KOVÁCS LÁSZLÓ
HALÁLHORDOZÓK

Ebben az írásban a golyós töltényekhez való lövedékekröl lesz szó, amelyek tömege és kialakítása meghatározó szereppel bír a különbözö nagyvadfajok elejtésénél.

A kezdet kezdetén, vagyis az elöltöltös löfegyverek megjelenését követö évszázadokban a lövedék nagysága, alakja és anyaga igen változatos volt. A kavicstól kezdve a vasdarabokig mindent kipróbáltak derék, harcias öseink. Olykor két-három, esetleg több golyót vagy meghatározhatatlan alakú szatymát is a belül sima csöbe tuszkoltak, a jó erösen lefojtott löporadag fölé, hogy – szerintük – a találat biztosabb legyen.

Tulajdonképpen az 1300-as évek közepétöl kezdett általánossá válni a ma is közismert ólomgolyó. S cseppet sem véletlen, hogy eleink pontosan ennél – a mai "zöldek" siránkozásától kísért – anyagnál kötöttek ki. Mert a célnak pontosan ez felelt és felel meg a legjobban! Fajsúlyát tekintve is, de ugyanakkor az szintén sokat nyomott a latba, hogy rengeteg helyen bányászták, elöállítása olcsó volt, söt mi több; az elejtett nagyvad testéböl kivágva újraolvasztva, formálva megint felhasználhatták. Egy szó, mint száz : megtalálták immár erre a célra a létezö legideálisabb anyagot! De a formát még nem. Ezt a csöbelsö huzagolásának kiötlése elözte meg. A 15. század végétöl ismerünk ilyen egyenes vonalút, és kb. ötven esztendövel késöbbröl már a ma használatos spirálisat is alkalmazták, ha nem is tömegméretekben. Például a különbözö hadseregek fegyvereinél még sokáig nem használták, mert az újfajta golyósok töltési ideje több idöt vett igénybe mint a simacsövüeké. S cseppet sem volt mindegy, hogy bizonyos idö leforgása alatt hány sorozatot tudtak leadni a különbözö katonai egységek a harctereken.

Valószínüleg katonai ballisztikus szakemberek vagy esetleg egyszerü vadász-puskamüvesek jöttek rá arra, hogy a vadra (és ember-ellenségre) tett hatás kedvezöbb ha a golyó nagyobb tömegü. Igen ám, de az ürméretet nem lehetett a végsökig növelni. A megoldás viszont – mai szemmel nézve – pofonegyszerü volt! Ha már nincs értelme nagyobb ürméretü löfegyvert fabrikálni, akkor változtatni kell a formán. A hengeres-kúpos alak nehezebbé tehetö, mint a csöbelsöt szorosan kitöltö golyó. Például egy .45-ös hagyományos ólomgömb kb. 8,6 grammot nyom a mérlegen. Ha viszont hengeres lövedéket alkalmazunk helyette, akkor az akár háromszoros tömegü is lehet!

Az újkorban különbözö, löfegyvereket illetö találmányok követték egymást, ami érintette a puskák alakját, rendszerét, a hozzájuk használatos lövedékeket úgyszintén. Hosszú lenne és mellékutakra vezetne bennünket, ha most mindenröl beszámolnék. Óriási jelentösége volt az 1800-as évek derekán kiötölt egybeszerelt, rézhüvelyes golyós töltényeknek. Ezek lövedékei azonban évtizedekig nem különböztek elödeikétöl.
Az igazi változást az hozta, amikor a század végefelé áttértek a fekete füstös löporról a gyérfüstü nitro-származékokra. Ez óriásit emelt az illetö töltény–fegyver teljesítményén, de az még mindig nem volt elég, s a nagy sebeséggel kilött lövedék alaposan beólmozta a furatot. Valamit megint tenni kellett. Elöbb vastag papírköpennyel látták el, de a tekintélyesebb energiára sarkallt tölténynél ez is kevésnek bizonyult. Tehát megváltoztatták a burkolat anyagát; lágyvasat, rezet, tombakot választottak erre a célra. A hadsereg természetesen teljes köpenyüt. Igen ám, de például a dicsö angol katonaság hamar rájött, hogy a hosszabb hatásos lötávolság és egyebek érdekében választott, korábbiaknál kisebb kaliberü hegyes lövedékek olykor nem érték el a kellö hatást, mert nagyobb energialeadás nélkül csak átszaladtak az ellenség testén. Az pedig, ha az adrenalin alaposan dolgozott az ereiben, nem hogy összeesett, hanem maradt ideje a támadásra, ami esetleg még sikerrel is járt. Ezért, és ekkor találták ki az ún. "dumdum" lövedéket. Ezt aztán azóta is sokszor félremagyarázták a laikusok.

Milyen is egy ilyen expanziv dumdum "mag"? A burkolata vékony és mindkét végén nyitott. Semmi több, nincs benne valamiféle robbanószer, higany vagy ilyesmi, mint sokan – tévesen! – állítják. Így is épp eléggé roncsolt… Elöször Indiában gyártották és alkalmazták, majd pedig Szudánban a fellázadt törzsek ellen. Az ottani lövedékek annyiban különböztek az indiaitól, hogy üreges hegyüek voltak.

A századforduló táján Hágában hozott határozat értelmében tiltották be örökre minden katonság számára. Azóta csak teljes burkolatú lövedékekkel szerelt löszerekkel harcolhatnak a különbözö hadseregek. Emberre való használatra minden expanzív, roncsoló hatású tilalmazott. Viszont vadászatra – kivéve a vastagbörü veszélyes nagyvadfajokat – éppen ezek a legmegfelelöbbek. A dumdum õssel rendelkezõk.

Milyennek kell lennie egy mai, modern lövedéknek? Mit várunk el töle?

1. A kaliberhez képest tömege legyen nagy – ésszerü határon belül –, ugyanis erre feltétlenül szükség van a becsapódási energia növeléséhez, valamit a jó áthatolóképesség eléréséhez.

2. Kalibere – a lövedék átméröje – legyen arányban a vad nagyságával, szívosságával. Pl. elefántra nem ideális egy 6,5 mm-es lövedék – bár természetesen elejthetö vele –, s özre nem kell feltétlenül .375 Holland & Holland Magnummal cserkelnünk, noha természetesen azzal is vadásziasan terítékre hozható.

3. A lövedék kontrollált hatású legyen, vagyis testet érve átméröjének két-, két- és félszeresére gombásodjon fel, nagyobb szilánkhatás nélkül, a túloldalon úgy hagyja el a testet.

4. Az ehhez a lövedékhez-töltényhez konstruált puska ne rúgjon nagyot. Ezt kevesen szabják feltételnek, holott rendkívül fontos. Ugyanis minnél nagyobbat rúg a fegyver, annál kevésbé célzunk jól. Egytöl-egyig mindenki, még az is aki különben hozzászokott, jobban lö lágyabb hátralökésü puskával-tölténnyel, mint a keményen rugdosókkal. Van olyan nagyvad ahol kénytelen a nimród olyat választani, de még ott is – ha lehetséges – törekedjünk vastag gumiagytalppal, csöszájfékkel, stb. "szelidíteni" a fegyveren. Az illetö töltény-puska ne adjon erösebb rúgást, mint amivel az egyén meg tud birkózni. Ennek türése vadászonként más és más, tehát valamiféle értékhatárt lehetetlen felállítani.

5. A lövedéknek harmonikusan illeni kell a fegyverhez. Hogy mit értek ez alatt? Például a .222 Remington kaliberü cseh Fox ismétlöpuskám a 3,2 grammos Norma Soft Point töltényekkel cseppet sem remekel – túl nagy a szórásképe –, míg mondjuk az ugyanilyen tömegü lövedékkel szerelt Hirtenberger gyártmányt "szereti", azzal – kis túlzással – lyukat lyukba lö. S annak ellenére, hogy én a Norma-muníciókért rajongok, mégis kénytelen vagyok más gyári terméket választani hozzá, mert az illik ehhez a bizonyos fegyverhez.

Igen, egy nagyvadvadászatra használt lövedéknek-tölténynek sokrétü feladatnak kell eleget tennie. Most vegyük sorra, és próbájuk csoportosítani napjaink vadászati célra használt lövedéktípusait:

Hagyományos osztott köpenyü, ólomhegyü
Ez lehet tompán vagy csúcsban végzödö, s külsö burkolata arányosan egyre vékonyodik a csúcs felé. Lehet csapott végzödésü, torpedó formátumú úgyszintén. Belseje rendesen antimónnal keményített ólom, a külsö nikkellel bevont lágyvas, tiszta réz, vagy tombak (réz–cink ötvözete). Ilyen például a Norma Soft Point, vagy a Speer HotCore, Sierra ProHunt, RWS Kegelspitze stb. Kis- és közepes kalibereknél, nem túl nagy kezdösebességet feltételezve nagyon jól használhatók, egyben olcsók is. Mondhatni; világszerte a legelterjettebbnek számítanak. Nagyobb becsapódási sebesség esetén viszont már nem megbízhatók, túl hevesen reagálva cafatokra szakadnak. Esetleg a vitális testrészt sem érik el; már a kemény lapockacsonton, vagy bordán szétfröccsennek.

Ólomhegyü, mechanikailag rögzitett burkolattal
A fentivel majdnem teljesen megegyezö konstrukció, csupán annyi különbséggel, hogy a tombak vagy lágyvas köpenyen egy helyen – rendesen középtájt – körhornyot alkalmaznak, máshol ólommag körüli belsö gyürüt, amivel a túl gyors expandálást, a lövedék teljes szétesését kívánják megakadályozni. Kis- és közepes sebességet feltételezve ez legtöbbször sikerül is. Ilyen például a Winchester Silvertip, Norma Alaska, Torpedo-Stopring. Másik jól bevált megoldás, hogy belül a lövedékköpeny egy részét vastagabbra képezik ki, ami erösen és biztonságosan fogja a magot, így biztonságosan mélyre hatol. Ehhez a típushoz tartozik a Lapua Mega, Remington Core-Lokt.

Osztott köpenyü, kémiailag rögzített burkolattal
Egyike modern korunk találmányainak. Ezeknél a lövedékeknél valamiféle kémiai eljárással "olvasztják" egymáshoz a burkolatot a maggal, s nagy sebességnél is megfelelöen torzul, felgombásodás során az ólom nem válik el a köpeny szirmaitól, ezért mindíg megbízhatóan müködik, a maradványtest sokszor 80–90%-a az eredeti lövedéknek. Ez – mondhatni – egyike a fö kedvenceimnek. Különösen a Norma Oryx márkanevü vált be nekem, közepes, Standard kaliberekben (.308 Winchester, .30-06 Springfield, 7×65R). Ilyen még a Speer Grand Slam, Bonded Core, Bitterrot.

Kettös magú lövedékek
Legismertebbek ezek közül – melyek egyben a legkedveltebbek is – az RWS TIG, RWS TUG. Mind azon az elven müködik, hogy a csúcs felé esö puhább ólomrész biztosítja az ideális gombásodást, míg a keményebb hátsó fél pedig a mélyrehatolásért felelös. Van ahol a két magot válaszfal határolja el egymástól, például a Nosler Partition-nél, s olyan is akad, aminél még kémiai köpenyrögzítést is alkalmaznak. Erre jó példa a Swift A-frame és a Norma TXP. Ez utóbbiakat csak a különbözö nagy teljesítményü töltényeket – pl. közepes Magnumokat – használók figyelmébe ajánlom, a Standard kalibereknél maradók inkább válasszanak mást – pl. a Nosler Partitiont –, mert közepes sebességnél vadtestet érve alig nyílnak, majdnem teljes köpenyüként viselkedve suhannak át a célon. Viszont mondjuk .300 Weatherby Magnum-nál már tökéletesen "viselkednek".

Homogén anyagú lövedékek
Jó példa erre a sokat emlegetett amerikai illetöségü Barnes-X. Ez fúrt hegyü, tiszta rézböl készült, az elejét speciálisan gyengítették, hogy ideálisan, erös, hátrahajló szirmokra hasadva gombásodjon fel. Mivel alapanyaga réz, ezért ugyan olyan tömegben hosszabbak, mint az ólombetétesek. Van aki rajong értük, s van aki nem. A vélemények megoszlanak, én sosem próbáltam, de egy barátom, aki igen, váltig panaszkodik, hogy több lerakódást okoz a csö belsejében, mint a hagyományos muníciók. Ugyancsak homogén anyagú néhány, kifejezetten vastagbörü nagyvadra való vaskos lövedék – ezek között tartjuk számon a Barnes Solid-ot –, melyek legömbölyített végüek, s minden nagyobb alakváltoztatás nélkül kell elérniük a létfontosságú szerveket. (Némely gyártó cég tiszta réz helyett bronzot, vagy más ötvözetet alkalmaz ezeknél a homogén "halálhordozók"-nál)

Lövedékek homogén farral
Ebben az esetben vagy csak a csúcsban található az expanziót segítö müanyag- illetve ólombelsö, vagy pedig legfeljebb a test feléig nyúlik hátra, onnét homogén az anyaga. Az elsö változatra kitünö példa a csodálatos Nosler Ballistic Tip és a Goodnel Plainsmaster, míg utóbbira a szintén amerikai származék Trophy Bonded, ennek magját kémiailag is a köpenyhez rögzítik, úgy mint a dél-afrikai Rhino Solid Shank-nál. Ez utóbbiak már a legújabb találmányok közé tartoznak, s például a svéd VAPENTIDNINGEN magazin 2002. 6. számában közölt teszt szerint rendkívül figyelemreméltóak.

Lövedékek homogén csúccsal
Ezeknél hátul található az ólommag, mely valamivel középtáj után végzödik, s az elsö rész – rendszerint fúrt heggyel – tiszta rézböl kialakított. A kategória legismertebb képviselöje a Winchester Fail Safe. Ennél az ólommag ráadásul egy "acélcsészében" helyezkedik el a köpenyen belül, ami már egy kicsit túlzásnak tünik számomra. Állítólag pontosan ez szavatolja, hogy az ólombelsö minden körülmények között egyben marad, mélyre dolgozza be magát a vad testébe, míg üreges eleje a becsapódáskor szirmokra nyílik szét. Jellegzetessége még fekete színe, ez jelen esetben nem a gyász kifejezöje, hanem egész egyszerüen Lubalox bevonat, ami csökkenti a súrlódást és a lerakódást a csöben.

Teljes burkolatú lövedékek
Ez a lövedékcsúcsnál zárt, a farrészen nyitott konstrukció. A köpeny rendszerint antimon vagy lágyvas, kisebb és közepes kaliberekben hegyes végzödésü, míg a nagyoknál tompa, lekerekített a csúcsa, s ott általában vastagabb is a köpeny anyaga. Elöbbieket sportlövészetre, katonai célokra, esetleg kisebb termetü prémes állatok elejtésére veszik igénybe – pl. róka, borz –, az utóbbiak pedig a vastagbörü nagyvadfajok vadászatára szolgálnak. Ilyen az amerikai Full Metal Jacket és a német Vollmantel.

A fenti csoportosításon belül persze rengeteg változattal találkozhatunk, átfedések is adódhatnak. S ahogy egy magyar mondás tartja; "mindenki a maga lovát dicséri", ez áll a különbözö tölténygyárakra is. Vannak neves szakértök, akik mindenféle elméletek alapján, a különbözö golyós töltényeket egymáshoz hasonlítva próbálják megadni számadatok segítségével az illetö muníciók ölö- vagy megállító-erejét, hatásosságát. A leghíresebb formulák a LaGrande-, a Taylor- és a Hatcher-félék. Képleteiknél, számításaiknál figyelembe veszik a muníció lövedékének tömegét, sebességét – van aki a torkolatit, van aki a becsapódásit –, és az energiát (vagy csövégnél vagy a célpontnál mérve). Akad aki a lövedék átméröjére vagy más tulajdonságára is súlyt helyez, és ezek a képletek tulajdonképpen valamilyen fokon mind jók és szemléltetök, de egyik sem nevezhetö teljesen megfelelönek, helyesnek. Ugyanis az ölöhatás rengeteg egyéb tényezötöl is függ. Például más ha a célbavett vad mit sem sejtve álldogál, amikor a lapockacsont mögött a golyó becsapódik, vagy már – esetleg sebzetten – riadtan menekül, és akkor éri pont ott a találat. Ilyenkor teljesen más a reakció! Nagy mennyiségü adrenalinnal a vérében sokkal tovább viheti az ugyanazon testrészbe fúródó lövedéket. Az sem mindegy, hogy a becsapódás pillanatában tüdeje levegövel telített vagy éppen kilégzési fázisban van. És még sorolhatnám…

Érdekes az is – amit saját tapasztalatokkal tudok igazolni –, hogy a ballisztikai görbe szempontjából elönytelenebb csapott vagy lekerekített hegyü lövedék jobb hatású, mint a csúcsban végzödö. Erre akkor jöttem rá, amikor vadaskertben disznókat löttünk, elég sokat. Én két puskát használtam erre a feladatra; egy .308 Winchester kaliberüt és egy .30-30 Winchester ürméretüt. A lövedék átméröje mindkét esetben azonos volt, s persze a hegyes lövedékkel ellátott .308-as többet "tudott" papíron, mint a "jó, öreg" csapott hegyü .30-30-as. A lötávolság nem volt több ötven méternél, és hiába volt sebesebb, erösebb a .308-as, mégis a gyengébb .30-30-as árnyalatnyival jobb hatásúnak tünt. Ezt semmi mással nem tudom magyarázni, mint a lövedék hegyének kialakítási különbségével. Persze lehet hogy tévedek, de nem hiszem.

Ezekben a formulákban, mindben, egytöl-egyig sok a szubjektív elem. Van aki a sebességet helyezi elötérbe, más a szintén jól mérhetö energiát, de rengeteg tényezö kimarad. Szerintem teljesen igaza van Bogár György barátomnak abban, hogy:

"A lövedék energiája egy abszolút korrekt méröszám, de önmagában csak egy potenciális lehetöség, képesség a munkavégzésre. Fontosabb faktor a jó találat, és ezt követi a megfelelö lövedékszerkezet, ami biztosítja, hogy az energia optimális módon és mértékben alakuljon munkává. Amiben nem vagyok biztos, az impulzus szerepe. Egy 9,3×62-es TUG töltény energiája 19 grammos lövedéktömeggel közelítöleg azonos egy .300 Winchester Magnum löszerével, 11,7 grammos, szintén TUG lövedékkel, de az impulzus ugyanakkor jóval nagyobb a 9,3×62 esetében. Biztos vagyok benne, hogy a két lövedék hatása különbözni fog, ha minden egyéb körülmény ugyanaz, és a sokkhatástól eltekintünk. A Taylor-féle KO faktor, impulzus x kaliber voltaképpen erre ad egyféle választ, és valószínüleg nem is rosszat. Lehetne még vizsgálni egy impulzus/kaliber jellegü tényezöt is, ami az átütöeröt jellemezhetné. Az egyéb kitalációk véleményem szerint a fentieket keverik-kavarják, összeszorozzák vagy négyzetre emelik, de inkább spekulatív jellegüek, semmint valamilyen jelentést hordozók."

Tökéletesen egyetértek barátom véleményével. Vannak vadászok szerte a világon, akik – nyilván amerikai hatásra, befolyásra –, az illetö töltény lövedékének sebességére esküsznek, szinte csak azt tartják meghatározó tényezönek a vad elejtésénél. Egy nagyon kedves, kitünöen lövö jóbarátom – nevet most ne említsünk – például meggyözödéssel állítja, ha a törvények lehetövé tennék akkor minden nagyvadat – a bögö gímbikát és jávort is – .17 Remingtonnal ejtené el! Más puska nem kellene neki. Tény és való, hogy rengeteg nagyvadat lött – föleg vadaskertekben – ezzel a tölténnyel. Nagyra becsüli a pontosságát – én is! –, és az okozott sokkhatást. Ám utóbbiban jómagam alaposan csalódtam.

Egy alkalommal saját szememmel láttam, hogy valaki 30 méteren belül véletlenül orron lött egy vaddisznósüldöt .17 Remingtonnal, mire persze azt vártam, hogy legalább pár másodpercre sokkot kap a vad egy ekkora ütéstöl! Hiszen a 4,37 milliméteres átméröjü, 1,62 grammos osztott köpenyü lövedék közel 1200 m/s-al vágta orrba a fiatal sertevadat. De nem, az szabályos hátraarcot hajtott végre és elfutott, söt mi több, az utána cserkelö vadásszal szembefordult. Ez nem csoda: én is szerfelett dühös lennék ha valaki .17 Remingtonnal orron törölne… Akkor egy pillanat alatt kijózanodtam a "mindenható" sebességböl, mely tényleg prímán öl – ahogy a nagy Roy Weatherby tartotta –, de csak akkor ha a lövedék megfelelö tömeggel rendelkezik és formátuma, kiképzése is az illetö vad elejtésére való, ahhoz formált, kialakított.

A különbözö kaliberü golyós töltényekröl s az azokhoz használt lövedéktípusokról – elönyeikröl-hátrányaikról – rengeteget lehetne beszélni, írni, mint ahogy azt minden lelkes vadász meg is teszi. Rendesen azoknak is határozott véleménye van ezekben a kérdésekben akik mindössze 2-3 nagyvadat hoztak terítékre eddigi életükben, de persze azoknak szintén, akik igazán tapasztalt, tekintélyes zsákmányt "begyüjtött" erdöjárók. És ez cseppet sem baj! Hiszen csak tovább színesíti, gazdagabbá teszi vadászéletünket. A fö dolog, hogy mindig, minden tekintetben az adott vadfajhoz illöt válasszuk, s ha egyedül rajtunk áll, akkor képesek legyünk a megfelelö helyre küldeni a halálosztó lövedéket.