FEGYVERROVAT

KOVÁCS LÁSZLÓ
OLD SHATTERHAND KARABÉLYA

A jól megtermett almásderes fáradtan bandukolva cipelte kék mundéros lovasát, aki szinte szürkének látszott a hosszú út porától. A polgárháború poklából pár nap eltávozást kapva igyekezett haza James M. Wilson kapitány fiatal feleségéhez, gyermekeihez. Már a tanyájához vezetö ösvényen poroszkált lefelé, amikor a távoli dombtetön déli lovasgerillák tüntek fel. Fáradt volt, gondolatai a családja körül jártak, így nem vette észre az egyelöre még messziröl közeledö ellenséget.

Éjfekete hajú, kreol börü felesége karonülö kislányukkal, s nyomában csetlö-botló fiacskájukkal repesö szívvel szaladt a férje elé. A kapitány lóról szállva, vérébe ivódott udvariassággal vette le izzadságfoltos széles karimájú kalapját, boldogan ölelte át párját, gyermekeit. Aztán vidáman beszélgetve együtt vezették a pajtához az erös csontú, de alaposan kimerült hátast. Wilson pár gyakorlott mozdulattal szerszámozta le, s friss szénát adva elé, állította a boxba. – Majd késöbb alaposan lecsutakollak – mormolta a lovának, némileg büntudatosan, hogy nem azonnal. – Éppen kész az ebéd! – hívta sugárzó arccal gyönyörü hitvese. Fia közben a deszkapalánkra tett nyeregtokból próbálta nagy igyekezettel elöráncigálni az ott lapuló .44-es Henry ismétlöt. Úgy nekiveselkedett, hogy hamarosan fenékre tottyant, de a puska a helyén maradt. Hagyd csak ott ahol van, kisfiam! – szólt rá nevetve az apja. – Ebéd után újra kijövünk együtt, s akkor majd együtt bevisszük, jó? A kiskölyök lelkesen bólogatott.

Wilson kapitány kanalát még bele se meríthette a jó illatú, párolgó levesbe, amikor váratlanul, nagy zajjal kicsapódott a konyhaajtó és kajánul vigyorogva hét déli katona nyomult be, kezükben lövésre tartott puskákkal, pisztolyokkal. A családfö .44-es szolgálati Coltja ugyan ott lógott tokjában a szék karfájáról lefelé, alig arasznyi távolságra a kapitány jobb kezétöl, de csak annyi hasznát látta, mintha mérföldekre lenne töle. Egész egyszerüen semmi esélye sem volt, hogy idöben elörántsa, megvédje családját és önmagát. Felemelt kezekkel lassan felállt. Halálsápadt felesége riadtan szorította magához a meglepetéstöl tágra nyílt szemü gyerekeket. Wilson tudta, hogy mindennek vége. De talán… Homályos ötlet, reménység villant át az agyán. – Legalább ne itt, a családom elött… – mondta rekedt hangon.

A csapat vezetöjének kegyetlen mosolyra húzódott a szája: – Hát jó. Akár föl is akaszthatunk – vont vállat. – Az udvaron álló fának elég erös az ága. Félrehúzódott, elöreengedte a megtört, szomorú embert. Látták, hogy fegyvere nincs, s nem menekülhet sehová hét ember elöl. Éppen ezért egy pillanatra megdermedtek a csodálkozástól, amikor a küszöböt átlépve Wilson cikcakkos futással tartott a közeli deszkaépület felé. – Ott sem lelsz menedéket! – Úgyis meghalsz – ordította utána a déli tiszt.

A kapitány behúzott fejjel rohant tovább. S pillanatra rá megszólaltak a fegyverek. Rengeteg lövedék süvített körülötte, söt ingujját is átverte egy, a másik a csizmaszárát horzsolta, de csodák csodája; egy sem ütközött belé! Örökkévalóságnak érezte azt a negyven hosszú ugrást amivel elérte a pajta bejáratát. Villámgyorsan bevetödött rajta, keze máris a nyerget markolta, kirántotta mellöle a mindig töltött, harcra kész Henryt. A kengyelkulcsot elöretolva majd hátra rántva juttatta csöbe az elsö töltényt. Óriásit sóhajtva-nyelve, nagy mennyiségü adrenalinnal a vérében fordult meg és tüzelt. Öt villámgyors lövés öt ellenséget terített le. A két megmaradt katona ezek után sarkon fordult, és a lovaikhoz rohantak. Wilson tudta, hogy nem kegyelmezhet, mert elég ha egy elmenekül közülök, a bosszúszomjas déliek kiirtják a családját. A hatodik lövés a nyeregkápát elérö tiszt négy ujját szakította le. Ennek ellenére valahogy felevickélt a lóra, de a hetedik golyó szétcsapta a fejét. Az utolsó katona észtvesztö sebességre sarkallva hátasát menekült. Wilson óvatosan célzott és lött. A nyolcadik lövés ismét telitalálat volt, a szürkezubbonyos karjait szétcsapva, tömött zsákként zuhant le a vágtató lóról. A harc véget ért.

*

A fenti história – bármennyire hihetetlen, fantasztikus – valóság-magú, megtörtént eset. Kentuckyban játszodott le az amerikai polgárháború elején. A Henry ismétlöpuska akkor még nem volt rendszeresítve egyetlen egységnél sem, de ezek után Wilson kapitány teljes csapatát felfegyverezték vele, késöbb más alakulatokat is, melyek aztán együtt meneteltek Shermannal Atlantáig, bevéve az "Elfújta a szél" címü világhírü könyvböl/filmböl közismert várost. Arról nem is beszélve milyen óriási propagandát jelentett kitalálójának és a gyártó cégnek!

Valójában ez az a híres vadnyugati vadászpuska, amiröl szinte mindenki hallott, vagy olvasott valamikor. Sokunk kedvenc írója, a mi tagadás meglehetösen rovott múltú, de határtalan fantáziával megáldott Karl May éppen ilyen puskát adott halhatatlan regényhösének; Old Shatterhand-nek. Magam is nagy gyönyörüséggel olvastam – kamaszkorom végéig vagy 26-szor! – a vaskos Winnetou-kötetet, és persze többi indiánregényét úgyszintén.

A puskamüves Benjamen Tyler Henry valóságos személy volt. A New Haven Arms Company-nél ö volt Oliver F. Winchester jobb keze. Ö irányította voltaképpen a fegyvergyártást. 1858-ban megbízták, hogy készítsen egy akkor rendkívül modernnek számító rézhüvelyes, peremgyújtásos töltényt, s alakítsa hozzá a Volcanic ismétlö zárszerkezetét. Ez a puska ugyanis túl gyenge volt és ma már furcsának ható löszerrel üzemelt. Ugyanis az üreges ólomlövedék hátul magába foglalta a kevéske fekete löport és gyutacsot úgyszintén. Kezdösebessége mindössze 150 m/s körüli volt.

Henry mester tehát nekifogott a nagy munkának, s hamarosan szabadalmaztatta a rövid, vaskos, 14 grammos kúpos ólomlövedékben végzödö .44 Henry Rimfire-t. Nem sokkal késöbb – gyakorlati tapasztalatok alapján – a lövedék tömegét 13 g-ra változtatta, és csapott hegyüvé alakította. Ennek kezdösebessége már 365 m/s körül volt, és elnevezése pedig: .44 Henry Flat (Rimfire). A szintén róla elnevezett puska tehát ezzel müködött. Furcsa külsejü szerszám volt!

Hatvanegy centiméteres, nyolcszögletes csövel készült, alatta húzódott az alul csaknem teljes hosszában résnyire nyitott csö formájú elöagytár. Ebben pontosan 15 muníció fért el egymás mögött sorjában. Tehát a fegyver – csöre töltve – 16 lövetü volt, nem pedig 25 féröhelyes dobtáras konstrukció, mint a Karl May-könyvekben. Beceneve is ehhez kapcsolódik; a vadnyugaton többnyire csak "sixteen shooter"-nek, tizenhatlövetünek emlegették. Zárteste az elsö néhányszáz példánynak vasból készült, de hamarosan rátértek a könyebb bronz alkalmazására. Ámbár valójában az igazi a bronz, sárgaréz és cink ötvözete, míg ebben az esetben utóbbi helyett ólmot alkalmaztak. De a célnak teljesen megfelelt így is.

A fegyver tömege – üresen – kb. 4,5 kg volt. Egyenes, pisztolyfogás és pofadék nélküli tusa amerikai diófából készült, bronz agytalpban végzödött. Elöagyat egyáltalán nem szereltek rá. Erröl a jellegzetességröl, és hogy a zárszerkezet jobboldaláról hiányzik a töltönyílás, nagyon könnyü bárkinek felismerni. A puska töltése elöröl történt. A katona vagy vadász a zártest aljánál található bronzpecket fogva a henger alakú tárban lévö spirálrugót felhúzta csaknem a csö elejéig, ott oldalra csavarta a csövön forduló alkatrészt, miáltal láthatóvá vált a töltönyílás, és egyenként, lövedékkel felfelé beleengedte a muníciókat. Végül visszaállította a csö eleji rugóházat a helyére, s a benne lévö rugó szorította a zártest felé a töltényeket. Tölteni-üríteni a kengyelkulcs elöre-hátra mozgatásával lehetett a puskát. Minden egyes alkalommal egy kis "liftszerü" alkatrész adogatta fel a töltényür mögé a kövekezõ löszert. Biztosítás a jókora vasból készült kakas középsö állásba engedésével történt. A sátorvasnyúlvány hátsó részét kicsit meghosszabbították, egy pecket helyeztek mögé, amit kilencven fokkal kellet elfordítani ahhoz, hogy a kengyelkulcsot müködtetni lehessen. Ötletes puska volt, 1860 október 16-án szabadalmaztatták. Pont jókor, hisz egy év múlva már javában folyt a háború az USA északi és déli államai között.

Az ember hajlamos lenne arra gondolni, hogy az akkori jenki hadvezetés kapva-kapott ezen a találmányon, és amilyen gyorsan csak lehet felszerelte vele teljes haderejét. A valóságban nem ez történt. A felelös minisztériumi szakemberek fanyalogtak, mert 42 dollárba került darabja, s az egylövetü, órmótlan kakasos, elöltöltös katonafegyver ennek töredékébe. Átütöerejével sem voltak elégedettek. Hiába reklámozták "wonder weapon"-ként, azaz csodafegyvernek, amelynek lövedéke 90 méterröl – állítólag! – 20 centiméteres deszkapalánkot ütött át, 300 méteren pedig 12,5 cm-est, s 900 méterig nyilvánították halálos fegyvernek, a puska beható ismeretében ezt én is kicsit túlzásnak vélem. De annyi bizonyos, hogy hivatalos állami próbán egy "gyorstalpalva" kiképzett újonc 340 másodperc alatt 120 célzott lövést adott le ilyen puskával, beleszámolva a töltési idöt is. Ez 2,9 másodpercenként egy lövést jelent, míg az elöltöltök tüzgyorsasága percenként mindössze néhány újrázást tett lehetövé.

A másik bökkenöt az képezte, hogy az elözö fejezetben bemutatott Spencer-ismétlöt erösebbnek és valamivel jobbnak tartották – ezzel jelen sorok írója is egyet ért –, így hát inkább abból a típusból rendeltek igazán sokat. Henryböl mindössze 1731 darabot vásároltak a hadsereg számára. Tehát legtöbb ilyen hadra fogott fegyver magántulajdonú volt, a katona(tiszt) saját pénzéböl vásárolta. Becslések szerint összesen vagy tízezer Henry vett részt tevékenyen a polgárháborúban. A déliek ugyancsak respektálták ezeket az ismétlöket. Azt tartották róla, hogy "That damn Yankee rifle they load on Sunday and then shoot all week!" (Ez az a rohadt jenki puska, amit megtöltenek vasárnap, és egész héten lönek vele!)

1860 és 1866 között összesen kb. 13 ezer példányt készítettek belöle, közben véget ért a háború, és a fegyverek nagy része a vadnyugat meghódításában jeleskedett a továbbiakban. Igaz, néhány ezer Mexikóban kötött ki, ahol Miksa császár – Ferenc József magyar király édestestvére – próbált uralkodni, föleg francia segítséggel. Ám III. Napoleon hamarosan cserben hagyta, s Miksa ugyan – akit tán mérhetetlenül becsvágyó felesége rángatott ebbe a kétes kalandba – kiváló ember volt, de csapnivaló stratéga. Hiába kapott gyönyörüen vésett, díszített, elefántcsont (!) agyazású, kivételképpen elöaggyal is rendelkezö Henryt, az sem segített rajta. A felkelök nem kegyelmeztek; rövid úton kivégezték. Felesége pedig elborult elmével halt meg.

A Wild West népe az 1880-as évekig sürün alkalmazott Henry-ket, annak ellenére, hogy jóval gyengébbnek bizonyult, mint a már hátultöltö egylövetü Sharps-szok, Remingtonok, illetve a hamarosan megjelent Winchester ismétlöpuskák. A célnak azért ez is megtette. Henry M. Stanley, a világhírü újságíró és felfedezö, aki késöbb a "legsötétebb Afrikában" megtalálta Livingstone-t, s hûtlenkedett annak csapodár nejével, az 1860-as esztendökben Kansas-ban revorverekkel és Bowie késsel az övében, Henry ismétlövel a nyeregkápában járta a vadont. Ö teljesen elégedett volt fegyverével. Ugyanúgy, mint például Luther "Yellowstone" Kelly bölényvadász, olykor katonai felderítö, ki minden vadra azzal tüzelt, eredményesen.

Csak közbevetve jegyzem meg, hogy az Oscar-dijjas kiváló "Farkasokkal táncoló" címü westernfilm egy jelenetében a Kevin Costner alakította föhös indián barátaival bölényekre vadászik Henry puskával. Olyan hiteles és érdekfeszítö ez a rész, hogy csak második nézésre vettem észre, hogy a derék vadász üres fegyverrel lötte a vadat. A tár hasadékában lévö pecek ugyanis alapállásban leledzett, tehát ott nem volt egyetlen töltény sem!

Az ezt követö izgalmas részletben fiatal indián barátját veszélyezteti egy sebzett bika, amit a föszereplö minimum 60–70 méterröl parádés lövéssel terít le. A bölénnyel villám módjára, azonnal végez a lövedék. Tüzben rogy, ahogy a vadászok mondják. Butch Winter fegyver- és töltényszakértö szerint ez csak úgy lehetséges, ha az illetö kb. hat hüvelyk mélyen bedugja a csövet a bika fülébe, mielött elhúzná a ravaszt… Ugyanis a .44 Henry Flat nem képes ilyen távolságról keresztülverni a vastag, szívós koponyát. Ennek ellenére ez a töltény olyannyira népszerü volt az USA-ban, hogy egészen 1934-ig gyártották.

A telepesek és vadászok mellett egyre gyakrabban került az indiánok kezébe is ilyen ismétlöfegyver. Magas Fekete Sas sájen harcos még halálában is szorongatta kedves Henry puskáját, amikor egy 1865-ben a Platte Bridge melletti harcban lelötték a lováról. Ülö Bikának, a nagy sziú törzsfönöknek szintén volt ilyen fegyvere. Nem kisebb embertöl, mint az Egyesült Államok akkori elnökétöl; Ulysses S. Grant-tól kapta ajándékba. A zártest jobb oldalán régies írással az alábbi véset látható: "Sitting Bull from the President For Bravary & Tru Friendship". Vagyis: "Ülö Bikának, az elnöktöl, bátorságáért és igaz barátságáért." Hát igen. A népszerü elnök 1868-ban békeszerzödésben garantálta, hogy soha nem lép fehér ember a Black Hills földjére, az indiánok számára szent területre.

Alig hat évvel késöbb azonban kitört az aranyláz az említett helyen, és a fehérek valósággal ellepték azt a tájat. A rézbörüek persze nem hagyták magukat, ám a kezdeti sikerek után menekülniük kellett. Ülö Bika törzsének egy részével Kanadában keresett menedéket. Késöbb visszatért az USA-ba, ahol 1890-ben letartóztatás közben agyonlötték. Az ajándék Henry nemcsak Miksa császárnak, hanem neki sem hozott szerencsét… De ez persze nem a puska hibája volt, hisz az bár sok életet elvett, de rengeteget meg is mentett a vadnyugati harcokban. Vadászezköznek – föleg nagyvadra – cseppet sem volt ideális, bár arra is számtalanszor alkalmazták, de egy volt azon fontos fegyverek közül, amelyek a szilaj vadnyugatot békésre szelídítették.

Részlet Kovács László: Vadnyugati vadászpuskák címü könyvéböl.

2003. II. 13.