Dr. Magocsa László:
LŐJEM, NE LŐJEM…?

El kell ismernünk, hogy akármilyen jó lövők is vagyunk, a vad távolságát nem mindig tudjuk pontosan megítélni. Pedig a pontos lövés egyik alapfeltétele, hogy tisztában legyünk azzal, milyen messze van a célpont.

Amikor kacsára vagy libára vadászunk, akkor még fokozottabban ügyelnünk kell a madarak távolságának megállapítására. Vannak természetesen megfigyelések, amelyek többnyire helytállóak ebben a vonatkozásban. Például: „Csak akkor lődd a libát, ha látod a lábát”, hangzik a jó tanács idős vadásztársunktól, vagy „ne lődd, hiszen látod, hogy milyen messze van!” – így a másik okítás. Azonban mindez nem elegendő ahhoz, hogy nagy bizonyossággal terítékre sikerüljön hozni a madarakat.
A legfontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, milyen távolságból vagyunk képesek fegyverünkkel elejteni a vadat. Természetesen egy jó adag szubjektív tényező is közrejátszik a dologban, hiszen nem egyformán vagyunk képesek a célra koncentrálni, követni fegyverünk csövével a madarat stb. Amennyiben szárnyasokra vadászunk, úgy a csőszűkítés, a sörétnagyság, illetve a lőszer fajtájának figyelembe vételével viszonylag könnyen eligazodhatunk ebben a kérdésben. Mindössze annyit kell tennünk, hogy bizonyos távolságokban elhelyezett célpontokra leadunk néhány lövést és később meggyőződünk az „eredményről”. Aztán korrigálunk, ha kell mindaddig, amíg tökéletesnek nem hisszük lőtudásunkat.

Azonban az ilyen, kartondobozokra leadott lövések még csak nem is hasonlíthatók ahhoz, amikor szívünk a torkunkban kalapál és izgalmunkat visszafojtva, de igencsak emelkedett adrenalinszint mellett irányítjuk fegyverünk csövét a végre felénk húzó libára, vagy éppen a csalikacsákat megközelíteni szándékozó récékre, netán egy kakatoló fácánra. Ezekben az esetekben az ösztönös mozdulat, amellyel lövésre emeljük fegyverünket, nem elegendő a pontos lövéshez. Ahhoz, hogy felelősséggel húzhassuk meg a ravaszt, és ne csupán sebzést, hanem lehetőleg biztos találatot eredményező lövést adhassunk le, nagyon pontosan fel kell mérnünk a távolságot.

Mindannyian tudjuk, hogy még az optimális lövési feltételek mellett leadott lövés sem jelent 100%-os eredményt. A sebzés, olykor a vad elvesztése sem mindig kerülhető el. Nyilvánvaló, hogy a távolságbecslést alaposan be kell gyakorolnunk, csakúgy, mint a vadászat többi elemét. A találomra elhelyezett kartondobozokra vagy kacsákat helyettesítő makettekre leadott lövések során meglehetősen jó gyakorlatra tehetünk szert. Néha a sörétes fegyverekre szerelt speciális távcsövek is segítségünkre lehetnek.

Amit viszont egy angliai utam során tapasztaltam, az felülmúlt minden várakozásomat a szárnyasok vadászatára vonatkozóan. Az egyik, Durham közelében lévő magán ranch-en folytatott kacsavadászat során mindenekelőtt az tűnt fel számomra, hogy az ottani vadászok mennyire fel vannak szerelve különféle eszközökkel. Digitális és optikai „műszereik” minden helyzetben a vadászat eredményességét, az igazi szórakozás színvonalának emelését, a nagyszerű élményszerzést szolgálják. Egy emlékezetes kacsavadászaton arra lettem figyelmes, hogy társam és kollegám kitartóan szemlélget egy távoli, nyílt vízen lévő kacsacsapatot különös, fényképezőgép és távcső keverékére emlékeztető optikájával. Észrevette, hogy nagy érdeklődéssel figyelem és elmagyarázta, hogy tulajdonképpen egy (náluk) egyszerű és igen elterjedt távolságmérőt használ. Pontosan tudni akarta, hogy milyen messze vannak a madarak, hogy majd a felröppenőket ne csak ösztönből lője.

Az egész kis készülék alig volt nagyobb egy zsebrádiónál, és 10–60 méterre képes pontosan meghatározni a vad távolságát (az ára mindössze 35 font, neve Range Finder). Nagyon egyszerű a használata: van egy fókusz állítására szolgáló gyűrű, majdnem olyan, mint a fényképezőgépeken szokott lenni. Ezzel lehet „élesíteni” a lencsék által mutatott képet. Először a távolban úszkáló kacsa kettős elmosódó képét mutatta az optika. Aztán addig állítottam a fókuszt, amíg tisztán nem láttam a madarat. Eközben a készülék pontosan bemérte a távolságot és egy számmal jelezte ki, hogy pontosan hány yardra van tőlem a kacsa.

Ezzel az optikával lehet csak igazán sikeresen fejlesztenünk távolságbecslő képességünket: elhelyezünk néhány csalikacsát (vagy -libát) sík terepen, majd eltávolodunk különböző mértékig tőlük és megpróbáljuk felbecsülni, hány méterre vannak. Ezt követően az optikával meggyőződünk arról, hogy mennyire voltunk pontosak. Hogy még eredményesebbek legyünk, amikor valódi szárnyasokat várunk lőtávolba, különböző irányból és távolságokból is próbálkozhatunk a távolság felmérésével. Megtévesztő lehet, ha csak a földön vagy a vízen lévő szárnyasok távbecslésével próbálkozunk. A legnehezebb a húzó madarak távolságát meghatározni. Ezt úgy gyakorolhatjuk, hogy egy kacsa, liba, vagy netán fácán körvonalait utánzó kartondoboz darabot helyezünk el egy magasles külső oldalán vagy egy faágra rögzítjük és eltávolodva tőle immár a „levegőben” lévő célpont távolságát próbálhatjuk bemérni.

Akik úgy érzik, hogy még nem elég pontosan képesek az őszi vagy a téli határban érzékelni a húzó libák, kacsák, esetleg a fácánok (az áhított toronykakas) távolságát, azoknak érdemes beszerezni egy, a fentiekben említett optikai eszközt, hogy előzetesen be tudják mérni néhány támpontként szolgáló tárgy vagy dolog – fakorona vagy éppen termeszvár, szalmabála stb. – távolságát. Így, ha a madarak helyzetét közvetlen a lövés előtt a bemért pontokhoz viszonyítjuk, akkor jól eligazodhatunk abban, hogy milyen távol vannak tőlünk. Utána már „csak” a ravaszt kell húznunk, ha optimálisak a feltételek és a távolság.

2005. október 4.