| Dr.
Magocsa László: Mióta csatlakoztunk az EU-hoz, azt tapasztaljuk, hogy újabbnál újabb. egységesen előírt elvárásoknak kell megfelelnünk, legyen az oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, kereskedelem, környezetvédelem stb. Nyilvánvalóan kihatnak ezek a rendelkezések a vadászatra, vadgazdálkodásra is, ahogyan azt már számtalan esetben érzékelhettük is. Természetesen minden érintett megpróbál eleget tenni ezeknek az új elvárásoknak, azonban a kellő tapasztalat hiányában tesszük rendszerint mindezt, ami esetenként azt eredményezi, hogy nem mindig a számunkra legkedvezőbb, legköltségkímélőbb módon tudunk eleget tenni a követelményeknek. Ezért hát, jó ha körülnézünk egy kicsit a nagyvilágban és tájékozódunk arról, hogy mások mit, hogyan csinálnak, mielőtt cselekednénk. Esetünkben a vadgazdálkodást érintő dologról lesz szó. Arról, hogy – néha nem is túl nagy számú – vadjainkkal hogyan lehetséges még hatékonyabban gazdálkodnunk. Még konkrétabban: mit tehetünk annak érdekében, hogy csaknem 100%-osan megakadályozzuk azt, hogy a sebzett vadak a ragadozók prédájává váljanak. Hányszor előfordul, hogy akár társas vadászaton is megsebzünk egy fácánt vagy éppen nyulat és az bemenekül a közeli bokrosba, nádasba vagy ingoványba és még a legjobb kutyákkal sem sikerül megtalálnunk ezeket. Ez bizony komoly veszteség akár csupán egy vadászati idényt nézzünk is. Nem is beszélve a szarvas, őz vagy a vaddisznó állományt ért pazarlásról hasonló esetekben. Nyilvánvaló, hogy valahogyan hatékonyabbá kellene tenni az utánkeresést. De hogyan? Nos, Mike ismerősömmel, aki kaliforniai nagy vadász, jó néhány évvel ezelőtt volt módomban vadászni a területünkön és két lövés között sok mindenről szó esett. Többek között arról is, hogy ők, csakúgy mint a britek például, hogyan vadásznak. A sok érdekes megoldás, rendelkezés és módszer közül most egy eszköz alkalmazásáról érdemes szólni, a „Game Finder”-ről, ami magyarul „vadkereső”-nek nevezhető.
Amikor kiértünk a területre, elkértem Mike-tól a műszert és megpróbáltam „körbenézni” vele a bozótosban. Meglepődtem, hogy az áthatolhatatlan rengetegben, a nádas, sásos ingoványban hányféle élőlénynek határozta meg a pontos tartózkodási helyét. Egy kicsit úgy éreztem, mintha beavatkoznék a természet évezredes rendjébe, hiszen eddig ezek a bozótos, fedett helyek csak a vad számára voltak teljesen ismertek, most pedig úgy „olvastam” bennük (a készüléknek köszönhetően), mintha egy nyitott könyvet tanulmányoznék. Igaz, néha zavaró, megtévesztő volt a sokféle oszlopocska a kijelzőn. Úgy adódott, hogy összelövés történt. Mindkettőnk egy időben adta le a lövést és természetesen én is, meg ő is meg volt győződve, hogy a kacsát én, illetve ő sebezte meg, vagyis szárnyazta le, ahogyan szoktuk mondani. Mike hívta be a récéket csodálatos sípkészletével, és most mindketten elindultunk abba az irányba, ahol a nádasba esni véltük a récét. Sürű szederindákon, folyondárokon kellett átvergődnünk. Amikor már alaposan megtépázva, kifáradva és erősen verejtékezve úgy éreztük, hogy nem fogjuk megtalálni, társam döntött. „Nézzük meg a Game Finderrel” mondta, és már indult is a terepjáróhoz. „Ezt már én is megnézem”, gondoltam, és néztem, amint ide-oda mozgatja a vadkeresőt és közben a bozótos nádasra tartja, ahol vélhetően zsákmányunk volt. Különböző erősségű jeleket láttam a kis képernyőn, amelyek közt egy bizonyos pozícióban mindig megjelent egy határozott „oszlop”. Mike szeme felcsillant. Odébb ment vagy 15–20 métert és más pozícióból is rákeresett ugyanarra a helyre. Az eredmény pedig az lett, hogy ugyanúgy megjelent az erős jelzés, mint korábban. „Itt lesz”, szólt izgatottan és elindult egy távoli hely felé, kezében a hőérzékelővel, amiről le nem vette a szemét. Mondanom sem kell, hogy teljesen más irányban találtuk meg a madarat, mint ahol előzőleg kerestük. Biztos vagyok benne, hogy a rókák prédájává vált volna, ha nincs ez a technikai vívmány a birtokunkban. A következő nap újabb felfedező útra indultunk. Főként azt szerettem volna kitapasztalni, hogy miként kell használni a „vadkeresőt”. Körülbelül 60–70 méterre megpillantottunk egy rudli őzet. Óvatosan, hogy ne vegyenek észre, „célba vettem” őket. Meglepő volt, hogy milyen pontosan jelezték az „oszlopok” a kisebb és nagyobb testeket. Kezdetben az volt a szokatlan, hogy csak akkor kaptam jelzéseket, ha vagy az őzek vagy a készülékem mozgásban volt. Viszonylag rövid idő alatt megszoktam és egészen könnyűvé vált a használata. Később sikerült kacsákat, szárcsákat, sőt még vízi csibét is találnunk egy olyan vízfelületen, amit egy legalább tizenöt méter széles nádsáv takart el. Egyértelművé vált, hogy milyen intenzíven jelzi mindenféle élőlény tartózkodási helyét. Ugyanez történt az elhullottakkal is. Találtunk egy rókatetemet, legalább kétnapos lehetett. Nem akartam hinni a szememnek, amikor „rávezetett” bennünket a tengerentúli vívmány. Napjainkban hazánkban is olvashatók hirdetések, amelyekben például hőkamerákat ajánlanak. Valószínűnek tartom, hogy minden vadásztársaság vadgazdálkodása eredményesebb lenne, ha legalább egy, a Mike-éhoz hasonló készülékkel rendelkezne, és sebzéskor a vadőr a kutya mellett ezt is alkalmazná az utánkeresés során. Sokkal több vad kerülne így terítékre, mint eddig. Az a 60–70 ezer Ft, amibe kerül egy „vadkereső”, hamar megtérülhetne. |
|