"Ha nyiladdal célba akarsz találni, egyáltalán ne törödj a céllal!"- tartják a zen-buddhisták. Elsö hallomásra talán kissé furcsának tünhet ez a jó tanács, de ha úgy értelmezzük, hogy hideg fejjel, nyugodt szívvel, majdhogynem közömbösen engedjük útjára a nyílvesszöt illetve modern vadászok lévén; a sokkal hatásosabb, veszedelmesebb puskagolyót , akkor tényleg nagyobb az esélyünk a telitalálatra, mintha azt módfelett, görcsösen akarnánk. Hisz még a tapasztalt, hüvös fejü, biztos kezü profik is hibázhatnak olykor, ez sajnos "benne van a pakliban". Egy nemrég olvasott TT-Reuter hír szerint például a párizsi cirkuszfesztiválon fellépö híres "zöld ijász" ki korábban számtalanszor lelötte felesége fejéröl az almát, ezúttal árnyalatnyival elvétette a célt; a szép piros gyümölcs helyett hitvesének szeme alá, az arcába csapódott be a nyílvesszö hegye&

Ha meg eleve fogvacogva, kézremegve, mégis sóváran markoljuk a puskát, majd megfojtva kedves szerszámunkat, annyira kívánjuk elejteni a célbavett vadat, hát bízvást jobb, ha el sem sütjük fegyverünket. Mert pontosan ez az a heveny lelkiállapot, melyet "vadászlázként" ismer és nevez a tudomány. Föleg kezdökre jellemzö, s majdnem mindenki átesik rajta, mint valami gyermekbetegségen; kanyarón vagy szamárköhögésen.

Sokunk példaképe, a kiváló tollú Széchenyi Zsigmond gróf elsö bakjával kapcsolatban azt írta "Ahogy elkezdödött" címü könyvében, hogy: "Zabolátlan idegei nem hagyták pihenni, sehogy sem bírt a lelkesedésével, várva várt gyerekálmának valóraváltásával. S amint az erdö zöldjéböl kivöröslö özbakot megpillantotta nem bírt a vadászlázával! Mihelyt puskáját vállhoz emelte, elhomályosodott elötte a világ, ködképpé torzult a bak. Lidérces alakjával ki-kiugrált a célgomb. Addig-addig ugrált, míg a fogvacogó vadász nem gyözte tovább a gyötrö szorongást, behunyta szemét, és meghúzta a ravaszt& S mire a durranás füstfelhöje eloszlott a sértetlenül menekülö özbak riasztása még odahallatszott. Ott állt a lefözött özbakvadász, remegö térddel, kitüzesedett arccal, szemében a tehetetlenség méregkönnye, kezében a füstölgö végü expressz& Ugyanaz a kitünö "isler stucc" , aki vastag ólomgolyóit tegnapelött még hiánytalan pontossággal küldte a "lödözöfa" saibájának tenyérnyi feketéjébe a bakonyi özbak háromakkora lapockáját világért sem akarta eltalálni!"
A kamasz Széchenyi grófnak csak nagysokára; negyednapra, a hatodik golyóval, huszonhat lépesröl sikerült eltalálnia élete elsö bakját. Ezzel egyúttal meg is tört a jég, és a késöbbiekben lövés elötti vadászláz ritkábban tört ki a nagy vadászon.

Nagybányai Horthy Jenö Horthy Miklós kormányzó öccse, Széchenyi Zsigmond gróf és Kittenberger Kálmán jóbarátja "Egy élet sportja" c. müvében bögési emlékeivel kapcsolatban emlékezett meg kezdeti vadászlázáról : "Évekig ide jártam fel (az erdélyi Székhavasra K. L.) és néhány igen erös bikát sikerült ott terítékre hoznom. Tulajdonképpen ez volt az a terület, ahol életemben elöször láttam bögö bikát. Elég baj is volt ez nekem, mert ha késöbb kerültem volna erre a vidékre, nem egy 9 kilón felüli agancs díszítené a szobámnak a falát, vagy valaki másét, aki ezt e falról lelopta. Bevallom, hogy ebben az idöben, pontosabban meghatározva, amíg ezt a szokásomat Afrika vaddús területein el nem vesztettem, a bikát meglátva olyan vadászláz lepett meg, szívem dobogását annyira a számban éreztem, hogy elsö 11 bikámat, néha könnyü távolságról, simán elhibáztam. Pedig valami nyugalomfélét sikerült magamra eröszakolnom, emlékszem, hogy a bika meglátásakor mondogattam magamnak, hogy: csak nem izgulni, csak nyugodtan célozni. Ezt meg is tettem, legalábbis úgy éreztem, hogy megtettem, pedig egy szó sem volt igaz belöle. Mindkét szememet bámulva meresztettem a bikára, illetöleg agancsára és azzal az érzéssel, hogy pontosan célzok, húztam el a ravaszt, természetesen eredmény nélkül. Afrikában kipusztult belölem a vadászláz. Ezután rosszabb világ járt a székhavasi bikákra&"

Korunk dicsö hegyivadásza, a remek könyveiröl is ismert és elismert Ugray Tamás élete legnagyobb agancsát viselö virginiai szarvas bikáját hibázta el a fenti ok miatt. A szerzö kanadai szokás szerint- bak-nak említi ezt a hím egyedet. "&Azt, hogy a bak kint legyen a rét közepén, azt még a legvadabb álmaimban sem képzeltem. Pedig kint volt. És most életemben másodszor vadászlázam lett. Rázott a hideg, és vacogott a fogam. Az én jubileumi bakom ott bandukolt, lógó orral szaglászott, mint egy vizsla a réten, alig száz lépésre. Ennél könnyebb lövésre negyven éve nem volt vad a fegyverem elött. Ráemeltem a puskám, és még mielött pontosan célozhattam volna, elrántottam a lövést. Lázasan remegtem, a bak szökött egy pár lépést és megállt, figyelt. Én elörevánszorgtam néhány métert, most tisztán láttam, vagy nyolcvan lépésre állt keresztben. Kinyitottam a billenöcsövü puskám, és kiráncigáltam az üres hüvelyt, majd a csöbe csúsztattam az új töltényt. Tudtam, hogy ott van még, tudtam, hogy vár. Féltérdre ereszkedtem, tehát a célzás gyerekjáték volt, elhibázhatatlan. Emeltem a puskám és remegve melléhúztam a lövést. Most már magamhoz tértem, valahogy visszajött a szokásos magabiztonságom, már csak váltani kellett volna és még volt egy fél másodpercem eléje dobni a biztos golyót. De nem ismétlö fegyver volt velem, hanem az egylövetü gavallér-puskám, hiszen nekem, öreg, tapasztalt vadásznak, minek az ismétlö fegyver?"

Hát igen. Mindenki kerülhet, akár meglepetésszerüen is ilyen állapotba, még a hétpróbás, sokat tapasztalt, megélt erdöjárok is. Elöfordulhat akkor is, ha abból a bizonyos nagyvad-fajból az elsö példányra fogjuk puskánkat, de akár késöbb is, különösen ha kapitális vagy valami másért érdekes fejdíszt visel. Így volt/van vele jelen sorok írója is, mert igaz, hogy az utóbbi évtizedekben elég rutint, tudást sikerült összeszednem, de mégis bármikor rámtörhet ez a fránya "betegség", az összes kellemetlen tünetével. Például már koránt sem elsö dámlapátosom volt elöttem, amikor a szép bika láttan képtelen voltam rendesen célozni, hát inkább elálltam a szándékomtól. Késöbb soha többé nem láttam pont azt a dámbikát& Ami nekem pech volt, az neki szerencse. Legalábbis így is felfoghatjuk a történteket. Ami érdekes, hogy a nagyvadfajok közül bizony olyan is akad, amely sosem váltott ki ilyen érzést belölem, nem is fog talán, holott nagyon szeretek rá vadászni. És ez a vaddisznó. Ezek számát mindig nyugodt közömbösséggel "aprítom", lehet süldöcske vagy 200 kilós remetekan nem számít. Talán ezért van az, hogy eddigi életemben alig hibáztam sertevadat. Míg ezt például az özbakokkal kapcsolatban fájdalom! nem mondhatom el.

Végére hagyva a fontos kérdést; vajon van-e valami biztos és gyorsan ható "orvosság" vadászláz ellen? Pirulát, cseppeket, természetgyógyász gezemicéket sajnos nem tudok ajánlani. Az egyetlen tanácsom, amit ilyen esetben magam is megcselekszek, le kell engedni a puskát. Néhányszor mélyet lélegezni, másra gondolni, csinos lányokra vagy az üzleti életre, kinek-kinek érdeklödése szerint. Szabadon választott. S amikor testünk-lelkünk megnyugszik, bátran vállhoz emelhetjük golyóspuskánkat, ha a vad még mindíg a helyén van, remélhetöleg nem fogunk hibázni.

Kovács László