A NIMRÓD 2006-OS
IRODALMI PÁLYÁZATÁNAK EREDMÉNYEI

Török Henrik, az OMVV titkára köszöntötte a megjelenteket, és kijelentette, hogy az irodalmi pályázat frappáns válasz azoknak, akik gyakran felteszik a kérdést: „kultúremberek-e a vadászok?”. A pályázatra érkezett írásokból a civil társadalom is megértheti, hogy a szépen megfogalmazott gondolatok vaddal együtt élő és érző embereket takarnak, és mindenki számára követhető, hogy a vadászok hogyan gondolkodnak, éreznek, egyáltalán hogyan élik meg azt, amit vadászatnak hívunk.

Nagy Domokos Imre, a bírálóbizottság elnöke elmondta, hogy hat szerző műveit díjazta a bizottság, egy első díjat és tovább öt, nem rangsorolt díjat adtak ki. Sajnálattal említette, hogy idén kevesebb írás érkezett a korábbi évek átlagánál.

I. díj – Szilágyi Péter: Téli vadászat

TOVÁBBI DÍJAZOTTAK:

Preisz Gyula, I. 14.

Török Henrik köszöntötte a meghívott vendégeket

Dr. Zoltán Attila főszerkesztő gratulál Szilágyi Péternek

A díjazottak

* * *

Szilágyi Péter
TÉLI VADÁSZAT
(részlet)

[…] A vadászház udvarán mindenki bent volt, onnan lestek ki, hogy vajon mi lesz? A kályha mellől kiugrasztott vizslakedvencek és kedvencnék csonthangversenyt adtak, s ott sorakoztak sorban a hátsó ajtó előtt a kazánnál, s néha elabajogták magukat: „Hahu, csak egy kicsit engedjél be….”, s még vakkantottak egyet, hogy nyomatékosítsák a kérést. De bezzeg azok nem mehettek beljebb, a gazdáik meg azon voltak, hogy kinek a kutyája fázik jobban.

Lejelentkeztünk magunk is, de aztán inkább kijjebb vonultunk Gergellyel, mert ha egyszer megizzadunk, oda a nap, kint azonnal megfázás lesz belőle. Így hát a kutyák helyett mi hárman, Gergely, Csoki – aki a mi vizslánk, s inkább családtag, mint kutya – ugráltuk össze az udvart. Barátságos vetési kolléga figyelt a szomszéd akácfáján, kit Gergely megcsúzlizott a Szegeden gyűjtött kaviccsal, de elhibázta, úgyhogy lehetett már heccelni, amit Csoki sem hagyott ki, mert hangosan állóra ugatta az öcsémet a sebesült varjú helyett… Bár ez is nagy dolog, mert nem jellemző rájuk a nagy várakozás, de talán a hideg…

Aztán nagy nehezen mégis csak elindultunk. Prémsapkánk füleit ritkán kell lehajtani, de piszokul csíp az idő. A jobb szárnyról idehallik amikor valamelyik vadász elkiáltja magát: „Sar a a hideg sél nélkül!”

Nagyon szép időnk van. Röpülnek a kakasok. Elébb inkább ők, aztán a tyúkok, de szalad a nyúl, lesz itt minden, csak én nem tudom még, hogy öcsém nem nyelte le a reggeli varjúesetet, sem tőlem, sem az öreg Csokitól. Apu már messze a leálló sorban, amott látszik Szergej, nappal szemben, hadd melegedjen, hadd süsse a nap. A Bihari hegyek taréja ide látszik, ritkaság, mikor napkelte után így délelőtt is látni, fehér süveget visel most is.

Nincsen szerencsénk, nem jó helyen megyünk. A Miska-kúti erdőhöz felérve szerencsém van azonban, mert éppen nem kerülök be a hajtósorba, s kívül, szárnyként, a második ember vagyok Gergellyel, akiről már korábban is megemlítettem, hogy nemigen szereti a hajtó státuszt. Kiemeltem akkor is, de most is el kell mesélnem, hogy egyszer Orosiból magam cipeltem a nyulamat, és fácánomat, s azért mondom így, mert kedves öcsém hangsúlyozta, hogy az enyém, így nekem van jogosultságom arra, hogy vigyem. Persze azt hiszem valamivel megbántottam, mely nem lehetett több, egy ma reggeli varjúhibázásnál, persze az is csak csúzlival. Na mindegy. Így hát ketten vadászunk, s ez abban merül ki, hogy hideg nyugalommal és fanyar angol humorral közli amikor a puskát megtörve cserélem a töltényeket, hogy ez volt a hetedik… Egyszer ugyanis előfordult velem, hogy egy hajtásban hét kakast engedtem el, lent a Komádi kendergyár mellett. Amire én azóta is azt mondom, hogy egyetlen egyszer történt meg, amire ő, hogy igen, mostanában nem is fordul elő velem, hogy egy hajtásban hét kakas jöjjön nekem. Amiben több van, mint igazság…

A Miska-kúti erdőt magam sem tudom, hogy miért hívják annak. Hogy kút van-e itt, nem tudom, de igen vizes területről van szó, a túloldalt még egy apró zsilip is van. Ott találtunk tavaly egy bakot. A sebével talán odáig tudott menni, kívánta a vizet…

Az erdő most a vadászoktól hangos, mert húzza a ruhájukat felváltva a vadrózsa a kökénnyel, ami mélyebb ruharétegeket átszúrva az emberrel is tudatja, hogy itt ő vert gyökeret, s nemigen áll szándékában ilyen hidegben odébbállni, főleg csak úgy. Szajkók riadoznak, de óvatosan manővereznek a nagy tölgyek között, még nem érhetik el őket a puskák. A fák törzsén hatalmas szürke virágként óriásira nőtt zuzmók tenyésznek, tiszta, nagyon tiszta itt a levegő.

Aztán csaholás hallatszik odabent. Őzek ugranak bentről, neki a nyílt vidéknek, szaladnak, de egyik a másik után botlik, innen balkéz felől nekünk már szántást takar a hó. Könnyű dolgunk van, legelőn jöttünk fel végig idáig. Tovább ugatnak odabent a kutyák, sánta őzet pillantok meg, de megfogni nem tudják, lemaradnak a kutyák. Németh Sanyi kiállt: Péter, engedd a Csokit! Persze, hogy engedtem, aztán már meg is bántam, nehogy meglője valaki, s a kutya csaholásáról már tudtam, nem szenved sokáig az őz sem. Éles csattanás, kihallik az ilyenből, hogy lefelé adják le a lövést, s aztán csend. Gyakori szólás erre ilyenkor: „Hogy ne Turbuczolj!” Bár azt hiszem, ő sem akart futtában madarat lőni, de a szárnyazott kakast kutya hiányában mégis csak meg kellett állítania, s valamelyik vadász akkor elkiáltotta magát, ismeri az ilyet mindenki! Aztán telik az idő, jönnek-mennek a vadászok, de a szólás marad.

Ám az erdőben se törtetés, se Csoki ugatás. Én meg berohannék, hogy mi van a kutyámmal, de nem lehet. Apu a leálló sorból néz, szinte érzem a szemét magamon, tudom, ő nem engedte volna a kutyát, már én sem. Aztán nem bírom tovább! Sanyi mi van odabenn? Erőteljes válasz, hogy jól dolgozott a Csoki, te meg gyakorolhatod a zsigerelést. A hajtás végén körülállják a vadászok a sutát. Törött volt a lába. Mindenki találgat. Az őz lábát csak egy kis hús, az erős ín és a bőr tartotta, a csont kint éktelenkedett mindkét végével. Csoki, mint elejtő pózol az őz mellett, s sietek, hogy ne hűljön meg, mert akkor nehezebb lesz zsigerelni.

Sokan állnak körülöttem. Ott áll édesapám is, nem szól semmit. Csinálom. Vágom, húzom, igyekszem jól csinálni, nem nekivetkőzve, csak úgy még fel sem tűrve az inget, pulóvert, csak éppen a kabátot vettem le. Kint van minden. Külön a belsőség, a többitől, ami itt marad annak a néhány hollónak, akik erre tanyáznak, odaát a Szál erdő és a Szép Apói erdőben. Aztán csak kész vagyok. Hűl a vér a kezemre, nem szárad. Fagy. Dörzsölöm, a porhóval könnyen lejön. Aztán csak szól valaki: „Te fiú, aztán az epéjét levetted?”. Még mellette guggolva nyúlok a májért, de a hivatásosok teljes megdöbbenésével összerántja a szemöldökét szemközt Sanyi, és nyögöm már, hogyne nyögném, hogy nem volt annak, meg ha annyira le akarja venni, keresse meg ő. Lesz ám nevetés, de csak nem rajtam nevetnek, ami most a lényeg.

Az UAZ-ra hátul feldobjuk, a belsőséget, a nyúzásért és a Csoki munkájáért megkaptuk, csak Gergely lök oldalba a következő hajtás elején: Tesó, aztán odafigyelj arra az epére. Ú, te átkozott, gondoltam magamban, s megkérdtem, hogy jó volt-e a nyáron mikor a Sebes-Körösnél lent szaladtam a szákkal, mert a 30 dekás domolykó vitte a zsinórt?
Nevet és mondja, hogy persze, mert meredek volt a part, de ez azért mégsem olyan epés sztori…

Mit ne mondjak, szóltak a puskák, apu is lőtt három kakast, az előttünk haladó Marsi Gabi bátyámnak Csoki hozott egy nyulat a szomszéd határból, mert csak ott esett össze, addig nem látszott, hogy kapott volna sörétet. Nekünk semmi nem jön, de nem baj, a májat este megsütjük, de meg ám!

Az utolsó hajtáson szétszakadt a csapat. Négyen hajtunk fel egy csatornát, s csatlakozunk majd Kőrösújfalu alatt a többiekhez. Három vendégvadásszal megyünk, én vagyok az egyetlen, aki ismeri a területet. Sanyi még elébb odaszól mielőtt indulunk, hogy kéne lövetni az egyik vendéggel kakast, mert egyet sem lőtt még ma.

A csatorna partján balról állunk fel, „túrúl” szintén két puskás. Elindítom az első kettőt, tudom, ha kel a madár, oldalra majd csak a végén repül ki, addig csak előre szállnak. Lassan haladnak előttünk, főleg itt mifelőlünk összehordta a szél a havat, s nem látni, hol van az árok széle. A kis alacsony ember nehezen megy. Töri a havat, jut a bakancsba, jut mindenhova. Meg-megbotlik, aztán csak elesik. Mindene havas. Mi már kívülre húztuk a nadrág szárát, s jobb híján az autóban talált madzaggal kötöttük le, csak ne menjen be a hó. Nincs itt divatbemutató, nem a Tisza-parton, a Stefánia parkban korzózunk. Csoki mindeközben végig lent van a nádban. Gyakran csak a nád mozgásáról tudjuk, hogy merre jár, s minduntalan az jut eszembe, hogy farkcsóválás közben hogy összevágná magát, ha nem kurtították volna születésekor.

A partoldalban nyomokat látni, a kökénybokrok alján friss kaparás, földet rúgott ki „valaki” a hóra. Nagyon könnyű dolgunk van. A nap végére talán a legkönnyebb, hiszen kitaposott úton megyünk. Aztán beérjük az előttünk haladót, baj van. Nem akar tovább elől menni. Tudom én, azt hiszi, hogy csak töretjük maguknak az utat, s itt nem lesz semmi. A kutyára ráparancsolok, hogy álljon meg, s rábírom a kedves vendéget, menjen tovább, biztosan lesz itt madár, ott van a nyoma is, a kutya is dolgozik. Hisz is nekem meg nem is, talán az a baj, hogy túl fiatal vagyok, meg az, hogy tiszteletlen öcsémnek a prémsapkája alatt fülig ér a szája. De nem azért, mert töretjük az utat, hanem mert még mindig az epén forog, s mellesleg olyan melege van, hogy feje búbjára tolja a sapkáját.

Ám nem sokáig megy előttünk a vendég, mert egyszer csak megáll s azt mondja: Nem baj, ha nem lő, de ő nem megy már többet elöl. No, hát mi sem vagyunk a magunk ellenségei, s Gergellyel egymásra pillantva tudjuk, meglesz a kompetencia, ha nem lesz újra a hetes eset. Már látjuk a leállókat, s nemsokára Csoki megáll, beállja a vadat, minekután egymás után balra, neki a Körös gátnak, két kakas kötelékben repül fel. Az elsőt sikerül jól meglőni, de a másik messze esik le, s fut, fut… A lába, ahogyan felhányja a havat, csillog-villog. De ekkor már kivágódott Csoki az árokból, s ahogyan csak lehet a hó alatti szántáson, fut a kakas után. A vendég nem várja meg, hogy visszaérjen a kutya, bennünket megkerülve társaival tovább megy, de kutya nélkül nem érnek semmit. Valakinek lent is kéne menni, valamit talán morgott is, de a tolmácsunk most messze van a kakassal.

Csoki, ahogy visszaér, kiabál Gergely: „jön a kakas Peti!”. Bizony, ahogy hangosan beszéltek a távolodó vadászok, felkelhetett egy már visszafelé igyekvő madár, s bár dupláznom kellett, a túloldalra esett. A kutya utána eredve eltűnik egyszerűen az árok szélén felgyülemlett, összehordott hóban s prüszkölve jött ki belőle, váltott a nádasba, s onnan át a madárért. Nehezen tudott visszajönni, mert nem talált csapást, s lehajolva, hogy felhúzzam, Gergely meglökött, had hemperegjek én is a hóban, ne csak a kutya. Ám sikerült a hajtó úrnak is velem jönni, úgyhogy hárman másztunk ki nyakukban friss hóval az árokból, de a harmadik kakasunkkal a kezünkben. Nem is tudom melyikünk örült jobban. A kutya a madarak szárnya alá dugta az orrát és nagyokat szippantott a szabad élet illatából, Gergely simogatta, rendezgette a tollaikat, én meg gyönyörködtem mindkettőjük ősi ösztöneiben, ami dologban egyikőjük sem fog már megváltozni, s amiben mindkettőjük közös, hogy megosztják a zsákmányukat, s megosztja ember, kutya ezentúl is. Emez alázatosan érte megy, elhozza, Ő meg derekára felakasztja, s nem bánja, ha az néha meg megszagolja, megnyalja, mert az övé is. Tudja mind a kettő, hogy a másik nélkül nem menne.

Nem bizony, de mintha az a barna mégis tudná, hogy mit gondolok, hamarosan valamit fog a nádban, de nem dúvadat, mert akkor ugatná, szorítaná, ezt mégis hajtja, s egy kökénybokor közénk szaladva nem enged a szabad rálátásban. Futok hát tovább, de már későn. Egy meggyürkölészett fácántyúk pislog rám. Csoki szenvedélyes szemével már mondaná, már csaholná, hogy ő fogta, vegyük már el tőle, mert ő hozta, ő fogta nekünk.

Baj van ám ebből, de itt van mindenki negyven méterre. Néznek már bennünket, nézték a három kakast. Látta apu is. Látták, amikor eltűntünk az árokban, csak azt nem tudta senki, hogy volt abban egy kis segítség is Gergely részéről, csak apu tudja ezt is. Egy család vagyunk, s mikor hárman voltunk, le is szid, hogy a puska biztos nálunk volt. De nem, azt a fácánokra tettem, tudta ezt Gergely is, ám most nem mosolyog. Sok fácánt viszünk haza. Hármat mindenki, a tyúk meg ráadás, az a hetedik. Sanyi szerint a tyúk beteg volt, máskülönben nem fogta volna meg a kutya, nem is foglalkozik így ezzel senki...

Búcsúznak a vadászok egymástól, búcsúzunk mi is, nem is látom a három vendéget többet, csak Sanyi kérdte meg még egyszer, hogy aztán tényleg nem akart tovább elől menni? […]