úton átvetette magát lövésem váll-lapon találta, úgy hogy mire hozzá futottam már az utolsót rúgta.
Kezembe kaptam azt a csodás agancsú fejét és úgy gyönyörködtem az agancsában!
A bal agancságak száma 8. a jobb 9; páratlan 18-as őzbak volt!
Széles, dámlapátszerű koronákkal és kettős végű széles szemágakkal.