Csergezán Pál

Gondolatok Csergezán Pál mûvészetérõl

Miért van az, hogy mi, halandó szürke eminenciások nem vagyunk képesek a körülöttünk lévõ emberi értékeket felbecsülni, kellõen megbecsülni, együtt élve idõben érzékelni az emberi nagyságot, átadva tiszteletünket és megbecsülésünket még életében neki, hogy ennek az érzésnek tudatában még többet tudjon zsenialitásából nyújtani nekünk.

Talán pontosan azért, mert kisebbségi komplexusaink oly mértékben meggátolnak bennünket ebben, hogy nem akarunk tudomást venni nagyságokról, nem akarunk szürkeségünk burkából kilépve meghajolni elõttük. Pedig mennyi rosszat teszünk ezzel az emberiségnek, mennyi igazi gyöngyszemet tiprunk szét kicsinyes önmegtartóztatásunkkal, mennyi értéket hagyunk ezzel veszendõbe menni.
Van egy ma már közhelynek tûnõ mondás, mi szerint senki sem lehet próféta saját hazájában. Ennek a mondásnak igazi tartalmát érzékelteti Csergezán Pál (1924–1996) életútja, mûvészi pályájának vonulata.
Gyermekkori visszaemlékezéseibõl is az a gondolat tükrözõdik, hogy a másságot, a vidéken élõ család által felépített normatíváknak nem megfelelõ gondolkodásmódot még a család sem volt képes elfogadni. A meg nem értett csínytevések, mint harmadikként született fiúgyermek, akit az idõsebb fiú- és lánytestvér, annak ellenére, hogy rajongásig szeretettek, igazából Csergezán Pál úgy élte meg, hogy nem tartozott a család kedvencei közé. Édesapja korai halála a család anyagi helyzetére döntõ mértékben kihatott, édesanyjuk ennek ellenére polgári neveltetést biztosított mind a három gyermek számára, diplomás emberek váltak belõlük. Idõsebb fiútestvére kimagasló tehetségû rajztudásával mint rajztanár élte meg a második világháborút, egy gyõri laktanyát ért bombatámadás azonban fiatalon megszakította mûvészi karrierjét. Csergezán Pált idõsebb nõvére még akkor sem fogadta el mint tehetséges mûvészt, amikor már a világ az elsõk között emlegette. Csergezán Pál életének minden periódusában szembe kellett találkoznia ezzel a meg nem értéssel.

Képzõmûvészeti tanulmányai során a természet, az állatvilág iránti mérhetetlen vonzódása inkább ellenszenvet mint elismerést váltott ki kollégái, tanítói körében, mert nemcsak szeretni volt képes, de ezt az érzést át is tudta adni alkotásain keresztül. A huszadik század gondolkodásmódja, a mûvészvilág kifejezõ eszköztára a csergezáni mûvészi megközelítést nem fogadta el és nem fogadta be. Talán ez azzal is magyarázható, hogy az absztrahálás, a szimbólumokban való gondolkodás, a filozofikusi szemléletmód, a különbözõ mûvészeti irányzatok, izmusok idõszakában a reális, naturalitást érzékelõ képek nem voltak összeegyeztethetõk a kor mûvészi életfelfogással.

Egyénisége teljes mértékben determinálta pályafutását. A megalkuvásra képtelen, inkább az önmarcangolást választó típusú emberfajta volt, aki ha kell, napokig éhezett, rongyos ruhában járt, mint kivert kutya rótta az utcákat míg munkát talált, de zsenialitása, belsõ emberi tartása azt sugallta számára, hogy ne adja fel sohasem.

Az állatvilág, a lovak voltak kedvencei, a könyvillusztrációk révén (Kittenberger Kálmán, Fekete István és még számos író könyveinek illusztrátora, tankönyvek készítõje) rátalált arra az útra, ami végigkísérte mûvészi pályafutását. Kedvenceinek ábrázolásával képes volt fenntartani családját, és szenvedélyének maximális kiélvezése a festészetében teljesedhetett ki. Igazi mûvészeti karrierrõl életének második periódusától beszélhetünk. A természet szerelmesei rátaláltak Csergezán Pálra.

Annak ellenére, hogy életében nem fogott puskát egy állatra sem, annak ellenére, hogy egyetlen festménye sem illusztrál igazi vadászjelenetet a vadászok fogadták be igazából. Ez a társadalmi réteg lehetõséget biztosított Csergezán Pálnak arra, hogy azokon a helyeken figyelhesse meg közelrõl a vadon élõ állatokat, ahonnan a vadászok puskával a kezükben várnak zsákmányukra. Ma már legendaszerûen emlegetik ebben a körben Csergezán Pált, aki kézbõl etette kedvenc állatait a vaddisznókat, annak ellenére, hogy csak egy mozdulatukon múlott élete. A vadászi életfelfogással talán akkor találkozott igazából szembe, amikor ezek a vaddisznók zsákmányul estek és nem jöttek többé. Mindig az állattal érzett és nem a vadászszenvedély hajtotta ki az erdõbe, hanem az, hogy köztük élve együtt, azonos légtérben szívja magába a tiszta levegõt, azonosulási kényszer hajtotta, hogy minél közelebb kerüljön kedvenceihez.

Az a képessége, hogy az állati ösztönrendszert és az emberi tulajdonságokat ötvözni tudta festményeiben elõször nem a magyar közönségnek tûnt fel, hanem egy német vadász döbbent arra rá, hogy egy fantasztikus embert ismert meg Csergezán Pál személyében. Meghívta magához, és ezzel indult el igazából világhírû festõi pályafutása felé. Több éven keresztül élt és dolgozott külföldön, Németországban, a perzsa sah udvarában, mindig magyarként, vállalva ezzel hogy egyedül, tehetségére támaszkodva kell felküzdenie magát a világhír csúcshegyére.

A vadászok szerették és megbecsülték, és ma is a vadásztársadalomban elfoglalt helye tudja fenntartani hírnevét. A mûvészvilág pedig leprásként kezelve kitaszította magából Csergezán Pált, Csergezán Pál mûvészetét.

Milyen érdekes, hogy ma, amikor már nincsen köztünk, egyre többen mondják a volt mûvészkollégák körében, hogy valamiféle be nem töltött ûrt éreznek Csergezán Pál halála után. Igazából nem tudják megmagyarázni ezt az érzést, de pótolhatatlan veszteségként élik meg, hogy nincs köztük.
Életében keserûséggel teli perceket kellett átélnie ezen kortárs mûvészkollégák lenézõ pillantásai miatt, akik törpe bírákként képtelenek voltak megérteni ezt az õsi erõbõl fakadó zsenialitást, most pedig már hiteltelen a szájukból újrafogalmazott vélemény…

Dr. Monori Ilona



AZ ALAPÍTVÁNY MÚLTJA, EDDIG VÉGZETT TEVÉKENYSÉGEI